18. fejezet

Helló emberek :) A mikulás egy kissé megkésve bár, de elhozta nektek az újabb fejeztet :) Jó olvasást! Puszii*Konek ;)

18. Útban a megoldás felé

Már három nap telt el azóta, hogy rájöttem, ki a háború elindítója. De indokokat az óta sem találtam rá. Hiszen annyira jó ember. Semmi oka nem volt rá. Mindig is szeretet vette körül. Ő is szerette az embereket. Azt mondta, mikor még kisebb voltam, hogy ezért is jött ide. De félig ember. Hogyhogy nem halt még meg? Hiszen Jassel azt tanultuk a félig emberekről, hogy ott mindig az anya az ember, és az a dominálóbb rész. Mert a halhatatlanok teste nagyon ritkán képes olyan nagy változásra, hogy terhesség. Eddig még csak pár esetről lehetett olvasni. Talán ő is közéjük tartozik? Meglehet. De nem tudtam a választ.

Próbáltam másra koncentrálni. Nem nagyon akartam Rá gondolni. Még a hideg is kirázott. Ezért inkább Dylanre gondoltam. Erről eszembe jutott az, hogy nem jártam utána még annak a dolognak, hogy Jasonnel nagyon hasonlítanak. Tudtam, hogy kár lenne akármit is kérdeznem, hiszen úgyis mindent letagadnak. Először is az Interneten néztem nekik utána. Semmi. Mintha meg sem születtek volna. Nagyon furcsállottam a dolgot. Talán… Valami elképesztő ötlet jutott az eszembe. Mi lenne, ha elmennék Tina irodájába, és elolvasnám az aktát róluk? Hiszen vezet minden egyes gyerekről egy ilyet. És abba mágikus dolgokat is bele szokta írni. Nagyon csúnya dologra készültem, de nem tehettem mást.

Gyorsan kikaptam a fiókomból a kesztyűt. Mivel éjszaka volt, tudtam, hogy senki sem lehet az épületben. A portást kivéve, aki viszont mindig ellenőrző körutakat tesz a folyosókon. Minden órában pontban félkor indul és háromnegyedre már vissza is ér. Vagyis akkor kell elindulnom, mikor visszaér az őrhelyére. A kis fülkébe a bejáratnál. Ránéztem az órámra. Majdnem három volt. Ráléptem az ablakkeretre, kitártam a szárnyaim és már szárnyaltam is az éjszakában. Gyorsan megtaláltam az a szobát, amit kerestem. A villany égett benn. Gyorsan eltűntem az ablak elől. Óvatosan odanéztem. Majdnem sikítottam, mikor megláttam, hogy ki van bent. Becca. Tovább leskelődtem. Láttam, hogy a diákok aktái között kutat. Sok papírt vett ki három mappából. Először csak az iratmegsemmisítőbe tette bele, majd meg is gyújtotta a szemetest, amibe ledarálta. Csak néztem, ahogy az irodában tevékenykedik.

Aztán hirtelen az ablakhoz lépett. Azt hittem, észrevett, de nem. Csak kíjebb nyitotta az ablakot, hogy a füstszag eltűnjön a szobából, hogy nem maradjon utána semmi nyom. Ott maradtam az ablak alatt, látatlanul, és próbáltam nem felkelteni a figyelmét. Végül hallottam, ahogy behajtotta az ablakot, lekapcsolta a lámpát és távozott. Vártam még két percet, aztán bementem a tetthelyre. Elég ijesztő volt a kihalt szobában lámpa nélkül közlekedni, vagy akármi mást is tenni. Mikor Tina volt bent, akkor mindig tárva-nyitva volt az ablak, a vázába minden reggel friss virágot tett, aminek az illata az egész szobában terjengett. Ez az illat már csak egy poshadt valami volt, és sajnos eléggé irritálta az érzékeny orromat. Ezt használva megkerestem a mappákat, amikhez Becca nyúlt.

Három mappát találtam. A sajátját, Jasonét és Dylanét. Elképedve néztem, hogy milyen iratok hiányoznak. Születési és családi papírok. Semmi árulkodó nem volt bennük, hogy bármilyen közük is lenne egymáshoz. Szomorúan sóhajtottam egyet, majd a falon lévő órára nézek. A portás két percen belül jön és becsukja az ablakot. Extra tempóban visszapakoltam mindent, és mint a szélvész, távoztam a helyszínről. Nem szándékoztam lebukni.

Visszaszálltam a szobámba. Kirázott a hideg a gondolatra, hogy Becca tudhat valamit. Majd hirtelen eszembe ötlött, hogy a fönti könyvtárba is elmehetnék. Onnan nem tüntethet el semmit, hiszen súlyos büntetést von maga után. Aludni úgysem tudtam volna, ezért valamelyik halhatatlan után indultam. De ki az, akit erre megkérhetnék? Kérdeztem magamtól. Hiszen Becca, Jas és Dylan benne vannak a dologban. Hei nem is tud…

- De hiszen ő fönt volt, mikor az első bálomon voltam! – kiáltottam fel. Lélekszakadva végigrohantam a folyosón, nem törődve, hogy mindenkit fölébreszthetek, dörömbölni kezdtem az ajtaján. Egy álmos, kócos fej beengedett. Hei nagyon mérgesen nézett rám. Végül is ez érthető. Hajnali négy körül lehet. Ő ilyenkor mindig az igazak álmát alussza. Bűnbánóan néztem rá, de nem hatottam meg. Ugyan úgy megmaradt a durci feje. De végül megszólalt, igen álmos, mérges és réveteg hangon.

-         Na, halljam, minek kellett felébresztened a hajnalok hajnalán?

-         Hát, igazából csak azt akartam megkérdezni, hogy mikor elmondtátok, hogy mik vagytok, hogyan jutottatok fel?

-         Egy ilyen kis pitiáner dolog miatt kellett felráznod a legszebb álmomból? – csattant fel.

-         Hát, igen… Fel szeretnék menni.

Hei dühösen mordult egyet, majd gondolkodni kezdett. Úgy egy percnyi eszmefuttatás után a szekrényében kezdett el kotorászni. Egy régi tekercset vett elő, a neve szerepelt rajta.

-         Ezt Tinától kaptam, mikor nagyon kicsi voltam. Olyan információkat tartalmaz, ami segít Feljutni. De most menj. Egy normális ember ilyenkor még alszik, úgyhogy jó’ccakát!

A kezembe nyomta a tekercset, majd kitessékelt az ajtón. Jó hangosan bevágta mögöttem az ajtót. Hangosan kifújtam a levegőt, majd mentem is vissza a szobámba. Ott lassan kitekertem a frissen szerzett zsákmányt, de nagyot csalódtam. Csak pár sor volt rajta, de mintha kínaiul írták volna. Vagyis nem. Rendesen írták, csak nagyon olvashatatlanul. Olyan macskakaparást, mint ami a papíron volt, soha nem láttam.

Leültem az íróasztalomhoz és elővettem egy lapot. Felkapcsoltam a kis lámpát és mélyrehatóan tanulmányozni kezdtem. Már a nap is felkelt, mire az első két mondatot sikerült kisilabizálnom.

Ezt írta: Ha el akarsz jutni valamely területre, csak kell koncentrálnod. Idézd eléd a helyet.

Eléggé bonyolult volt, hiszen próbálták régiesen írni, de azonnal feltűnt, hogy csak próbálták. Az írás eredeti, nem hamisítás. A papír majd’ száz éves volt, a tinta viszont, amivel írtak, eléggé fiatal, maximum tíz éves. Az írás a macskakaparás ellenére nőies volt. De tovább nem agyalhattam a problémán, mert berontott a szobámba Dylan. Gyorsan elrejtettem a papírt egy könyv alá. A szeme kíváncsian megcsillant, de eltereltem a gondolatait. Jó közel mentem hozzá, a szemeibe néztem.

-         Jó reggelt, édes! – köszöntöttem

-         Neked is! – a terelés jól ment, az édes szóra még kerekebbre nyíltak a szemei, és izgatottan megnyalta az ajkait.

Gyorsan megcsókoltam. A gyomromban a pillangók felébredtek ugyan, de nem verdestek olyan erősen, mint Jasonnél. Sóhajtottam egyet erre a gondolatra. Ijedten néztem Dylanre, de nem vette észre, hogy szomorú volt a levegővétel, és nem elégedett. Végül elléptem előle. Megvillantottam az ezer wattos, bájos mosolyomat. Semmit nem vett észre rajtam. Hálát adtam az Istennek, hogy Dylan még nem ismer annyira.

Megfogtam a kezét, felnéztem a szemeibe.

-         Milyen nap van ma? – kérdeztem.

-         Kedd. Az emberek már kezdenek kíváncsiskodni, hogy a folyosón velem bátran rohangálsz kézen fogva, de az órákra meg nem mész be. Valamit ki kell találni.

-         Hm… Lehetnék magántanuló, nem?

-         Hát, végül is Jason eddig is tanított téged. Taníthatna ez után is.

-         És téged persze nem zavar, hogy mi régebben együtt voltunk…

-         Nem zavar. Egyáltalán. Teljes mértékben megbízom Jason Mar… Talerban.

Próbáltam úgy tenni, mint aki nem vette észre a nyelvbotlását. De mit akart mondani? Mi lenne az a szó, ami Mar-ral kezdődik. Elengedtem a kezét, a szekrény felé araszoltam. Kivettem pár tiszta ruhát, és bezárkóztam a fürdőbe. Annyit legalább már megtanult, hogy ne zavarjon egy nőt öltözés közben.

Gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat, Majd elkezdtem föl-alá járkálni. Közben azt ismételgettem magamban, hogy Jason Mar. Dylan mit akart mondani? Talán Jasonnek nem is Taler a vezetékneve? De akkor mi lehet? Az biztos, hogy Marral kezdődik. Nem tudtam rájönni, bár csak tíz percem volt a gondolkodásra. Közben rendesen elkészültem, majd kimentem. Dylan még mindig ugyan úgy állt a szobámba, ő is gondolkozott. Vagy legalábbis olyan arcot vágott, mint aki gondolkodik.

-         Mire gondolsz, édes?

-         Hát… - a tekintete visszatért a földre, és megint vágy égett benne, de most nem hagytam magam. Ügyesen kitértem a csókja elől, a háta mögé mentem és átkaroltam. Dylan Pont akkora, mint Jas, állapítottam meg magamba.

-         Tehát?

-         Nem lényeg…

-         De nekem igen is lényeg! – csattantam fel – Szeretném tudni, mire gondolsz – folytattam óvatosan.

-         Hát nem is tudom… Mennyit tudsz Jasonről?

-         Nem sokat – vallottam be.

-         Hát, pont rá gondoltam. Meg arra, hogy majd hogyan leszel magántanuló.

-         Értem.

Nyomtam egy puszit a nyakára, majd kézen fogva kisétáltunk a szobámból. A szárnyam egy jó bő ruha alatt rejtőzött. Senki nem vett észre semmit. Az ebédlő már tele volt. A reggeli illata betöltötte a termet. Imádom a kakaós csigát, gondoltam magamban. Gyorsan leültem Hei mellé, és elkezdtem mindenféléről fecsegni, hogy ne ő beszéljen, mert képes lett volna arra, hogy megemlíti a hajnali látogatásom. Lassan telt el a reggeli ideje, de elérkezett az a pillanat, amikor a többieknek a suliba kellett menniük. Dylan megcsókolt, majd Beccával és Heivel együtt távoztak. Én az igazgatói felé vettem az irányt. Beszélnem kellett Tinával. 

17. fejezet

Újra itt vagyok, sok-sok idő után. Sajnálom, h nem volt friss. A suli mellett nagyon kevés időm van írni, de azért nem kell aggódni. Most küzdöttem le egy nagy, iheltmentes időszakot, de ne féljetek, mostantól próbálkozok többet írni. Jó olvasást! Puszi*Konek

17. Ó boldog tudatlanság!

Tina lakosztálya, mert lehet már rá ezt mondani, igen nagy. Van külön konyhája, és nappalija. Miközben vártam, körbenéztem a konyhában, hátha találok valami ehetőt, mert a nagy repülés közben elfelejtkeztem a reggeliről. Találtam egy kis húslevest meg egy tábla csokit. Nem akartam semmit megzabálni, ezért csak egy sor csokit ettem meg. Ez feltöltött energiával. Aztán a nyakláncomból is ittam vért. A repülés igazán kimerítő tudott lenni. Leheveredtem a kanapéra. Az édességnek hála volt egy kis energiám, de az semmi sem volt. A vér is csak kicsit adott. Eldöntöttem, hogy ezentúl csak akkor fogok repülni, ha muszáj. Túlságosan is kimerítő.

Az idő telt, és én kezdtem egyre magányosabbnak érezni magam abban a nagy tetőtérben. Egyedül voltam. Magányosan. A legjobb barátnőm halott volt. Az illető, akit igazán szeretett már biztos ki nem állhat. Nem tettem túl sokat annak az érdekében, hogy ez ne legyen így. De hiszen azt sem tudom, hogy miért utál. Az is lehet, hogy talált valaki mást. Sőt. Biztos, hogy ez lehet az indok.

Az elmúlt időben elég sokszor merülök el a gondolataimban. Ez is egy ilyen pillanat volt. Aztán hirtelen valaki megfogta a vállamat. Én egy hatalmasat sikítottam, felugrottam a kanapéról, és azonnal támadó pózba vágtam magam. A szárnyaimat a szükség esetére kitártam, de megláttam, hogy csak Tina az. Ő is ugyan annyira meg volt lepődve, mint én. Lassan kiengedtem a tüdőmből a levegőt, a kezeimet leengedtem magam mellé, és felálltam a félig guggoló állásból. Ekkor ő is megkönnyebbült, és a szemében kihunyt az ijedt fény.

-         Sajnálom, hogy megijesztettelek, nem volt szándékos. Nem tudtam, hogy nem vagy a földön.

-         Ugyan, én jöttem fel hozzád, anélkül, hogy szóltam volna.

Végünk mind a ketten leültünk a konyhában lévő székekre. Elmondtam neki a problémámat az egyenruhával kapcsolatban. Ő közben tett-vett, megmelegítette a levest. Kitett az asztalra két tányért, majd megtöltötte levessel. Miközben ettünk próbáltuk megoldani a problémát, de nem sokra jutottunk. Mert ugye a hátát nem lehetett kivágni, mert nem néz ki normálisan, és nem tennénk vele jót az iskolai divatnak.

Sajnos nem jutottunk egyről a kettőre. De megígérte, hogy majd gondolkodik és bevonja a dologba Khetlint. Megköszöntem neki, majd kisétáltam az ajtón, le a lépcsőn, egészen a hintákig. Felidéződött bennem Via halálának az estéje. Újra rám tört a szomorúság és a gyász. Hiányzott. Nagyon is. Eszembe jutottak a régi emlékek, hogy arról csacsogtunk, hogy ki jön be, vagy, hogy miből írunk. Csupa szép emlék. Észre sem vettem, hogy könnyek folytak végig az arcomon. De aztán egy meleg kéz letörölte onnan.

Meglepetten néztem fel a földről. Jason volt az. A régi szerelmem. Elfordultam előle, és az erdőt kezdtem el kémlelni. Ő nem tágított, elém állt. Sóhajtottam egyet, ezzel jeleztem, hogy beszélhet. Közben visszanéztem rá.

-         Tudod, Zulu, én szeretlek. De nem lehetünk együtt. A vezetők megtiltották. Megszegném a szabályt érted, de nem tehetem. Rám olvastak egy igézést, ami miatt azt kell tennem, amit mondanak. Sajnálom

-         Aha… - felelem. Ha igazán szeretne, nem érdekelné holmi ráolvasás, folytatom magamban.

-         Csak ennyit szerettem volna mondani. Viszlát, hölgyem.

Egy fájdalomhullám söpört rajtam végig. Már csak egy hölgy voltam a számára. A fájdalom dühbe váltott át. Még hogy nem szeg szabályokat. Mikor együtt voltunk, már akkor is törvénybe ütköző volt a kapcsolatunk!

Ekkor Dylan jutott az eszembe. Meg Jason. És az, hogy mennyire hasonlítanak. Ugyan olyan az orruk, a mosolyuk és az arcformájuk. A szemük alakja különböző. Na meg a színük. Vagyis az nem, mert Dylan kontaktlencsét hord. Lehet, hogy testvérek? Beleborzongtam a gondolatba. De gyorsan elhessegettem és másfelé eveztem.

Gyorsan előkerítettem Beccát. Mikor ránéztem, jöttem rá, hogy ő is eléggé hasonlít Dylanre és Jasre. Gyorsan lekaptam róla a pillantásomat róla, majd a szemébe nem nézve kértem meg rá, hogy vigyen fel a könyvtárba. Teljesen meglepődött, de azért teljesítette a kérésemet.

A könyvtár illata betöltötte az orromat. Mélyet szippantottam belőle, majd elkezdtem keresni. Először is megkerestem az első vámpír történetét. A szokásos Bibliás cuccost találtam meg. Káin meg Ábel története. Hümmögtem egy sort. Eszembe jutott, hogy mikor küldték le Beccát. Mikor Mr. Talerrel felfedeztük azt a szöveget. Tisztán emlékeztem az összes szavára. Hangosan mondani kezdtem.

- „ Isten teremtett, Isten öltetett. Éltető nedű, azt iszom. Hullanak az emberek, az fölt vér, csupán az. Hideg testekre fektetem tenyerem, az…

Végig mondtam, és ekkor az az érzés hasított belém, hogy Káin Ő. Egyszerűen tudtam, hogy Ő az első Ő. És ez sajnos több problémát vetett fel, mint amennyi eddig volt. Mert nem voltam vallásos. Addig. Nem kezdtem el hinni, csak rájöttem, hogy Káin élő és kész. Vagyis, nem annyira élő. Beleborzongtam. Ezt az újabb nagy horderejű információt is elraktároztam a fejemben. Aztán más irányba tereltem a gondolataim. A kentaurra. Megint beszélni kezdtem.

-         A Mars legyen veled, édes gyermekem, miközben a gonosszal szállsz szembe. Adrastea óv téged, ifjú hölgy.

Ki az az Adrastea? Vagy mi? De először a Marssal kellett kezdenem. Hiába tudtam róla egyet, s mást, azért muszáj volt utána néznem. Mivel nem akartam a könyvek között szenvedni, csak akkor, mikor már többet tudok róluk, az interneten néztem először utánuk.

Egy fehér hátterű oldalt találtam. A bolygók és holdjaik, meg a nevük eredete volt felsorolva. Kiderítettem, hogy a Mars a legrégibb isten, a hadisten. És az az Adrastea pedig a Jupiter egyik holdja, és igazságos végrehajtás istennője a görög mitológiában, a büntetések és jutalmak osztója. Nevének jelentése "elkerülhetetlen, visszafordíthatatlan". És aznap más sokadszorra megint hangosan kezdtem el beszélni.

- Ez azért eléggé furcsa. Adrastea… Egy istennő volt. És igazságos volt. Na meg ott van Mars. Ő meg a hadisten. Háború lesz. Ez azért nem olyan kellemes. De azt mondta az a kentaur, hogy a gonosszal szállok szembe. Tehát annyi biztos, hogy én jó vagyok. De ki a gonosz? Ki az, aki miatt háború lesz? Vagy van… hiszen még nyáron azok a halhatatlanok, akikkel először beszéltem, azt mondták, hogy háború van. És Jas is ezt állította. De én eddig még csak a békét tapasztaltam meg. Pedig nem mondanám, hogy nem találkoztam semmilyen különleges dologgal. Ki az, aki miatt háború robbant ki, ami nincs is, csak a legendák szólnak róla?

Miközben beszéltem azon a kis folyosón sétáltam fel-alá. Nagyon a gondolataimba merültem. Nem figyeltem semmire, csak a gondolataimra. Fel is sikoltottam, mikor egy hideg kéz a vállamhoz ért, és a fülembe suttogott egy hang.

- Hát én.

Reflexből hátrafordultam. Egy köpenyest láttam még egy másodpercig, de aztán eltűnt. A szívem kétszeres sebességgel vert. Féltem. Rettegtem. A levegőt nehézkesen kezdem el venni, fulladozni kezdtem. Lerogytam a földre. Becca azonnal a segítségemre sietett, mikor hallotta a sikításomat. Ő már csak azt láthatta, hogy a földön fekszem. Egy idő után már teljesen megnyugodtam. Addig még soha sem volt ilyen fajta rohamom. A pánikrohamra emlékeztetett, bár az az esemény után csak később jelentkezik. Egy újabb gondolatot jegyeztem fel magamnak: ha még egyszer történik ilyen, azonnal el kell mennem az orvoshoz.

Becca felsegített a szőnyegről és azonnal visszavitt az árvaházba. A szobámba vitt, és leültetett a székre. Egy idő után a légzésem teljesen egyenletes lett, a szívdobogásom is visszaállt a normális lassúra. Vámpír voltam, a szívem sokkal lassabban vert, mint egy emberé, de gyorsabban, mint egy teljes, normális vámpírnak. Miután már teljesen megnyugodtam, akkor kezdett el Becca kérdezősködni.

-         Mi történt?

-         Hangosan gondolkodtam és, és, és… - képtelen voltam tovább beszélni.

-         És? – Becca nem tágított.

-         Jött egy csuklyás… és… azt mondta, hogy miatta tört ki a... a…

-         A micsoda?

-         A háború

A szó, ahogy kimondtam, sokkal jobban megrémített, mint mikor csak gondolkodtam rajta. A hideg végigfutott a hátamon. Felidéztem magamban azt a hangot. Mintha már hallottam volna valahol. Sőt. Biztos voltam benne, hogy ismerem is, elég közelről. De ki ő? Tudtam, hogy csak ki kell mondanom a nevét, és ez a bűvös tudatlanság megszűnik. De képtelen voltam rá. A neve pedig ott lebegett az agyamban, csak arra várt, hogy kimondjam. De féltem. Képtelen voltam arra, hogy az őt körülvevő hangulatot megtörjem. Meg kellett volna tennem.

16. fejezet

Helóbeló, üdvözlök mindenki, aki volt hajlandó idelátogatni, és most is épp ezt olvassa. A többeket pedig nem tudom üdvözölni :P. Bocsánat, hogy nem hoztam újabb fejezetet, de a tanulás elvette az időmet, és nem is nagyon volt ihletem. De nem mentegetem tovább magam, hozom is a következő fejezetet.

16. A temetés

A temető. Egy régi temető, kriptákkal. Gyönyörű helyen van a folyóparttól nem messze.

Mikor Dylannel odaértünk, még nem volt ott senki, csak a pap. Ott állt egy frissen ásott gödör mellett. A lyuk felett ott volt Via urnája. Lassan odasétáltunk, mikor eszembe jutott, hogy nem hoztunk koszorút.

-         Dylan – szóltam neki

-         Igen?

-         Öhm… Nem kellett volna hoznunk valami virágot?

-         Ne aggódj, Jason fogja majd hozni az árvaház autójával

-         Oh…

Meglepett a válasza. Nem számítottam rá, hogy gondoltak virágra. Épp úgy mással voltak elfoglalva, mint én Pár percig némán álltunk Via porhüvelye mellett. Utána egy kocsi hajtott be a parkolóba. A közös autó. Páran kiszálltak belőle, és a csomagtartóból kivették a virágokat.

Egy fél óra múlva már rengetegen lettek. Olyanok is eljöttek, akikről azt se tudtam, hogy léteznek. Rengeteg vámpír, vérfarkas, boszorkány jött el. De volt még pár kentaur, szirén, de még egy törpe is eljött. Mikor belecsöppentem ebbe a világba nem gondoltam volna, hogy ennyire színes, de így belegondolva, teljesen ésszerű volt.

De a legmeglepőbb az volt, hogy Dylanen, Jasonön és Rebeccán kívül egy természetfölötti sem jött el. Csak ők hárman voltak. Pedig arra számítottam, ahogy Dylannel összejöttem újabb halhatatlant küldenek le, de nem tették. Nagyon is furcsálltam. Az előző nap még nyüzsögtek körülöttem, de aznap már nem. Túl sok furcsaság vett körül, ezért megtanultam kizárni a még abnormálisabb dolgokat.

Miután mindenki megérkezett, kiderült, hogy a pap sem egyszerű ember. Nem tudtam, hogy micsoda, de nem lepődött meg a kentaur és a törpe látványán sem. De a törpét nem úgy kell elképzelni, mint egy kicsi embert. Bár tényleg elég kicsi, de elég furcsa módon. Hosszú szakáll, bütykös ujjak, szürke bőr, fekete szemek, de az egész fekete, nem csak az írisz.

A kentaur pedig félig ló és félig ember. Gondolom, ezt nem kell túlmagyarázni. De az a legfurcsább, hogy volt köztük olyan, akiknek nagyobb volt a hatalma az enyémnél, de mégis nekem kellett megállítanom az állítólagos háborút. Erre csak később kaptam magyarázatot.

A pap beszélni kezdett. Egy bonyolult szöveget mondott fejből. Egy régi temetési beszéd volt, megtűzdelve Via véghezvitt dolgaival, tulajdonságaival. Ahogy a pap beszélt, rájöttem, hogy alig ismertem Viát. Csak pár évvel ezelőtt került hozzánk. A kinézete nem is változott, csak a hajviselete. Mikor először láttam őt, féltékeny voltam rá, hiszen ő már annyira felnőttnek nézett ki. De már akkor is észre kellett volna vennem, hogy nem minden stimmel körülötte. A bölcsesség például mindig is ott volt a szemében, de csak egyszer fedeztem föl, mikor irodalmon Shakespeare-ről tanultunk. Elemzést kellett írnunk a Szentivánéji álomból. Az övé sikerült a legjobban, és Tina megkérte rá, hogy olvassa fel. Ahogy olvasta, az hallatszott a hangján, hogy mélyebbről ismerte a művet, mint bármelyikünk. Mintha magát az írót ismerte volna. Persze, akkor elvetettem ezeket az őrült gondolatokat, de a temetésen biztos voltam, hogy ismerte Shakespeare-t.

A végén egyenként odamentünk a sírhoz, hogy lerójuk utolsó kegyeletünket. A mellette lévő vázából kivettem egy rózsát, és a földben lévő urnára ejtettem. Közben azt suttogtam, hogy „Köszönöm”. Ezzel megköszöntem mindent, amit értem tett, hogy szeretett, hogy kitartott mellettem. A gyász hihetetlen erővel csapott le rám. Képtelen voltam tovább sírni. Sokkal jobban fájt Olivia elvesztése holmi könnyek ejtésénél. És ez az érzés nem csak rajtam látszódott meg. Sokan voltak, akik eleinte könnyeket hullattak, aztán abbahagyták. Ez sokat jelentett a számomra, és másik számára is. De legfőképpen még több fájdalmat.

A temetés után a vendégek odajöttek hozzám, és megszorongatták a kezemet. Nem értettem a dolgot, de az egyik kentaur mondott pár szót.

-         A Mars legyen veled, édes gyermekem, miközben a gonosszal szállsz szembe. Adrastea óv téged, ifjú hölgy.

-         Köszönöm – feleltem meglepve. Azt sem tudtam, hogy miről beszél. Ki az az Adrastea egyáltalán?

Az agyam mélyére elraktároztam az információt. Már rengeteg olyan dolog volt benne, amivel nem tudtam mit kezdeni. Majd egyszer – mondtam magamban – végig gondolok mindent. Akkor már biztos minden érthető lesz a fejemben.

De akkor a gyász még túl nagy súllyal nehezedett rám. Ezért felhagytam a gondolkodással. Dylanre támaszkodtam egész nap, és hagytam, hogy a fájdalom forró vizében mártózzam meg. Kizártam minden zavaró tényezőt és csak éreztem. Bár lehet, hogy nem kellett volna, de azokban a pillanatokban nagyon jó esett, hogy csak úgy voltam, és nem csináltam semmit.

A napom ebben az önkívületi állapotban telt el. Akkor „ébredtem fel”, mikor a szobámban valaki elkezdte levenni rólam a fekete ruhát. Meglepve pillantottam körbe, és láttam, hogy Heidy az. Hagytam neki, hagy vetkőztessen le, és adja rám a leheletkönnyű hálóingemet. Az ágyamhoz vezettet, ledöntött rá, betakart és mielőtt kiment, lekapcsolta a villanyt. Teljes sötétség vet körül, de nem bántam. Úgy éreztem, a sötétség megérti a félelmeimet, és hagy gondolkodni.

Szükségem lesz az iskolai könyvtárra. Meg a föntire is. Talán Dylan vagy Becca fölvisz majd. Jasont semmi esetre sem fogom erre a feladatra megkérni. A temetésen is ferde szemmel nézte, hogy Dylan kezét fogtam. De nem szabad a gondolataimnak elkalandoznia! A könyvtárban az internetre is szükségem lesz… Ott meg kell keresnem majd, hogy ki az Adrastea. A Mars az még stimmel, de a többi már nem. Utána meg kell keresnem a legrégibb írásokat a vámpírokról, és az összes ilyen egyéb teremtményről. Még saját magamról is. Aztán… Össze kell párosítanom a dolgokat. És meg kell keresnem a dolgok közti összefüggést. De Tinával is beszélnem kell, hogy áthidaljuk az egyenruha-problémát.

A gondolatok a fejemben tolongtak egészen hajnalig. Annak ellenére, hogy nem aludtam, meglehetősen friss voltam. Szinte kipattantam az ágyból, és széthúztam az ablakomat takaró függönyt. A nap tompán sütött be, a bőrömön szinte már meg sem éreztem. Sajnos nyáron keveset voltam a napon, mert vámpír voltam. A nap ugyan nem égetett hamuvá, de azért elég kellemetlen volt. A testem összes négyzetcentimétere elkezdett bizseregni, és ha fél óránál többet süttettem magamat, akkor előjöttek a vámpíros ismertetőjegyek, mint vörös szem, vagy hegyes szemfogak. Egyszer majdnem lebuktam Mark előtt. Elmosolyodtam az emléken, majd kinyitottam az ablakot. Hideg fuvallat jött be rajta, megborzongtam. Lassan itt a tél. Ezen a környéken kicsit lassabban jön el a tél, mint máshová. Csak ebben a városban van melegebb. Vannak még mellettünk kisebb falvak, de ott mindig sokkal alacsonyabb a hőmérséklet. Ezzel a gondolattal a hőmérséklet - probléma is felkerült a furcsaságok listájára.

A hajam szabadon szállt a bejövő hideg huzatban. A szárnyamat élet járta át. Semmivel sem törődve felemelkedtem a földről, majd kirepültem az ablakon. A légáramlatokkal játszottam, hátamra feküdtem, úgy szálltam a szélben. A bőröm tiszta libabőrös lett, hiszen csak egy vékonyka hálóing volt rajtam. De nagyon élveztem a repülést. A szelek szárnyán keltem útra. Felszálltam jó magasra, hogy a lent sétáló emberek azt higgyék, hogy csak egy fehér madár repül a magasban. Mondjuk egy gólya. A város teljesen másképp nézett ki fentről. A házak kicsik, a főúton mintha játékautók mennének végig. Az emberek kicsi játékbábuk voltak, akik siettek a dolguk után. Soha sem értettem, minek sietni. Hisz’ minden megvár. Az idő nagyon elszaladt, de nekem aznap még dolgom volt. Elsőnek Tinával kell beszélnem. De neki akkor órái voltak. Az ablakát a szobájában mindig nyitva hagyja. A hát legfölső szintjén lakik a tetőtérben. Nagy nehezen bepréseltem magam az ablakon, leültem a kanapéra és vártam

15. Események a köbön

Nya, itt az újabb fejezet. Ez hosszabb lett, mint az átlag, de azért remélem tetszik. Jó olvasás! Puszi*Konek

15. Események a köbön

- Tehát ki vele, mi történt? Mi vagy te?

Mark föltette a legegyszerűbb kérdést, de magam sem tudtam a választ. Aztán végül elmeséltem neki minden, onnantól kezdve, hogy először találkoztam Jasonnel, és addig, hogy itt ülünk. Szó szerint. A kapcsolatom Jassel, ami már nem is az, az összes aggályomat, gyanakvásomat, hogy valaki hazudik. A furcsa érzéseimet Dylannel. Mark csendben hallgatta végig az élettörténetemet. Tényleg akkor kezdtem el élni, mikor kiderült, hogy különleges vagyok. Mikor befejeztem, nem mondott semmit, csak átkarolt. Jól esett a baráti törődése.

Percekig némán ültünk, a csend megnyugtató volt. De aztán a gyomrom korogni kezdett. Szilárd táplálékra vágyott. Mark csak kuncogott egyet, és felállt, de a kezemet fogta közben. Mosolygott.

- Na, gyere, itt az ebéd ideje.

Hálásan nézem rá. Ő meg csak vigyorgott, de azért vetett egy aggódó pillantást a szárnyamra. Megnyugtattam, hogy csak azok láthatják, akiknek megmutatom.

Végül kézen fogva sétáltunk le az ebédlőbe. Nem voltak bent sokan, a legtöbben már megebédeltek. A kaja eszméletlenül jól esett. Elégedetten dőltem hátra a székben.

-         Jól laktál?

-         Teljes mértékben

Egymásra mosolyogtunk. Boldog voltam, hogy van egy csodás barátom, aki teljes mértékben ember. És abban biztos voltam, hogy ő teljesen jó, és neki akkor is elmondhatok neki mindent, ha hajnali fél kettő van.

-         Holnap lesz Via temetése – törtem meg a csendet. Kíváncsi voltam – mit mondtak a tanárok, hová tűntünk?

-         Hát, nem igazán mondtak semmit. Főleg, mivel csak Mr. Taler tudta, hogy mi van veletek. Ezért csak pletykák voltak. De semmi komoly, nem kell aggódni. Én inkább ara lennék kíváncsi, hogy a többiek mit fognak szólni, mikor nem tudod fölvenni az egyenruhádat a szárny miatt.

Ekkor teljesen lesokkolt. Hiszen tényleg csak olyan pólót tudtam felvenni, aminek kivágott a háta. De az egyenruha… Az ing nem megy rá a szárnyamra. És az még belefért, hogy a szoknyából felhajtottunk egy kicsit, de az, hogy a felsőnek teljesen levegyük a hátát… Ijedten néztem rá Markra.

-         Te jó isten! Most mit fogunk csinálni?

-         Hát, már november eleje van. Ezután a pulcsit kell majd felvenni. Vagyis nektek a kabátkát.

Az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha valami lócitromról lenne szó. Ezen jót nevetem. De a probléma még mindig nem volt megoldva.

-         Segítened kell!

-         Oké… De miben?

Aztán elmagyaráztam neki. Szereznie kellett egy olyan embert, aki nem látja a szárnyamat. Mikor ezt elmondtam neki, akkor jutott az eszembe Dylan. Ő az ismerősöm, de ki nem állhatom. Ő biztosan nem látja a szárnyamat. Gyorsan mondtam neki, hogy az előbbit felejtse el, mert már van valaki. Mark először csak nézett egyet, majd vonakodva azt mondta, hogy oké. Gyorsan nyomtam egy puszit az arcára, és már siettem is végig a folyosókon. Nem tudtam, merre mentem, hagytam, hogy a szívem vezessen. Ez általában mindig bejött. És láss csodát, tényleg belebotlottam Dylanbe. Meglepetten nézett le rám. Én határozottan néztem rá föl.

-         Igen? – kérdezte nyájasan. Az arcán a döbbenet önelégültségbe ment át

-         Vegyél vissza. Csak kérdezni akarok valamit.

-         És mit? – hangjából csak úgy sütött a perverzség.

-         Csak azt, hogy látod-e a szárnyamat.

-         Persze, de miért? – a kérdésem teljesen meglepte, pislogott is kettőt, miközben válaszolt.

Szerintem én jobban meglepődtem a válaszán, mint ő a kérdésen. Hogy láthatja, mikor ki nem állhatom őt? Csak lestem ki a fejemből a választ keresve, de nem találtam. Közben észre sem vettem, hogy Dylannel a folyosó közepén ácsorogtunk. A fiú a szemem előtt a kezével integetett, biztos tesztelni akarta, hogy itt vagyok-e. Teljes mértékben ott voltam. Felnéztem rá. A szemében kíváncsiság ült. Az enyémben is.

-         Beszélhetnénk? – kérdeztem

-         Persze. Most is azt csináljuk

-         Négyszemközt

A válaszát meg sem vártam, megragadtam a karját, és elkezdtem a szobám felé menni vele. Észre sem vettem, hogy a kezem a tenyerébe csúszott, és már nem az alkarját fogtam. Ahogy mentünk, többen is megbámultak minket, ahogy kéz a kézben sétáltunk, inkább rohantunk a folyosókon. Persze, ez már csak akkor tűnt fel, mikor egy népesebb részre értünk. Zavartan ki akartam szabadulni a szorításából, de nem engedett. Büszkén kihúzta magát, ellentétben velem, mert én próbáltam minél kisebbnek látszódni.

Végül beértünk a szobámba. Addig nem vetem észre, de egy kicsit poros volt minden. Meglátszott, hogy egy hónapig nem volt ott senki. Az ágyon csak az a pár gyűrődés látszott, amit Jas, Mark meg én okoztunk.

Kelletlenül ültem le az ágyra, mert Dylan még mindig fogta a kezemet. Úgy vigyorgott, mint egy tejbe tök.

-         - „Amit a szem nem lát, a szív azt is érzi.” – idézte nagy komolysággal a kedvenc íróm egyik gondolatát

-         És ezt miért is mondod?

Közben próbáltam a kezemet kihúzni az övéből, de nem jártam sikerrel

-         Látom a szárnyad – jelentette ki tárgyilagosan

-         És? – erre valahogy magamtól is rájöttem, de attól nagyon féltem, hogy miért

-         És – itt drámai hatásszünetet tartott. – ez azt jelenti, hogy kedvelsz

-         Álmodjál csak – a hangomat dacosnak szántam, de nem tudtam mennyire sikerült annak.

Az agy szélére araszoltam, de még mindig fogta a kezemet. D ez sajnos előnyt jelentett a számára. Gyorsabban veszítettem el az egyensúlyomat, mikor ledöntött a fekhelyre. Pont úgy, mint az első alkalommal, csak épp akkor még tiltakoztam az ellen, hogy megcsókoljon. Tudtam, hogy meg fogom bánni, de hagytam magam. Élj a mának jelszóval beletúrtam a hajába, és közelebb húztam magamhoz. A szemében őszinte érzelmek látszódtak. Tudta, hogy meg fogom bánni, de hagyta, hagy csináljuk.

konditeremben. A kezemet a hasára fektettem. A szemébe néztem, és újra megcsókolt. Aztán a szája elkalandozott lefelé. A kulcscsontom ívét puszikkal halmozta el, majd áttért a vállamra. Elakadt a lélegzetem, mikor a kézfejemre lehet egy csókot, és a szempillái alól nézett rám.

Aztán legnagyobb meglepetésemre lemászott az ágyról, és felvette a földön heverő pólóját.

- Tudom, hogy még nem vagy kész, úgyhogy tehetnénk úgy, mintha csak egy csók történt volna. És majd csak lassan folytassuk

Váratlanul ért, amit mondott. A padlóról felvette az én pólómat is, és rám adta. Még megpuszilta az arcomat, majd kiment.

Percekig csak ott ültem az ágyon. Néztem ki a fejemből. Teljesen meglepett Dylan viselkedése. Azt hittem, hogyha egyszer elkezdjük, akkor már nincs visszaút, de úgy néz ki, révedtem. Visszadőltem az ágyra. Így telt el az idő.

Aztán hallottam, hogy kinyílt az ajtó, de nem törődtem vele. A biztonság kedvéért azért beleszagoltam a levegőbe, és legnagyobb meglepetésemre Aaron illatát éreztem meg. Úgy ültem fel az ágyon, mintha bolha csípett volna belém. Ő úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna. Nem számított rá, hogy ébren voltam.

-         Tehát fölébredtél – tudtam, hogy kijelentésnek szánta, de a hangjában bizonytalanság csengett. De megértettem. Via halála alaposan kikészíthette őt. Hiszen szerették egymást, annak dacára, hogy a mágikus dolgokat eltitkolták egymás előtt. Ők voltak itt a tökéletes pár. Teljesen meg tudtam érteni Aaron zavartságát.

-         Fölébredtem – arcomra erőltettem a kedvesség bájos, de együtt érző mosolyát, de egy kicsit vicsorszerű lett.

-         Akkor holnap fogjuk Viát eltemetni – a beletörődés nagyon kitűnt a hangjából. Ebből arra következtettem, hogy eddig reménykedett még egy ici-picit. A szemében végtelen fájdalom csillant meg, olyat, amit még soha nem éreztem. Már Aaron látványa is arra késztetett, hogy sírjak.

És tényleg nem tudtam magam tartani, kipattantam az ágyból, és odarohantam hozzá. Olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. És zokogni kezdtem a vállán. Ő nem volt olyan magas, mint mások. Ő is sírt, éreztem a könnyeit a vállamon. Mindkettőnknek fájt Olivia elvesztése. Ő volt a legjobb barátnőm.

Pár percig úgy álltunk, aztán egy „Holnap találkozunk”-kal elbúcsúzunk, majd kiment. Közben a nap már lement. Átöltöztem egy hát nélküli hálóingbe, majd megpróbáltam elaludni, de képtelen voltam rá. Kimerült voltam, de csak szellemileg. Túl sok volt nekem az elmúlt egy nap. Forgolódtam az ágyban, de felkelni nem akartam.

Végül arra a döntésre jutottam, hogy a szobámban átváltozok farkassá, hogy a tükörbe megnézhessem magam. Kíváncsi voltam, hogy a szárnyam akkor hogy néz ki. Legnagyobb meglepetésemre még ott volt a hátamon a szárnyam, de roppant furcsán. Nem csak tollak, hanem szőr is borította, és mindez a bundám színében. Gyorsan visszaváltoztam még mielőtt valaki bejön. A nyáron, meg még suli időben is sokszor szóltak, hogy ne bent intézzem el a „nem normális dolgaimat”.

Végül ledőltem az ágyra, és álmatlanul forgolódtam egész éjszaka. Bár már nem volt szükségem sok alvásra, de jól esett volna egy kis pihenés.

Reggel nyúzottan kászálódtam ki az ágyból. Épp azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel a temetésre, mikor egy kopogás szakított ki a gondolatmenetemből. Mondtam, hogy szabad, mire Dylan jött be az ajtón. Egy fekete ing volt rajta, meg egy fekete farmer. Ő persze tudott mit felvenni.

Rámosolyogtam, és ő melegen viszonozta a köszönésemet egy csók formájában. Volt bennem egy minimális bűntudat, de nem törődtem vele. Pár perc után kibontakoztam az öleléséből, és a szekrényem felé fordultam. Voltak benne fekete ruhák. De mind zártak, vagy szorosak voltam.

Addig észre sem vettem, hogy Dylan lábánál egy szatyor hever, még vigyorogva elém nem emelte.

- Ezeket Khetlin varrta neked. Egy éjszaka alatt tette, úgyhogy légy hálás.

Az utolsó mondatot csak tettettet komolysággal mondta oda, de én tényleg hálás voltam Khetlinnek. De Dylannek is, mert elhozta nekem. Egy puszit nyomtam az arcára, majd kitessékeltem, hogy fel tudjak öltözni. Teljesítette a kérésemet, majd elkezdtem öltözni. Egy elég furcsa szabású ruha volt, egy csinos cipővel. Kellemesen éreztem magam benne, hiszen a háta helyett csak egy vékony, hálószerű anyag volt, és a szárnyaim nem lapultak le, teljesen szabadon lehettek. Bár aggódtam, hogy fázni fogok, de találtam benne egy kabátot, amin volt két lyuk. Meglepetten ráhúztam magamra a kabátot, és láttam, hogy a hátán a két lyuk nem is látszik, mert cselesen lett megoldva.

Mikor kimentem Dylan ott állt. A kezében egy bőrdzsekit tartott. Kézen fogva sétáltunk ki az iskola elé. Onnan már csak Ő tudta az utat, hiszen én egy hónapig önkívületi állapotban voltam, és velem nem volt lehetőségük megtárgyalni a temetésének a részleteit. Először azt hittem, hogy el fogunk tűnni valahová, de csak sétáltunk az úton. Kellett ez kis idő, hogy rádöbbenjek, hogy a városi temetőbe tartunk. Egyszer voltam ott, mikor Tina megmutatta a szüleim sírját. Akkor még nem tudtam semmit a varázsvilágról, Jasonről, vagy arról, hogy a szüleimet megölték. Hirtelen sírni támadt kedvem attól, hogy egy fél év alatt mennyit változhat körülöttem a világ. Hogy honnan hová jutottam az életben.

De nem törődhettem ezzel sokáig, mert már meg is érkeztünk a temetőhöz. 

14. fejezet

Itt az újabb fejezet. Hát, el kell mondanom, eléggé eseménydús fejezetek jönnek. Jó olvasást! Puszi*Konek

14. Ébren töltött pillanatok

Aztán hirtelen kinyitottam a szemeimet. Azt éreztem, hogy tényleg lebegek. És tényleg repültem. Pár centivel Jason ágya fölött volta. A szoba tulajdonosa is bent volt. A kezemet fogta, és meglepetten nézett rám. Én fölültem. Vagyis, a levegőbe ültem. Fölhúztam a lábaimat ér rátettem a kezemet, de még mindig a levegőbe. Sírni akartam Via halála miatt, de képtelen voltam rá. A fájdalom, mint mindent fölemésztő sav, marta végig az egész testemet. Könnyek nélkül zokogtam. Jason megszorította a kezemet, ezzel jelezni kívánta, hogy még mindig itt van.

-         Hogy érzed magad?

Nem válaszoltam neki. Úgy éreztem, hogy felesleges. Viszont egy valamit meg akartam tudni tőle.

-         Mióta?

-         Már egy hónapja.

-         Egy hónap?

Nem tudtam elhinni, hogy a semmiben való létezés és az emlékek áradata egy hónapot vett igénybe. Ezért is kérdeztem vissza újra.

-         Egy hónap? Én addig…

-         Igen. Négy héten keresztül egy furcsa kóma-szerű állapotban voltál. Mindenki nagyon aggódott. Hiszen két hétig csak úgy voltál. Utána rendszertelenné vált a légzésed, elkezdtél rángatózni, de még mindig nem ébredtél fel. És most tíz perccel ezelőtt beszélni kezdtél. Mire emlékszel?

-         Én…

Mit mondhattam volna neki? Hogy nem akarom elveszíteni, de már nem tudok bízni benne. Mi ment tönkre köztünk? Nem tudtam volna megmondani.

-         Hát, nem sokra – feleltem végül

-         Értem. Most megyek, szólok a többieknek. Addig próbálj meg leszállni a földre

Jason elengedte a kezemet, és kimet a szobájából, hogy szóljon… a többieknek. Eddig ez a szó a baráti körömet jelentette.  De most mit jelenthet a számomra? Hiszen Via meghalt. Nincs, aki összetartsa a csapatunkat.

Csak pár másodperc telt el, de Jason vissza is jött egy egész csapat emberrel. Olyanokkal, akiket nem is ismertem. Egy csomó Ő. Mind elkezdte fogdosni a szárnyamat. Vagyis, csak akarták, mert furcsa mód a kezük, mintha átlátszóvá váltak volna, mikor a szárnyamhoz értek, és átment rajta a kezük. Idegesen arrébb araszoltam.

-         Mit akarnak? – kérdeztem idegesen

-         Csak megbizonyosodni, hogy a szárnya igazi, és tartós.

-         Igazi és tartós?

-         Pontosan. EZ a varázslat nagyon nehéz, dacára annak, hogy aki elvégezte, az a legerősebb varázslények egyike volt.

-         Egyike?

-         Igen… Magácska nem tudja, hogy nem Olivia volt az egyetlen őrző? – nemet intetem a fejemmel - Minden pillanatban három őrzőnek kell lennie. Egy a Földön, egy Fönt, és egy Lent. Jason, Via és Lionel a vezetők parancsára évek óta a Földön vannak, hogy megkeressék önt, és mindent tisztázzanak.

Teljesen összezavarodtam. Nem tudtam, hogy most akkor ki a jó és ki a rossz. A halhatatlanok vagy a vérfarkasok? Vagy a vámpírok és boszorkányok? Na és akkor miért tudott Lionel átváltozni farkassá? Vagy az a Lionel nem is az a Lionel? A zavartságom a tetőfokára állt be. Azt sem tudtam, hogy mit kereset itt ennyi idegen. És miért pont Jason szobájában voltam? Pislogtam párat, leereszkedtem a földre az ágy mellé, és magabiztosnak szánt hangon megszólaltam.

- Nem tudom, mit akarnak igazán, és azt sem, hogy maguk kicsodák, de ha jót akarnak, akkor most békében hagynak, és kimennek innen.

Dacosan a szemükbe néztem. A hideg rázott ki, mert még akkor sem szoktam meg, hogy mindegyiknek szürke a szeme. Akkor helyére kattant a dolog az agyamban. Jasonnek zöld a szeme. Beccának azért barna, mert kontaktlencsét hord. Mikor Dylan rám feküdt, tisztán ki tudtam venni a lencse szélét. De Jasonnél soha. Ő nem természetfölötti.

A tömeg elindult kifelé, de még épp elértem Jas vállát.

- Te itt maradsz. Maradsz és mesélsz.

Megadóan sóhajtott egyet, és leült az ágyra. Én ott maradtam, ahol addig álltam. Meg akartam várni, hogy kimenjen a tömeg. De Jas képtelen volt várni. Fölpattant az ágyból és a két kezét a fejem mellé tette, a szárnyamat óvatosan kikerülve. Az arcával az enyém felé közelített, már szinte összeért az orrunk. A számra nézett, tudtam, hogy meg akart csókolni, de nem hagytam neki. Oldalra fordítottam a fejemet. Láttam, hogy a szemében csodálkozás ült ki. A keze lehanyatlott maga mellé, én pedig kiszálltam a szoba másik felébe. Nagyon furcsa volt súlytalannak lenni, de élveztem.

Leültem a fotelra. Jas nem jött utánam, visszaült az ágyra. Pár perc után a csend kezdett eléggé kínossá válni, ezért megtörtem.

-         Hallgatlak

-         Tudod… Nem vagyok természetfölötti. Bár halhatatlan vagyok, nem tartozom az Ők közé. Hazudtam a korommal kapcsolatban is. Már lassan ezerötszáz éves vagyok. Ha jól emlékszem, három év múlva leszek annyi. Via is ilyen őrző volt. És Lionel, a falkavezető is. Mi… nos, mi minden erőt birtoklunk a világból. Minden varázsteremtmény születésekor felvesszük az erejét. Én is tudok farkassá válni. De hiába birtoklunk minden erőt, gyengék vagyunk. Minden erő nagyon silány. Via volt köztünk a legerősebb. Minél idősebbek vagyunk, annál nagyobb lesz a hatalom. De most, hogy Olivia meghalt… Nem tudni, hogy ki lesz a földi őrző. Eddig tiszta?

-         Igen. De hol van az a Lent? Onnan van Lionel? De hiszen ő jó ember. És Becca is, és Ő föntről jött.

-         Ezt ne úgy fogd föl, hogy jó vagy rossz. Fönt vannak a halhatatlan lények, lent pedig azok, akik meghalnak.

-         De hát Lionel…

-         Ő nem él örökké. Tovább él, mit egy átlagos ember, úgy százötven, százhatvan évig. De őt a kor megemészti. A lenti őrzők mindig cserélődnek.

-         És akik a földön vannak?

-         Hát, az ő létezése a legbonyolultabb. Megszületnek, öregszenek egy darabig, aztán rengeteg ideig élnek. De az ő erejük is véges. Én már egyszer meghaltam, így lettem őrző. Lionell és Via pedig még éltek, mikor rájuk ruházták a védő szerepét.

-         Értem. Már csak egy kérdésem lenne. Marknak elmondhatom?

Jason értetlenül meredt rám. Gondolom, nem tudta felfogni, hogy miért akarom egy ennyire halandó embernek elmondani a dolgot. Tanácstalanul nézett rám.

-         Miért akarod elmondani neki?

-         Mert – itt egy kicsit kuncogtam is – közel áll hozzám. A legjobb barátaim egyike, és ő láthatja a szárnyamat, hiszen azoknak mutatom meg, akiket szeretek.

Ezzel rosszat mondtam. Jas reménykedve pillantott fel. Már ő is láthatta a szárnyamat. Már föl is állt volna az ágyról, amikor az arcán a derültség komorságba váltott át. Nem tudtam a viselkedését mire vélni. Az előbb még annyira bizakodó volt!

-         Mi a baj?

-         Baj? Ugyan mi lenne?

A szavakat szinte kiköpte a száján. Nagyon dühös volt. De nem tudtam, hogy miért. Ezért rá is kérdeztem. Ő ugyan olyan nemtörődöm stílussal vágta rá, hogy semmi. Jasont nagyon ritkán láttam ennyire dühösnek. Végül Jas felajánlotta, hogy átvisz a szobámba. Még akkor sem bíztam benne, de beleegyeztem. Betartotta a szavát, és oda vitt. Viszont a hangulata ugyan olyan morcos volt.

-         Biztos nincs semmi, amit el akarsz mondani?

-         Nincs. Szerintem közünk neked kellene, hogy legyen valami közölnivalód.

-         Nekem? Nem én vágtam be a durcit egy pillanat alatt…

-         Tényleg?

A hangja nagyon furcsán csengett. Ő sem bízott bennem. Végül kiment a szobámból, de még előtte odaszólt, hogy másnap lesz Via temetése. Meg akarták várni, hogy felébredjek. Nekem viszont dolgom volt Markkal. De vérre éheztem. A nyakláncomból kiittam három adagnyi vért, mire azt érezem, hogy tele vagyok. Mikor visszakötöttem magamra a láncot, vettem észre, hogy nem az a ruha volt rajtam, ami akkor, mikor elájultam. Egy kényelmes melegítő és bő póló volt az. Átöltöztem, és úgy léptem ki a szobámból. Legnagyobb meglepetésemre az ajtóm előtt ott ült Mark. Meghallhatta, hogy kijöttem

-          Via meghalt, igaz?

-         Nem jössz be?

Mark nem válaszolt, csak föláll, és besétált az ajtómon. Észre sem vette a szárnyamat, egészen addig, még be nem csuktam az ajtót, és föl nem nézett. Teljesen ledöbbent. A szemei tágra nyíltak, és kinyitotta a száját.

-         T e- te- te- te- te-te – kezdett el dadogni

-         Igen, én

-         Az ott…

-         Ez itt

-         Igazi?

-         Az

Ez után a bőbeszédű beszéd után hagytam pár percig ezt megemészteni Marknak. De mikor leültem mellé, láttam a szemében, hogy nagyon gondolkodik valamin, amit meg is osztott velem.

- Tudod… Emlékszel, mikor egyszer reggel beszélgettünk reggel a suliban? Én tudtam, hogy nincs minden rendben. Egyszer Hei sírva borult a karjaimba. Nem tudtam mi lehetett a baja, de másnap se te, se Via nem jöttetek suliba. Tudtam, hogy baj van. Aaron és az a két új diák is nagyon nyúzott volt. De belegondolva leginkább csak Aaron. Aztán van az a Mr. Taler. Rajta látszódott a legjobban, hogy baj van. Vártam, hogy történjen valami, de semmi. Aztán ma szombat van, és egy csomó idegen toporgott a tanári szobák folyosójánál. Azóta itt ültem. Tehát ki vele, mi történt? Mi vagy te?

13. fejezet

Nos, ez már egy normális fejezet lesz, tehát nem külső szemlélő szemével. Ez az előző fejezet, csak épp Zulu szemével. Nos, jó olvasást! Puszi*Konek

13. A leghosszabb hónap 2. rész

A kezembe vettem egy maroknyi port. Még éreztem rajta a megszokott parfümjének az illatát.

- Nem… Ez nem lehet… NEM!

Felordítottam az égre, majd azt éreztem, hogy elnyel a sötétség. Nem az a megszokott, jóleső, kellemes, hanem az ijesztő, borzongató fajta. Éreztem, hogy valaki felemel a talajról. Amikor levegőt vettem, éreztem, hogy Jason az. Ekkor olyan félálom-szerű állapotban voltam. Még azt is éreztem, hogy eltűntünk valahová, majd letett valami puhára. Azután már semmit sem éreztem.

A sötétség körülvett. Én csak lebegtem a semmiben. Úgy éreztem, hogy meztelen voltam. Nem volt gravitáció, nem voltak érzések, csak egy furcsa sötétség. Nem láttam, nem szagoltam, nem tudtam tapintani. Csak voltam. Nem is tudom, hogy azokban a pillanatokban éltem-e vagy sem, de így telt el az idő. Talán hónapok, évek, vagy csak pillanatok teltek el, nem tudtam. Próbálkoztam mozogni, de nem volt testem sem, amivel tudtam volna. Csak egy kósza lélek voltam a mindenségben.

Így voltam én. És ez megnyugtatott. Biztonságban éreztem magam, dacára annak, hogy semmit sem éreztem ezen kívül.

Aztán egyszer megváltoztak a dolgok. Újra éreztem, hogy levegőt veszek. Éreztem a hevesen dobogó szívemet a testemben, az ujjaimat, a lábfejemet. Érezni kezdtem az illatokat, újra láttam. De nem a külvilágot, hanem egyszerű emlékeket.

Mikor először ültem fel az árvaház egyik biciklijére. Csúnyán elestem.

Mikor barátságot kötöttem Viával és Heidyvel.

Mikor megtudtam, hogy Via és Aaron járnak. És mikor azt, hogy Heidy és Mark között van több mint barátság.

Mikor először pizzáztunk a pizzázónkban.

Csupa szép, és kellemes emlék. Aztán egy olyan emléket láttam, amire eddig nem tudtam visszaemlékezni. A Jasonnel való első találkozásomra.

Kint sétáltam az erdőben. A kedvenc mezőmhöz mentem. A végzet mezejére.  A kidőlt farönkön feküdtem. Egyszer csak a fura srác hajolt a fejem fölé.

-          Szia – szólalt meg a mély, barátságos hangján

-          Szia. Te ki vagy?

-          Jason vagyok

-          És honnan jöttél?

-         Föntről.

-         Hol van az a fönt?

-         Megmutassam?

Túltengett bennem a kíváncsiság, de nem mentem Jassal. Úgy nézett ki, mint egy perverz valaki, azzal a szexi mosollyal az arcán, amit később úgy megszerettem benne.

Végül fölültem a farönkön, és láttam, hogy Jason is rajta ül.

-         Mondd csak, Azule, nem vettél észre magadon mostanában valami furcsát? Például, hogy megkívánod valaki vérét, vagy például nézted a tüzet, és megváltozott a színe?

Nevetni kezdtem ezen az abszurd dolgon. Aztán hirtelen halt el a jókedvem, mert a nevemen szólított

-         Várj… Te meg… Honnan tudod a nevemet?

-         Mindent tudok rólad Azule Blue.

Kihátráltam a farönk szélére és leestem róla. Innen került rám sár. Gyorsan fölpattantam, és láttam, hogy sikerült egy pocsolyába beleesem. Itt sokkal később száradt fel az éjszakai eső.

-         Követtél?

-         Nem én követtem. Bocsánat, hogy megrémítettem.

-         Most már nem tegezel? – kérdeztem meglepve

-         Elnézését kell kérnem. Megszegtem az illemet. Bocsásson meg ezért a vétkemért, hölgyem. Sajnálom, hogy zavarba hoztam.

-         Zavarba? – ezt a szót már szinte csak leheltem.

Teljesen meglepett Jason átváltása egyik beszédstílusból a másikba. Léptem még egyet hátrafelé, de elbotlottam. Nagyon bevertem a hátamat, a pólóm felszakadt, és lett egy súlyos sérülés rajtam. Hát innen volt a vér. Megpróbáltam felállni, de a lábam is megsérült. A sáros vér szaga betöltötte a levegőt.

-         Várjon, segítek.

-         Ide ne jöjjön - feleltem idegesen.

A sebeim nagyon fájtak, és csíptek a kosztól. Nem ártott volna kitisztítani, de nem akartam annak az embernek a segítségét. Nagy nehézségek árán feltápászkodtam, és megpróbáltam a sérült lábamra ránehezedni, de nem ment. Harmadszorra is elestem volna, ha Jason nem terem ott, és tart meg.

-         - Most már segíthetek, hölgyem?

-         Csak vigyen haza!

Akaratlanul mondtam ezt. Mintha nem is én beszéltem volna, de ezt mondtam.

-         Rendben

Jason beleegyezésében volt valami oda nem illő. Szemében huncut fény villant fel. És akkor éltem át életem első eltűnését. De nem a szobámban, vagy valahol a ház környékén, hanem az előcsarnokban tűntünk fel. Meglepetésem csak lestem ki a fejemből. Aztán teljes erőmből pofon vágtam Jast. Fájhatott neki, mert felszisszen, és arcához kapott.

-         Ez a Fönt, ahonnan jöttem, de gondolom, nem nagyon akar körülnézni.

-         Jól gondolja! Vigyen haza most azonnal.

Megint eltűntünk. A második már nem volt olyan megrázó, mint az első. De már a szobámban voltunk.

-         Nos, további szép estét, Azule Blue. Viszlát!

-         A soha viszont nem látásra, Jason.

Aztán elindult a szobámban kifelé. Még visszaszóltam.

-         Várjon!

-         Igen, hölgyem?

-         Mi a vezetékneve?

-         A becsületes nevem Jason Taler. Én voltam ma az őrangyala.

-         Őrangyal?

De ekkorra már eltűnt. És tényleg az őrangyalom volt, mert nem voltak már rajtam sérülések. Átöltözés nélkül dőltem le az ágyamba.

Az emlékeim innentől megállás nélkül pörögtek. Nem olyan gyorsan, de minden napot újra átélhettem. A legszebb napjaimat, amikor még Jasonnel együtt voltunk, és teljes mértékben szerettem őt. A nem olyan kellemesek is benne voltak, mit például, mikor kiderült, hogy nem járhattam többet balettra Ahogy pörögtek az események a szemem előtt, akkor döbbentem rá, hogy még mindig szeretem őt. Nem akartam elveszíteni. De a bizalmamat már sikerült elveszítenem.

Megláttam az utolsó emlékemet is, mikor Via meghalt, és én belekerültem ebbe az önkívületi állapotomba.

Aztán hirtelen kinyitottam a szemeimet.