15. Események a köbön

Nya, itt az újabb fejezet. Ez hosszabb lett, mint az átlag, de azért remélem tetszik. Jó olvasás! Puszi*Konek

15. Események a köbön

- Tehát ki vele, mi történt? Mi vagy te?

Mark föltette a legegyszerűbb kérdést, de magam sem tudtam a választ. Aztán végül elmeséltem neki minden, onnantól kezdve, hogy először találkoztam Jasonnel, és addig, hogy itt ülünk. Szó szerint. A kapcsolatom Jassel, ami már nem is az, az összes aggályomat, gyanakvásomat, hogy valaki hazudik. A furcsa érzéseimet Dylannel. Mark csendben hallgatta végig az élettörténetemet. Tényleg akkor kezdtem el élni, mikor kiderült, hogy különleges vagyok. Mikor befejeztem, nem mondott semmit, csak átkarolt. Jól esett a baráti törődése.

Percekig némán ültünk, a csend megnyugtató volt. De aztán a gyomrom korogni kezdett. Szilárd táplálékra vágyott. Mark csak kuncogott egyet, és felállt, de a kezemet fogta közben. Mosolygott.

- Na, gyere, itt az ebéd ideje.

Hálásan nézem rá. Ő meg csak vigyorgott, de azért vetett egy aggódó pillantást a szárnyamra. Megnyugtattam, hogy csak azok láthatják, akiknek megmutatom.

Végül kézen fogva sétáltunk le az ebédlőbe. Nem voltak bent sokan, a legtöbben már megebédeltek. A kaja eszméletlenül jól esett. Elégedetten dőltem hátra a székben.

-         Jól laktál?

-         Teljes mértékben

Egymásra mosolyogtunk. Boldog voltam, hogy van egy csodás barátom, aki teljes mértékben ember. És abban biztos voltam, hogy ő teljesen jó, és neki akkor is elmondhatok neki mindent, ha hajnali fél kettő van.

-         Holnap lesz Via temetése – törtem meg a csendet. Kíváncsi voltam – mit mondtak a tanárok, hová tűntünk?

-         Hát, nem igazán mondtak semmit. Főleg, mivel csak Mr. Taler tudta, hogy mi van veletek. Ezért csak pletykák voltak. De semmi komoly, nem kell aggódni. Én inkább ara lennék kíváncsi, hogy a többiek mit fognak szólni, mikor nem tudod fölvenni az egyenruhádat a szárny miatt.

Ekkor teljesen lesokkolt. Hiszen tényleg csak olyan pólót tudtam felvenni, aminek kivágott a háta. De az egyenruha… Az ing nem megy rá a szárnyamra. És az még belefért, hogy a szoknyából felhajtottunk egy kicsit, de az, hogy a felsőnek teljesen levegyük a hátát… Ijedten néztem rá Markra.

-         Te jó isten! Most mit fogunk csinálni?

-         Hát, már november eleje van. Ezután a pulcsit kell majd felvenni. Vagyis nektek a kabátkát.

Az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha valami lócitromról lenne szó. Ezen jót nevetem. De a probléma még mindig nem volt megoldva.

-         Segítened kell!

-         Oké… De miben?

Aztán elmagyaráztam neki. Szereznie kellett egy olyan embert, aki nem látja a szárnyamat. Mikor ezt elmondtam neki, akkor jutott az eszembe Dylan. Ő az ismerősöm, de ki nem állhatom. Ő biztosan nem látja a szárnyamat. Gyorsan mondtam neki, hogy az előbbit felejtse el, mert már van valaki. Mark először csak nézett egyet, majd vonakodva azt mondta, hogy oké. Gyorsan nyomtam egy puszit az arcára, és már siettem is végig a folyosókon. Nem tudtam, merre mentem, hagytam, hogy a szívem vezessen. Ez általában mindig bejött. És láss csodát, tényleg belebotlottam Dylanbe. Meglepetten nézett le rám. Én határozottan néztem rá föl.

-         Igen? – kérdezte nyájasan. Az arcán a döbbenet önelégültségbe ment át

-         Vegyél vissza. Csak kérdezni akarok valamit.

-         És mit? – hangjából csak úgy sütött a perverzség.

-         Csak azt, hogy látod-e a szárnyamat.

-         Persze, de miért? – a kérdésem teljesen meglepte, pislogott is kettőt, miközben válaszolt.

Szerintem én jobban meglepődtem a válaszán, mint ő a kérdésen. Hogy láthatja, mikor ki nem állhatom őt? Csak lestem ki a fejemből a választ keresve, de nem találtam. Közben észre sem vettem, hogy Dylannel a folyosó közepén ácsorogtunk. A fiú a szemem előtt a kezével integetett, biztos tesztelni akarta, hogy itt vagyok-e. Teljes mértékben ott voltam. Felnéztem rá. A szemében kíváncsiság ült. Az enyémben is.

-         Beszélhetnénk? – kérdeztem

-         Persze. Most is azt csináljuk

-         Négyszemközt

A válaszát meg sem vártam, megragadtam a karját, és elkezdtem a szobám felé menni vele. Észre sem vettem, hogy a kezem a tenyerébe csúszott, és már nem az alkarját fogtam. Ahogy mentünk, többen is megbámultak minket, ahogy kéz a kézben sétáltunk, inkább rohantunk a folyosókon. Persze, ez már csak akkor tűnt fel, mikor egy népesebb részre értünk. Zavartan ki akartam szabadulni a szorításából, de nem engedett. Büszkén kihúzta magát, ellentétben velem, mert én próbáltam minél kisebbnek látszódni.

Végül beértünk a szobámba. Addig nem vetem észre, de egy kicsit poros volt minden. Meglátszott, hogy egy hónapig nem volt ott senki. Az ágyon csak az a pár gyűrődés látszott, amit Jas, Mark meg én okoztunk.

Kelletlenül ültem le az ágyra, mert Dylan még mindig fogta a kezemet. Úgy vigyorgott, mint egy tejbe tök.

-         - „Amit a szem nem lát, a szív azt is érzi.” – idézte nagy komolysággal a kedvenc íróm egyik gondolatát

-         És ezt miért is mondod?

Közben próbáltam a kezemet kihúzni az övéből, de nem jártam sikerrel

-         Látom a szárnyad – jelentette ki tárgyilagosan

-         És? – erre valahogy magamtól is rájöttem, de attól nagyon féltem, hogy miért

-         És – itt drámai hatásszünetet tartott. – ez azt jelenti, hogy kedvelsz

-         Álmodjál csak – a hangomat dacosnak szántam, de nem tudtam mennyire sikerült annak.

Az agy szélére araszoltam, de még mindig fogta a kezemet. D ez sajnos előnyt jelentett a számára. Gyorsabban veszítettem el az egyensúlyomat, mikor ledöntött a fekhelyre. Pont úgy, mint az első alkalommal, csak épp akkor még tiltakoztam az ellen, hogy megcsókoljon. Tudtam, hogy meg fogom bánni, de hagytam magam. Élj a mának jelszóval beletúrtam a hajába, és közelebb húztam magamhoz. A szemében őszinte érzelmek látszódtak. Tudta, hogy meg fogom bánni, de hagyta, hagy csináljuk.

konditeremben. A kezemet a hasára fektettem. A szemébe néztem, és újra megcsókolt. Aztán a szája elkalandozott lefelé. A kulcscsontom ívét puszikkal halmozta el, majd áttért a vállamra. Elakadt a lélegzetem, mikor a kézfejemre lehet egy csókot, és a szempillái alól nézett rám.

Aztán legnagyobb meglepetésemre lemászott az ágyról, és felvette a földön heverő pólóját.

- Tudom, hogy még nem vagy kész, úgyhogy tehetnénk úgy, mintha csak egy csók történt volna. És majd csak lassan folytassuk

Váratlanul ért, amit mondott. A padlóról felvette az én pólómat is, és rám adta. Még megpuszilta az arcomat, majd kiment.

Percekig csak ott ültem az ágyon. Néztem ki a fejemből. Teljesen meglepett Dylan viselkedése. Azt hittem, hogyha egyszer elkezdjük, akkor már nincs visszaút, de úgy néz ki, révedtem. Visszadőltem az ágyra. Így telt el az idő.

Aztán hallottam, hogy kinyílt az ajtó, de nem törődtem vele. A biztonság kedvéért azért beleszagoltam a levegőbe, és legnagyobb meglepetésemre Aaron illatát éreztem meg. Úgy ültem fel az ágyon, mintha bolha csípett volna belém. Ő úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna. Nem számított rá, hogy ébren voltam.

-         Tehát fölébredtél – tudtam, hogy kijelentésnek szánta, de a hangjában bizonytalanság csengett. De megértettem. Via halála alaposan kikészíthette őt. Hiszen szerették egymást, annak dacára, hogy a mágikus dolgokat eltitkolták egymás előtt. Ők voltak itt a tökéletes pár. Teljesen meg tudtam érteni Aaron zavartságát.

-         Fölébredtem – arcomra erőltettem a kedvesség bájos, de együtt érző mosolyát, de egy kicsit vicsorszerű lett.

-         Akkor holnap fogjuk Viát eltemetni – a beletörődés nagyon kitűnt a hangjából. Ebből arra következtettem, hogy eddig reménykedett még egy ici-picit. A szemében végtelen fájdalom csillant meg, olyat, amit még soha nem éreztem. Már Aaron látványa is arra késztetett, hogy sírjak.

És tényleg nem tudtam magam tartani, kipattantam az ágyból, és odarohantam hozzá. Olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam. És zokogni kezdtem a vállán. Ő nem volt olyan magas, mint mások. Ő is sírt, éreztem a könnyeit a vállamon. Mindkettőnknek fájt Olivia elvesztése. Ő volt a legjobb barátnőm.

Pár percig úgy álltunk, aztán egy „Holnap találkozunk”-kal elbúcsúzunk, majd kiment. Közben a nap már lement. Átöltöztem egy hát nélküli hálóingbe, majd megpróbáltam elaludni, de képtelen voltam rá. Kimerült voltam, de csak szellemileg. Túl sok volt nekem az elmúlt egy nap. Forgolódtam az ágyban, de felkelni nem akartam.

Végül arra a döntésre jutottam, hogy a szobámban átváltozok farkassá, hogy a tükörbe megnézhessem magam. Kíváncsi voltam, hogy a szárnyam akkor hogy néz ki. Legnagyobb meglepetésemre még ott volt a hátamon a szárnyam, de roppant furcsán. Nem csak tollak, hanem szőr is borította, és mindez a bundám színében. Gyorsan visszaváltoztam még mielőtt valaki bejön. A nyáron, meg még suli időben is sokszor szóltak, hogy ne bent intézzem el a „nem normális dolgaimat”.

Végül ledőltem az ágyra, és álmatlanul forgolódtam egész éjszaka. Bár már nem volt szükségem sok alvásra, de jól esett volna egy kis pihenés.

Reggel nyúzottan kászálódtam ki az ágyból. Épp azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel a temetésre, mikor egy kopogás szakított ki a gondolatmenetemből. Mondtam, hogy szabad, mire Dylan jött be az ajtón. Egy fekete ing volt rajta, meg egy fekete farmer. Ő persze tudott mit felvenni.

Rámosolyogtam, és ő melegen viszonozta a köszönésemet egy csók formájában. Volt bennem egy minimális bűntudat, de nem törődtem vele. Pár perc után kibontakoztam az öleléséből, és a szekrényem felé fordultam. Voltak benne fekete ruhák. De mind zártak, vagy szorosak voltam.

Addig észre sem vettem, hogy Dylan lábánál egy szatyor hever, még vigyorogva elém nem emelte.

- Ezeket Khetlin varrta neked. Egy éjszaka alatt tette, úgyhogy légy hálás.

Az utolsó mondatot csak tettettet komolysággal mondta oda, de én tényleg hálás voltam Khetlinnek. De Dylannek is, mert elhozta nekem. Egy puszit nyomtam az arcára, majd kitessékeltem, hogy fel tudjak öltözni. Teljesítette a kérésemet, majd elkezdtem öltözni. Egy elég furcsa szabású ruha volt, egy csinos cipővel. Kellemesen éreztem magam benne, hiszen a háta helyett csak egy vékony, hálószerű anyag volt, és a szárnyaim nem lapultak le, teljesen szabadon lehettek. Bár aggódtam, hogy fázni fogok, de találtam benne egy kabátot, amin volt két lyuk. Meglepetten ráhúztam magamra a kabátot, és láttam, hogy a hátán a két lyuk nem is látszik, mert cselesen lett megoldva.

Mikor kimentem Dylan ott állt. A kezében egy bőrdzsekit tartott. Kézen fogva sétáltunk ki az iskola elé. Onnan már csak Ő tudta az utat, hiszen én egy hónapig önkívületi állapotban voltam, és velem nem volt lehetőségük megtárgyalni a temetésének a részleteit. Először azt hittem, hogy el fogunk tűnni valahová, de csak sétáltunk az úton. Kellett ez kis idő, hogy rádöbbenjek, hogy a városi temetőbe tartunk. Egyszer voltam ott, mikor Tina megmutatta a szüleim sírját. Akkor még nem tudtam semmit a varázsvilágról, Jasonről, vagy arról, hogy a szüleimet megölték. Hirtelen sírni támadt kedvem attól, hogy egy fél év alatt mennyit változhat körülöttem a világ. Hogy honnan hová jutottam az életben.

De nem törődhettem ezzel sokáig, mert már meg is érkeztünk a temetőhöz. 

14. fejezet

Itt az újabb fejezet. Hát, el kell mondanom, eléggé eseménydús fejezetek jönnek. Jó olvasást! Puszi*Konek

14. Ébren töltött pillanatok

Aztán hirtelen kinyitottam a szemeimet. Azt éreztem, hogy tényleg lebegek. És tényleg repültem. Pár centivel Jason ágya fölött volta. A szoba tulajdonosa is bent volt. A kezemet fogta, és meglepetten nézett rám. Én fölültem. Vagyis, a levegőbe ültem. Fölhúztam a lábaimat ér rátettem a kezemet, de még mindig a levegőbe. Sírni akartam Via halála miatt, de képtelen voltam rá. A fájdalom, mint mindent fölemésztő sav, marta végig az egész testemet. Könnyek nélkül zokogtam. Jason megszorította a kezemet, ezzel jelezni kívánta, hogy még mindig itt van.

-         Hogy érzed magad?

Nem válaszoltam neki. Úgy éreztem, hogy felesleges. Viszont egy valamit meg akartam tudni tőle.

-         Mióta?

-         Már egy hónapja.

-         Egy hónap?

Nem tudtam elhinni, hogy a semmiben való létezés és az emlékek áradata egy hónapot vett igénybe. Ezért is kérdeztem vissza újra.

-         Egy hónap? Én addig…

-         Igen. Négy héten keresztül egy furcsa kóma-szerű állapotban voltál. Mindenki nagyon aggódott. Hiszen két hétig csak úgy voltál. Utána rendszertelenné vált a légzésed, elkezdtél rángatózni, de még mindig nem ébredtél fel. És most tíz perccel ezelőtt beszélni kezdtél. Mire emlékszel?

-         Én…

Mit mondhattam volna neki? Hogy nem akarom elveszíteni, de már nem tudok bízni benne. Mi ment tönkre köztünk? Nem tudtam volna megmondani.

-         Hát, nem sokra – feleltem végül

-         Értem. Most megyek, szólok a többieknek. Addig próbálj meg leszállni a földre

Jason elengedte a kezemet, és kimet a szobájából, hogy szóljon… a többieknek. Eddig ez a szó a baráti körömet jelentette.  De most mit jelenthet a számomra? Hiszen Via meghalt. Nincs, aki összetartsa a csapatunkat.

Csak pár másodperc telt el, de Jason vissza is jött egy egész csapat emberrel. Olyanokkal, akiket nem is ismertem. Egy csomó Ő. Mind elkezdte fogdosni a szárnyamat. Vagyis, csak akarták, mert furcsa mód a kezük, mintha átlátszóvá váltak volna, mikor a szárnyamhoz értek, és átment rajta a kezük. Idegesen arrébb araszoltam.

-         Mit akarnak? – kérdeztem idegesen

-         Csak megbizonyosodni, hogy a szárnya igazi, és tartós.

-         Igazi és tartós?

-         Pontosan. EZ a varázslat nagyon nehéz, dacára annak, hogy aki elvégezte, az a legerősebb varázslények egyike volt.

-         Egyike?

-         Igen… Magácska nem tudja, hogy nem Olivia volt az egyetlen őrző? – nemet intetem a fejemmel - Minden pillanatban három őrzőnek kell lennie. Egy a Földön, egy Fönt, és egy Lent. Jason, Via és Lionel a vezetők parancsára évek óta a Földön vannak, hogy megkeressék önt, és mindent tisztázzanak.

Teljesen összezavarodtam. Nem tudtam, hogy most akkor ki a jó és ki a rossz. A halhatatlanok vagy a vérfarkasok? Vagy a vámpírok és boszorkányok? Na és akkor miért tudott Lionel átváltozni farkassá? Vagy az a Lionel nem is az a Lionel? A zavartságom a tetőfokára állt be. Azt sem tudtam, hogy mit kereset itt ennyi idegen. És miért pont Jason szobájában voltam? Pislogtam párat, leereszkedtem a földre az ágy mellé, és magabiztosnak szánt hangon megszólaltam.

- Nem tudom, mit akarnak igazán, és azt sem, hogy maguk kicsodák, de ha jót akarnak, akkor most békében hagynak, és kimennek innen.

Dacosan a szemükbe néztem. A hideg rázott ki, mert még akkor sem szoktam meg, hogy mindegyiknek szürke a szeme. Akkor helyére kattant a dolog az agyamban. Jasonnek zöld a szeme. Beccának azért barna, mert kontaktlencsét hord. Mikor Dylan rám feküdt, tisztán ki tudtam venni a lencse szélét. De Jasonnél soha. Ő nem természetfölötti.

A tömeg elindult kifelé, de még épp elértem Jas vállát.

- Te itt maradsz. Maradsz és mesélsz.

Megadóan sóhajtott egyet, és leült az ágyra. Én ott maradtam, ahol addig álltam. Meg akartam várni, hogy kimenjen a tömeg. De Jas képtelen volt várni. Fölpattant az ágyból és a két kezét a fejem mellé tette, a szárnyamat óvatosan kikerülve. Az arcával az enyém felé közelített, már szinte összeért az orrunk. A számra nézett, tudtam, hogy meg akart csókolni, de nem hagytam neki. Oldalra fordítottam a fejemet. Láttam, hogy a szemében csodálkozás ült ki. A keze lehanyatlott maga mellé, én pedig kiszálltam a szoba másik felébe. Nagyon furcsa volt súlytalannak lenni, de élveztem.

Leültem a fotelra. Jas nem jött utánam, visszaült az ágyra. Pár perc után a csend kezdett eléggé kínossá válni, ezért megtörtem.

-         Hallgatlak

-         Tudod… Nem vagyok természetfölötti. Bár halhatatlan vagyok, nem tartozom az Ők közé. Hazudtam a korommal kapcsolatban is. Már lassan ezerötszáz éves vagyok. Ha jól emlékszem, három év múlva leszek annyi. Via is ilyen őrző volt. És Lionel, a falkavezető is. Mi… nos, mi minden erőt birtoklunk a világból. Minden varázsteremtmény születésekor felvesszük az erejét. Én is tudok farkassá válni. De hiába birtoklunk minden erőt, gyengék vagyunk. Minden erő nagyon silány. Via volt köztünk a legerősebb. Minél idősebbek vagyunk, annál nagyobb lesz a hatalom. De most, hogy Olivia meghalt… Nem tudni, hogy ki lesz a földi őrző. Eddig tiszta?

-         Igen. De hol van az a Lent? Onnan van Lionel? De hiszen ő jó ember. És Becca is, és Ő föntről jött.

-         Ezt ne úgy fogd föl, hogy jó vagy rossz. Fönt vannak a halhatatlan lények, lent pedig azok, akik meghalnak.

-         De hát Lionel…

-         Ő nem él örökké. Tovább él, mit egy átlagos ember, úgy százötven, százhatvan évig. De őt a kor megemészti. A lenti őrzők mindig cserélődnek.

-         És akik a földön vannak?

-         Hát, az ő létezése a legbonyolultabb. Megszületnek, öregszenek egy darabig, aztán rengeteg ideig élnek. De az ő erejük is véges. Én már egyszer meghaltam, így lettem őrző. Lionell és Via pedig még éltek, mikor rájuk ruházták a védő szerepét.

-         Értem. Már csak egy kérdésem lenne. Marknak elmondhatom?

Jason értetlenül meredt rám. Gondolom, nem tudta felfogni, hogy miért akarom egy ennyire halandó embernek elmondani a dolgot. Tanácstalanul nézett rám.

-         Miért akarod elmondani neki?

-         Mert – itt egy kicsit kuncogtam is – közel áll hozzám. A legjobb barátaim egyike, és ő láthatja a szárnyamat, hiszen azoknak mutatom meg, akiket szeretek.

Ezzel rosszat mondtam. Jas reménykedve pillantott fel. Már ő is láthatta a szárnyamat. Már föl is állt volna az ágyról, amikor az arcán a derültség komorságba váltott át. Nem tudtam a viselkedését mire vélni. Az előbb még annyira bizakodó volt!

-         Mi a baj?

-         Baj? Ugyan mi lenne?

A szavakat szinte kiköpte a száján. Nagyon dühös volt. De nem tudtam, hogy miért. Ezért rá is kérdeztem. Ő ugyan olyan nemtörődöm stílussal vágta rá, hogy semmi. Jasont nagyon ritkán láttam ennyire dühösnek. Végül Jas felajánlotta, hogy átvisz a szobámba. Még akkor sem bíztam benne, de beleegyeztem. Betartotta a szavát, és oda vitt. Viszont a hangulata ugyan olyan morcos volt.

-         Biztos nincs semmi, amit el akarsz mondani?

-         Nincs. Szerintem közünk neked kellene, hogy legyen valami közölnivalód.

-         Nekem? Nem én vágtam be a durcit egy pillanat alatt…

-         Tényleg?

A hangja nagyon furcsán csengett. Ő sem bízott bennem. Végül kiment a szobámból, de még előtte odaszólt, hogy másnap lesz Via temetése. Meg akarták várni, hogy felébredjek. Nekem viszont dolgom volt Markkal. De vérre éheztem. A nyakláncomból kiittam három adagnyi vért, mire azt érezem, hogy tele vagyok. Mikor visszakötöttem magamra a láncot, vettem észre, hogy nem az a ruha volt rajtam, ami akkor, mikor elájultam. Egy kényelmes melegítő és bő póló volt az. Átöltöztem, és úgy léptem ki a szobámból. Legnagyobb meglepetésemre az ajtóm előtt ott ült Mark. Meghallhatta, hogy kijöttem

-          Via meghalt, igaz?

-         Nem jössz be?

Mark nem válaszolt, csak föláll, és besétált az ajtómon. Észre sem vette a szárnyamat, egészen addig, még be nem csuktam az ajtót, és föl nem nézett. Teljesen ledöbbent. A szemei tágra nyíltak, és kinyitotta a száját.

-         T e- te- te- te- te-te – kezdett el dadogni

-         Igen, én

-         Az ott…

-         Ez itt

-         Igazi?

-         Az

Ez után a bőbeszédű beszéd után hagytam pár percig ezt megemészteni Marknak. De mikor leültem mellé, láttam a szemében, hogy nagyon gondolkodik valamin, amit meg is osztott velem.

- Tudod… Emlékszel, mikor egyszer reggel beszélgettünk reggel a suliban? Én tudtam, hogy nincs minden rendben. Egyszer Hei sírva borult a karjaimba. Nem tudtam mi lehetett a baja, de másnap se te, se Via nem jöttetek suliba. Tudtam, hogy baj van. Aaron és az a két új diák is nagyon nyúzott volt. De belegondolva leginkább csak Aaron. Aztán van az a Mr. Taler. Rajta látszódott a legjobban, hogy baj van. Vártam, hogy történjen valami, de semmi. Aztán ma szombat van, és egy csomó idegen toporgott a tanári szobák folyosójánál. Azóta itt ültem. Tehát ki vele, mi történt? Mi vagy te?