A temető. Egy
régi temető, kriptákkal. Gyönyörű helyen van a folyóparttól nem messze.
Mikor Dylannel
odaértünk, még nem volt ott senki, csak a pap. Ott állt egy frissen ásott gödör
mellett. A lyuk felett ott volt Via urnája. Lassan odasétáltunk, mikor eszembe
jutott, hogy nem hoztunk koszorút.
-
Dylan – szóltam neki
-
Igen?
-
Öhm… Nem kellett volna hoznunk valami virágot?
-
Ne aggódj, Jason fogja majd hozni az árvaház autójával
-
Oh…
Meglepett a
válasza. Nem számítottam rá, hogy gondoltak virágra. Épp úgy mással voltak
elfoglalva, mint én Pár percig némán álltunk Via porhüvelye mellett. Utána egy
kocsi hajtott be a parkolóba. A közös autó. Páran kiszálltak belőle, és a
csomagtartóból kivették a virágokat.
Egy fél óra
múlva már rengetegen lettek. Olyanok is eljöttek, akikről azt se tudtam, hogy
léteznek. Rengeteg vámpír, vérfarkas, boszorkány jött el. De volt még pár
kentaur, szirén, de még egy törpe is eljött. Mikor belecsöppentem ebbe a
világba nem gondoltam volna, hogy ennyire színes, de így belegondolva, teljesen
ésszerű volt.
De a
legmeglepőbb az volt, hogy Dylanen, Jasonön és Rebeccán kívül egy
természetfölötti sem jött el. Csak ők hárman voltak. Pedig arra számítottam,
ahogy Dylannel összejöttem újabb halhatatlant küldenek le, de nem tették.
Nagyon is furcsálltam. Az előző nap még nyüzsögtek körülöttem, de aznap már
nem. Túl sok furcsaság vett körül, ezért megtanultam kizárni a még
abnormálisabb dolgokat.
Miután mindenki
megérkezett, kiderült, hogy a pap sem egyszerű ember. Nem tudtam, hogy micsoda,
de nem lepődött meg a kentaur és a törpe látványán sem. De a törpét nem úgy
kell elképzelni, mint egy kicsi embert. Bár tényleg elég kicsi, de elég furcsa
módon. Hosszú szakáll, bütykös ujjak, szürke bőr, fekete szemek, de az egész
fekete, nem csak az írisz.
A kentaur pedig
félig ló és félig ember. Gondolom, ezt nem kell túlmagyarázni. De az a
legfurcsább, hogy volt köztük olyan, akiknek nagyobb volt a hatalma az
enyémnél, de mégis nekem kellett megállítanom az állítólagos háborút. Erre csak
később kaptam magyarázatot.
A pap beszélni
kezdett. Egy bonyolult szöveget mondott fejből. Egy régi temetési beszéd volt,
megtűzdelve Via véghezvitt dolgaival, tulajdonságaival. Ahogy a pap beszélt,
rájöttem, hogy alig ismertem Viát. Csak pár évvel ezelőtt került hozzánk. A
kinézete nem is változott, csak a hajviselete. Mikor először láttam őt,
féltékeny voltam rá, hiszen ő már annyira felnőttnek nézett ki. De már akkor is
észre kellett volna vennem, hogy nem minden stimmel körülötte. A bölcsesség
például mindig is ott volt a szemében, de csak egyszer fedeztem föl, mikor
irodalmon Shakespeare-ről tanultunk. Elemzést kellett írnunk a Szentivánéji
álomból. Az övé sikerült a legjobban, és Tina megkérte rá, hogy olvassa fel.
Ahogy olvasta, az hallatszott a hangján, hogy mélyebbről ismerte a művet, mint
bármelyikünk. Mintha magát az írót ismerte volna. Persze, akkor elvetettem
ezeket az őrült gondolatokat, de a temetésen biztos voltam, hogy ismerte
Shakespeare-t.
A végén
egyenként odamentünk a sírhoz, hogy lerójuk utolsó kegyeletünket. A mellette
lévő vázából kivettem egy rózsát, és a földben lévő urnára ejtettem. Közben azt
suttogtam, hogy „Köszönöm”. Ezzel
megköszöntem mindent, amit értem tett, hogy szeretett, hogy kitartott
mellettem. A gyász hihetetlen erővel csapott le rám. Képtelen voltam tovább
sírni. Sokkal jobban fájt Olivia elvesztése holmi könnyek ejtésénél. És ez az
érzés nem csak rajtam látszódott meg. Sokan voltak, akik eleinte könnyeket
hullattak, aztán abbahagyták. Ez sokat jelentett a számomra, és másik számára
is. De legfőképpen még több fájdalmat.
A temetés után
a vendégek odajöttek hozzám, és megszorongatták a kezemet. Nem értettem a
dolgot, de az egyik kentaur mondott pár szót.
-
A Mars legyen veled, édes gyermekem, miközben a
gonosszal szállsz szembe. Adrastea óv téged, ifjú hölgy.
-
Köszönöm – feleltem meglepve. Azt sem tudtam, hogy
miről beszél. Ki az az Adrastea egyáltalán?
Az agyam
mélyére elraktároztam az információt. Már rengeteg olyan dolog volt benne,
amivel nem tudtam mit kezdeni. Majd egyszer – mondtam magamban – végig gondolok
mindent. Akkor már biztos minden érthető lesz a fejemben.
De akkor a gyász
még túl nagy súllyal nehezedett rám. Ezért felhagytam a gondolkodással. Dylanre
támaszkodtam egész nap, és hagytam, hogy a fájdalom forró vizében mártózzam
meg. Kizártam minden zavaró tényezőt és csak éreztem. Bár lehet, hogy nem
kellett volna, de azokban a pillanatokban nagyon jó esett, hogy csak úgy
voltam, és nem csináltam semmit.
A napom ebben
az önkívületi állapotban telt el. Akkor „ébredtem fel”, mikor a szobámban
valaki elkezdte levenni rólam a fekete ruhát. Meglepve pillantottam körbe, és
láttam, hogy Heidy az. Hagytam neki, hagy vetkőztessen le, és adja rám a
leheletkönnyű hálóingemet. Az ágyamhoz vezettet, ledöntött rá, betakart és
mielőtt kiment, lekapcsolta a villanyt. Teljes sötétség vet körül, de nem
bántam. Úgy éreztem, a sötétség megérti a félelmeimet, és hagy gondolkodni.
Szükségem lesz az iskolai könyvtárra. Meg a
föntire is. Talán Dylan vagy Becca fölvisz majd. Jasont semmi esetre sem fogom
erre a feladatra megkérni. A temetésen is ferde szemmel nézte, hogy Dylan kezét
fogtam. De nem szabad a gondolataimnak elkalandoznia! A könyvtárban az
internetre is szükségem lesz… Ott meg kell keresnem majd, hogy ki az Adrastea.
A Mars az még stimmel, de a többi már nem. Utána meg kell keresnem a legrégibb
írásokat a vámpírokról, és az összes ilyen egyéb teremtményről. Még saját
magamról is. Aztán… Össze kell párosítanom a dolgokat. És meg kell keresnem a
dolgok közti összefüggést. De Tinával is beszélnem kell, hogy áthidaljuk az
egyenruha-problémát.
A gondolatok a
fejemben tolongtak egészen hajnalig. Annak ellenére, hogy nem aludtam,
meglehetősen friss voltam. Szinte kipattantam az ágyból, és széthúztam az
ablakomat takaró függönyt. A nap tompán sütött be, a bőrömön szinte már meg sem
éreztem. Sajnos nyáron keveset voltam a napon, mert vámpír voltam. A nap ugyan
nem égetett hamuvá, de azért elég kellemetlen volt. A testem összes
négyzetcentimétere elkezdett bizseregni, és ha fél óránál többet süttettem
magamat, akkor előjöttek a vámpíros ismertetőjegyek, mint vörös szem, vagy
hegyes szemfogak. Egyszer majdnem lebuktam Mark előtt. Elmosolyodtam az
emléken, majd kinyitottam az ablakot. Hideg fuvallat jött be rajta,
megborzongtam. Lassan itt a tél. Ezen a környéken kicsit lassabban jön el a
tél, mint máshová. Csak ebben a városban van melegebb. Vannak még mellettünk
kisebb falvak, de ott mindig sokkal alacsonyabb a hőmérséklet. Ezzel a
gondolattal a hőmérséklet - probléma is felkerült a furcsaságok listájára.
A hajam
szabadon szállt a bejövő hideg huzatban. A szárnyamat élet járta át. Semmivel
sem törődve felemelkedtem a földről, majd kirepültem az ablakon. A
légáramlatokkal játszottam, hátamra feküdtem, úgy szálltam a szélben. A bőröm
tiszta libabőrös lett, hiszen csak egy vékonyka hálóing volt rajtam. De nagyon
élveztem a repülést. A szelek szárnyán keltem útra. Felszálltam jó magasra,
hogy a lent sétáló emberek azt higgyék, hogy csak egy fehér madár repül a
magasban. Mondjuk egy gólya. A város teljesen másképp nézett ki fentről. A
házak kicsik, a főúton mintha játékautók mennének végig. Az emberek kicsi
játékbábuk voltak, akik siettek a dolguk után. Soha sem értettem, minek sietni.
Hisz’ minden megvár. Az idő nagyon elszaladt, de nekem aznap még dolgom volt.
Elsőnek Tinával kell beszélnem. De neki akkor órái voltak. Az ablakát a
szobájában mindig nyitva hagyja. A hát legfölső szintjén lakik a tetőtérben.
Nagy nehezen bepréseltem magam az ablakon, leültem a kanapéra és vártam