2011. szeptember 19., hétfő

16. fejezet

Helóbeló, üdvözlök mindenki, aki volt hajlandó idelátogatni, és most is épp ezt olvassa. A többeket pedig nem tudom üdvözölni :P. Bocsánat, hogy nem hoztam újabb fejezetet, de a tanulás elvette az időmet, és nem is nagyon volt ihletem. De nem mentegetem tovább magam, hozom is a következő fejezetet.

16. A temetés



A temető. Egy régi temető, kriptákkal. Gyönyörű helyen van a folyóparttól nem messze.
Mikor Dylannel odaértünk, még nem volt ott senki, csak a pap. Ott állt egy frissen ásott gödör mellett. A lyuk felett ott volt Via urnája. Lassan odasétáltunk, mikor eszembe jutott, hogy nem hoztunk koszorút.
-         Dylan – szóltam neki
-         Igen?
-         Öhm… Nem kellett volna hoznunk valami virágot?
-         Ne aggódj, Jason fogja majd hozni az árvaház autójával
-         Oh…
Meglepett a válasza. Nem számítottam rá, hogy gondoltak virágra. Épp úgy mással voltak elfoglalva, mint én Pár percig némán álltunk Via porhüvelye mellett. Utána egy kocsi hajtott be a parkolóba. A közös autó. Páran kiszálltak belőle, és a csomagtartóból kivették a virágokat.
Egy fél óra múlva már rengetegen lettek. Olyanok is eljöttek, akikről azt se tudtam, hogy léteznek. Rengeteg vámpír, vérfarkas, boszorkány jött el. De volt még pár kentaur, szirén, de még egy törpe is eljött. Mikor belecsöppentem ebbe a világba nem gondoltam volna, hogy ennyire színes, de így belegondolva, teljesen ésszerű volt.
De a legmeglepőbb az volt, hogy Dylanen, Jasonön és Rebeccán kívül egy természetfölötti sem jött el. Csak ők hárman voltak. Pedig arra számítottam, ahogy Dylannel összejöttem újabb halhatatlant küldenek le, de nem tették. Nagyon is furcsálltam. Az előző nap még nyüzsögtek körülöttem, de aznap már nem. Túl sok furcsaság vett körül, ezért megtanultam kizárni a még abnormálisabb dolgokat.
Miután mindenki megérkezett, kiderült, hogy a pap sem egyszerű ember. Nem tudtam, hogy micsoda, de nem lepődött meg a kentaur és a törpe látványán sem. De a törpét nem úgy kell elképzelni, mint egy kicsi embert. Bár tényleg elég kicsi, de elég furcsa módon. Hosszú szakáll, bütykös ujjak, szürke bőr, fekete szemek, de az egész fekete, nem csak az írisz.
A kentaur pedig félig ló és félig ember. Gondolom, ezt nem kell túlmagyarázni. De az a legfurcsább, hogy volt köztük olyan, akiknek nagyobb volt a hatalma az enyémnél, de mégis nekem kellett megállítanom az állítólagos háborút. Erre csak később kaptam magyarázatot.
A pap beszélni kezdett. Egy bonyolult szöveget mondott fejből. Egy régi temetési beszéd volt, megtűzdelve Via véghezvitt dolgaival, tulajdonságaival. Ahogy a pap beszélt, rájöttem, hogy alig ismertem Viát. Csak pár évvel ezelőtt került hozzánk. A kinézete nem is változott, csak a hajviselete. Mikor először láttam őt, féltékeny voltam rá, hiszen ő már annyira felnőttnek nézett ki. De már akkor is észre kellett volna vennem, hogy nem minden stimmel körülötte. A bölcsesség például mindig is ott volt a szemében, de csak egyszer fedeztem föl, mikor irodalmon Shakespeare-ről tanultunk. Elemzést kellett írnunk a Szentivánéji álomból. Az övé sikerült a legjobban, és Tina megkérte rá, hogy olvassa fel. Ahogy olvasta, az hallatszott a hangján, hogy mélyebbről ismerte a művet, mint bármelyikünk. Mintha magát az írót ismerte volna. Persze, akkor elvetettem ezeket az őrült gondolatokat, de a temetésen biztos voltam, hogy ismerte Shakespeare-t.
A végén egyenként odamentünk a sírhoz, hogy lerójuk utolsó kegyeletünket. A mellette lévő vázából kivettem egy rózsát, és a földben lévő urnára ejtettem. Közben azt suttogtam, hogy „Köszönöm”. Ezzel megköszöntem mindent, amit értem tett, hogy szeretett, hogy kitartott mellettem. A gyász hihetetlen erővel csapott le rám. Képtelen voltam tovább sírni. Sokkal jobban fájt Olivia elvesztése holmi könnyek ejtésénél. És ez az érzés nem csak rajtam látszódott meg. Sokan voltak, akik eleinte könnyeket hullattak, aztán abbahagyták. Ez sokat jelentett a számomra, és másik számára is. De legfőképpen még több fájdalmat.
A temetés után a vendégek odajöttek hozzám, és megszorongatták a kezemet. Nem értettem a dolgot, de az egyik kentaur mondott pár szót.
-         A Mars legyen veled, édes gyermekem, miközben a gonosszal szállsz szembe. Adrastea óv téged, ifjú hölgy.
-         Köszönöm – feleltem meglepve. Azt sem tudtam, hogy miről beszél. Ki az az Adrastea egyáltalán?
Az agyam mélyére elraktároztam az információt. Már rengeteg olyan dolog volt benne, amivel nem tudtam mit kezdeni. Majd egyszer – mondtam magamban – végig gondolok mindent. Akkor már biztos minden érthető lesz a fejemben.
De akkor a gyász még túl nagy súllyal nehezedett rám. Ezért felhagytam a gondolkodással. Dylanre támaszkodtam egész nap, és hagytam, hogy a fájdalom forró vizében mártózzam meg. Kizártam minden zavaró tényezőt és csak éreztem. Bár lehet, hogy nem kellett volna, de azokban a pillanatokban nagyon jó esett, hogy csak úgy voltam, és nem csináltam semmit.
A napom ebben az önkívületi állapotban telt el. Akkor „ébredtem fel”, mikor a szobámban valaki elkezdte levenni rólam a fekete ruhát. Meglepve pillantottam körbe, és láttam, hogy Heidy az. Hagytam neki, hagy vetkőztessen le, és adja rám a leheletkönnyű hálóingemet. Az ágyamhoz vezettet, ledöntött rá, betakart és mielőtt kiment, lekapcsolta a villanyt. Teljes sötétség vet körül, de nem bántam. Úgy éreztem, a sötétség megérti a félelmeimet, és hagy gondolkodni.
Szükségem lesz az iskolai könyvtárra. Meg a föntire is. Talán Dylan vagy Becca fölvisz majd. Jasont semmi esetre sem fogom erre a feladatra megkérni. A temetésen is ferde szemmel nézte, hogy Dylan kezét fogtam. De nem szabad a gondolataimnak elkalandoznia! A könyvtárban az internetre is szükségem lesz… Ott meg kell keresnem majd, hogy ki az Adrastea. A Mars az még stimmel, de a többi már nem. Utána meg kell keresnem a legrégibb írásokat a vámpírokról, és az összes ilyen egyéb teremtményről. Még saját magamról is. Aztán… Össze kell párosítanom a dolgokat. És meg kell keresnem a dolgok közti összefüggést. De Tinával is beszélnem kell, hogy áthidaljuk az egyenruha-problémát.
A gondolatok a fejemben tolongtak egészen hajnalig. Annak ellenére, hogy nem aludtam, meglehetősen friss voltam. Szinte kipattantam az ágyból, és széthúztam az ablakomat takaró függönyt. A nap tompán sütött be, a bőrömön szinte már meg sem éreztem. Sajnos nyáron keveset voltam a napon, mert vámpír voltam. A nap ugyan nem égetett hamuvá, de azért elég kellemetlen volt. A testem összes négyzetcentimétere elkezdett bizseregni, és ha fél óránál többet süttettem magamat, akkor előjöttek a vámpíros ismertetőjegyek, mint vörös szem, vagy hegyes szemfogak. Egyszer majdnem lebuktam Mark előtt. Elmosolyodtam az emléken, majd kinyitottam az ablakot. Hideg fuvallat jött be rajta, megborzongtam. Lassan itt a tél. Ezen a környéken kicsit lassabban jön el a tél, mint máshová. Csak ebben a városban van melegebb. Vannak még mellettünk kisebb falvak, de ott mindig sokkal alacsonyabb a hőmérséklet. Ezzel a gondolattal a hőmérséklet - probléma is felkerült a furcsaságok listájára.
A hajam szabadon szállt a bejövő hideg huzatban. A szárnyamat élet járta át. Semmivel sem törődve felemelkedtem a földről, majd kirepültem az ablakon. A légáramlatokkal játszottam, hátamra feküdtem, úgy szálltam a szélben. A bőröm tiszta libabőrös lett, hiszen csak egy vékonyka hálóing volt rajtam. De nagyon élveztem a repülést. A szelek szárnyán keltem útra. Felszálltam jó magasra, hogy a lent sétáló emberek azt higgyék, hogy csak egy fehér madár repül a magasban. Mondjuk egy gólya. A város teljesen másképp nézett ki fentről. A házak kicsik, a főúton mintha játékautók mennének végig. Az emberek kicsi játékbábuk voltak, akik siettek a dolguk után. Soha sem értettem, minek sietni. Hisz’ minden megvár. Az idő nagyon elszaladt, de nekem aznap még dolgom volt. Elsőnek Tinával kell beszélnem. De neki akkor órái voltak. Az ablakát a szobájában mindig nyitva hagyja. A hát legfölső szintjén lakik a tetőtérben. Nagy nehezen bepréseltem magam az ablakon, leültem a kanapéra és vártam