32. fejezet
Feszült felejtés
Reggel, vagyis
hát, inkább hajnaltájban ébredtem fel az álomtalan alvásból. Első dolgom volt
elmenni egy tükörhöz, hogy megnézzem, milyen „károkat” okozott rajtam az átsírt
éjszaka. A fürdők előtt nagy sorok álltak, mindenki szeretett volna már egy
normális kádban tisztálkodni, mivel a barlangban csak a dézsás hideg vizes
megoldás működött.
Fél órával
később volt nagyjából öt percem arra, hogy rendbe tegyem magamat. A szemem
akkora volt, mint egy kaméleonnak, alatta meg olyan sötét karikák, mint az
éjszaka. Mindenkinek, akinek volt órája, egymáshoz volt igazítva, így hát
másodpercre pontosan kopogtak az ajtón, hogy lejárt az időm. Felfrissülten
léptem ki a folyosóra, és arra is gondoltam, hogy lehet, át kellene öltöznöm. A
ruhákkal nem volt még problémánk, Khetlin, a szabó is csapatunk tagja volt.
Mint kiderült, neki a különleges anyagokkal való bánás az ösztönös képessége.
Jó pár percig
eltartott, mire megtaláltam, az embergyűrű közepén ült az ágyán, nagyon
munkálkodott valamin. Szép lassan kivártam a soromat, közben az ott állókkal
beszélgettem semleges dolgokról. Egyikük sem hozta föl azt a bizonyos témát, amit el akartam kerülni, és ezért nagyon
hálás voltam nekik. Lassacskán odajutottam a szabónkhoz, érdeklődve nézett fel
rám.
-
Mit szeretnél, Zulu? – ő volt az egyetlen halhatatlan,
akivel nem voltam közeli kapcsolatban, de nem hölgyem-ezett. Alstan meg nem
számított. Ő nem tartotta be a szabályokat, nem tekintette magát
halhatatlannak.
-
Hát, valami újítást. Emlékszel még az első ruhámra, amit
nekem készítettél?
-
Persze, hogy emlékszem, kék bársony, fekete csipkés,
enyhe gót beütéssel, az egyik kedvencem volt.
-
Szeretnék valami hasonlót, persze nem annyira
ünnepélyeset, talán sötétvörösben.
-
A hétköznapokra? – felvonta az egyik szemöldökét, kissé
úgy nézett rám, mint egy bolondra.
-
Hát igen, szeretnék szoknyát hordani, és aztán eszembe
jutott az a ruha…
-
Értem – felelte elgondolkozva – Még van pár javításom,
utána nekikezdek. Méreteid ugye ugyan azok? Nem szeretném még azzal is időt
tölteni.
-
Persze.
Már nem is
figyelt a válaszomra, elmerült újra a munkájában, sorra vette el az utánam
lévőktől a ruhákat, hallgatta a kéréseket. A keze meg sem állt, egyfolytában
dolgozott, szinte oda sem nézett. Mikor volt egy kis szabadideje, lerajzolta
nekem a ruhatervet, azonnal beleszerettem. Végül meguntam a fölötte való
állást, tettem egy kört a házban, végtére is, én voltam a főnök, vagy micsoda.
A csoport két
részre oszlott, voltak, akik csendben meditáltak, azt csinálták, amit nagyon
szerettek, olvastak, vagy aludtak. A másik csoport viszont nem tudott
megmaradni egy helyben, szaladgáltak fel-alá, egymásba ütköztek a keskeny
lépcsőn, folyosókon. Próbáltam mindenkire odafigyelni, akinek csak tudtam,
mondtam pár bátorító szót. Ahogy telt az idő, megéheztem, megkerestem hát a
konyhát, és ettem egy kicsit, majd visszamentem Khetlinez.
Meglepetésemre
mát kész volt a ruhám. Barnás-vöröses, nem a földig érő, ahogy felpróbáltam,
csak a térdemig ért. Fekete, egyszerű díszítés volt az ujja végén, a derekán és
az alján, hasonló, mint azon a kék ruhán. Nagyon kényelmes volt, de már egy
picit hideg volt hozzá. De ahogy sejtettem, erre is fel volt készülve, a
kezembe nyomott egy sötétbarna, majdhogy nem fekete harisnyát, amit fel is
vettem.
Belenéztem a
tükörbe, amit egy szekrény belsejében találtam, a látvány meglepett. A hajam a
megpróbáltatásoktól kirúgta magát, és nem volt már annyira göndör, mint régen.
A szemem már nem világoskék volt, hanem inkább sötétkékes-lilás, olyan
megfoghatatlan. Túl sokat voltam már vámpír. Ahogy erre gondoltam, előrehúztam
a nyakláncaimat, és újra ittam vért, mindenáron erős akartam lenni.
Megköszöntem a
szabónak a ruhámat, és biztosítottam arról, hogy nagyon jó lett. Jasonnek
tetszene ez a ruha, gondoltam bele. A hiánya olyan hirtelen vágott fejbe, hogy
meg kellett kapaszkodnom a mellettem állóba, aki kérdőn nézett rám. Megráztam a
fejemet, megint megköszöntem a ruhámat, majd kerestem egy eldugott sarkot.
Pontosabb
meghatározásért, lementem a pincébe, a legtávolabbi csücskébe. Lerogytam a koszos
padlóra, nem törődve új ruhámmal, majd átadtam magamat a könnyeimnek. Egész nap
azzal próbálkoztam, hogy ne gondoljak Jasonra, és egy ruha képes volt átvágni
az igyekezeteimet.
Addig sírtam,
még el nem apadtak a könnyeim, akkor megtöröltem az arcomat, a szoknyámban. Amint
összeszedtem magamat, visszamentem a ház felsőbb szintjébe, mindenki ideges
volt. Mond tudtuk, hogy az ellenséges csapatok ránk fognak találni. Nem
véletlenül maradtunk közel az első helyhez, hiszen abba nem gondolhattak bele
elsőre, hogy nem mentünk messzire. De előbb-utóbb csak körbe néznek erre felé
is, ezért már mindenki félt.
Az ablakhoz
sétáltam, kíváncsi voltam, hogy azok az őrök, akiket az emberek figyelésére
állítottunk ki, ott állnak-e. Végignéztem az üres mezőn, a lemenő nap először
aranyszínre festett mindent, aztán szürkére, majd teljesen sötétre. A fák
kopasz ágai közt játszott a hideg szél, kísérteties hangot hagyva maga után.
Persze, a templom miatt alapból is kísérteties hely volt a mező.
Az égen egy
fekete madár körözött, aztán egy elegáns kanyarral a torony felé vette az
irány. Furcsa érzésem támadt, úgy érezem, követnem kell. Gyorsan az ajtóhoz
mentem, már megfogtam a kilincset, de féltem lenyomni. Mi vár odakint? Nem
tudtam a választ. Visszaszaladtam az ágyamhoz, ahol a dolgaim voltak, és a
táskámból kikaptam egy vastagabb pulcsit, egy poncsót, majd magara öltöttem. Ez
is egy Khetlin által tervezett darab volt, olyan, amelyikben használni tudtam a
szárnyaimat.
Újra a bejárati
ajtóhoz mentem, és lassan kisétáltam a friss levegőre, a nap akkor bukott alá a
horizonton. Az őrök megpróbáltak visszaterelni, a saját biztonságom érdekében,
de semmit nem értek el. A magasba emelkedtem, majd követtem a madarat. A szél a
hajamba kapott, megborzongtam. Nagyon hirtelen váltott át e kellemes őszi idő a
télire. Szorosabbra húztam magamon a poncsót, nem akartam fázni.
Még soha nem
jártam abban a templomban, nem tudtam róla semmit. Puhán leszálltam a bejárat
elé, egy hatalmas, már-már korhadt faragott fa ajtó elé. Nagyon csodálkoztam
azon, hogy mekkora ez az építmény. Az ajtó legalább háromszor akkora volt, mint
én. Hirtelen azt éreztem, hogy nagyon kicsi vagyok, csak egy kis hangya a
hatalmas világban, és esélyem sincs arra, hogy megállítsam ezt a háborút.
Lehajtottam a
fejemet, úgy léptem be a templomba. Áporodott levegő csapta meg az orromat, úgy
döntöttem, hogy nem csukom be magam mögött az ajtót, hiába terveztem azt. A
padló márvánnyal volt kirakva, látszott rajta, hogy nagyon régi. Szép lasasn
felemeltem a fejemet, és elámultam a templom belső szépségén. Leírhatatlan volt
a látvány, ahogy a hold fénye átvilágított a rózsa-ablakon.
Felnéztem a
magasba, ahol a tornyot sejtettem, és egy kis átjáró volt ott, egyszer talán
lehetett ott lépcső, de az mára már elkorhadt, csak egy kis maradvány látszott
belőle. Bepréselődtem a kicsi lyukon, ahogy kidugtam a fejem, egy hosszú,
aprócska, felfelé menő folyosóban találtam magam. A lépcső helyett itt már csak
létra volt, az is a falba építve. A szárnyam nem fért el, összecsuktam hát, és
a létrán kapaszkodtam fel a tetejébe. Csak másztam és másztam, de nem akart
vége lennie a toronynak.
Nem sokkal
később változott a helyzet, megláttam a harangot, mellette hatalmas nyitott
ablakok négy oldalról. Nagy nehezen kiküzdöttem magam az ablak mellé, első
dolgom volt szárnyat bontani. Körberepültem a kis piramis alakú tetejét, meg
akartam keresni a madarat, ott ült a csúcsán a tetőnek. Odaszálltam hozzá, a
kezemmel végigsimítottam a megzöldült cserepeken. Egy picit rá nehezkedtem,
hogy megnézzem elbírja-e a súlyomat. Elég strapabírónak találtam, leültem hát a
ház felé nézve, és csodálatos látvány tárult a szemem elé.
A házat
körbeölelték a sötétzöld lombok, szinte eltakarták az emberi szemek elől. Ahogy
kémleltem a zöldön túli világot, megláttam az iskolát, a várost. A hó ott se
esett még le, az emberek nyüzsögtek az utcákon, mind az utolsó pillanatban vett
ajándékot. A vásár életre kelt, ott voltak a legtöbben.
Jason…
Felidéztem az arcát, ahogy ott állt a pult mögött, és a fél mosollyal az arcán
átadta nekem a kis dobozt a nyakláncomnak. Megérintettek a nyakékeket, elöntött
a melegség, éreztem, hogy nem hiába jutottam el eddig. Hiszen milyen kicsi,
jelentéktelen lány is voltam egy évvel ezelőtt. Csak éltem egy átlagos
tizenéves lány életét, szerettem a barátaimat, vártam, hogy felnőjek, és legyen
egy jó munkám, hogy a magam lábára álljak.
A távolban egy
pontot kerestem, a madarat, amelyik oda vezetett. Meg is találtam, a háztól nem
messze a háztól repült. Ahogy néztem, abba is belegondoltam, hogy akkor hol
álltam, egy felkelés élén. Mindenki az én szavamra hallgat, nagyon furcsa volt
azt látni, hogy tőlem várták a bátorító beszédet Jason eltűnése után. Össze
voltam zavarodva. Szerettem őt, nagyon szerettem. De mégis, nem értettem, hová
tűnhetett? Csak úgy, nyom nélkül senki nem tűnhet el. A ruhái, a dolgai
érintetlenek voltak, mintha csak a föld nyelte volna el. Azt mondták nekem, az
volt az utolsó mondata, amit nekik mondott, hogy „elmentem egy kicsit sétálni”.
Ez olyan furcsa, és nem kis módon gyanús. Arra ad okot, hogy úgy gondoljam, nem
elrabolták, vagy valami hasonló, hanem magától ment el. De miért tette volna?
Nem értettem,
hiszen jó volt neki itt, mindenki kedvelte, ő indította el az egész
„felkelést”. Pontosabban Tina… Ő mindenhol ott volt, van én lesz is, már nagyon
bosszantó. A hideg kirázott, ahogy eszembe jutott az a régi beszélgetés Jas és
Tina között.
-
Tudom, hogy
nehéz, de ki kell tartanod, Mr. … hogy is hívnak mostanában? Taler?
-
Igen, Kisasszony.
-
Nagyon furcsa,
mikor több ezer évesen is valaki kisasszonynak szólít, úgyhogy tekints el ettől
a szólítástól, kérlek.
-
Igenis,
asszonyom.
-
Jaj, Jason… Nem
árulhatod el neki, hogy miért…
-
Nem akarom,
asszonyom.
Ezek vajon kiről beszélnek? – kérdeztem
magamban
-
És Dylannel mi
lesz? Hiszen szereti őt… - folytatta Jason
-
Hát, szeretheti,
de ő sem tudhat meg semmit.
-
De…
-
Nincs apelláta!
Nem tudhatnak semmit! És nem érdekel, hogy milyen rokoni szálak derülnek ki,
nem tudhatnak meg semmit!
-
De… De… hiszen ő
a…
-
Tudom, hogy
micsodád, már megbocsáss, Jason Marshall!
A fejemben újra
és újra lejátszottam ezt a kis emléket, és egyre jobban kezdtek a dolgok
gyanússá válni. Túl sok az olyan dolog, amit nem értek. A legfőbb pedig az,
hogy Tina hogy találta meg az előző rejtekhelyünket. Tudtam, hogy tudom a
választ, de nem tudtam rájönni, hiába is gondolkoztam. Megint a távolba
meredtem, a ház ablakain próbáltam belátni, de sajnos nem sikerült, mert
sötétített ablakokat tetettünk a házra, pont az olyan kémlelők miatt, mint én. Hanyatt
dőltem a tetőn, már amennyire lehetett, és a csillagokat kezdtem kémlelni. A
felhők szinte mindent eltakartak.
Hirtelen hangos
szuszogást hallottam mellőlem, ijedten néztem oldalra, és csúsztam arrébb. A
szemeim tányér méretűre tágultak, ahogy megláttam a váratlan vendégemet. Csak
pár szót szólt, de a karomon libabőrős lettem, felültem és kinyitottam a
szárnyamat ez idő alatt.
- Szervusz,
Zulu. Hogy vagy mostanában?