2012. november 22., csütörtök

32. fejezet

Szió mindenkinek ^^ Azt hiszem, mindenki örül (legfőképp én), hogy meghoztam az újabb fejezetet. Pár hetes gépeltiltás, jól megszenvedett mondatok után, kész. Hát, a végéért, sorry, de nem akarok még meghalni :É Na, jó olvasást :D Puszi* mindenkinek :D Konek


32. fejezet Feszült felejtés 


Reggel, vagyis hát, inkább hajnaltájban ébredtem fel az álomtalan alvásból. Első dolgom volt elmenni egy tükörhöz, hogy megnézzem, milyen „károkat” okozott rajtam az átsírt éjszaka. A fürdők előtt nagy sorok álltak, mindenki szeretett volna már egy normális kádban tisztálkodni, mivel a barlangban csak a dézsás hideg vizes megoldás működött.
Fél órával később volt nagyjából öt percem arra, hogy rendbe tegyem magamat. A szemem akkora volt, mint egy kaméleonnak, alatta meg olyan sötét karikák, mint az éjszaka. Mindenkinek, akinek volt órája, egymáshoz volt igazítva, így hát másodpercre pontosan kopogtak az ajtón, hogy lejárt az időm. Felfrissülten léptem ki a folyosóra, és arra is gondoltam, hogy lehet, át kellene öltöznöm. A ruhákkal nem volt még problémánk, Khetlin, a szabó is csapatunk tagja volt. Mint kiderült, neki a különleges anyagokkal való bánás  az ösztönös képessége.
Jó pár percig eltartott, mire megtaláltam, az embergyűrű közepén ült az ágyán, nagyon munkálkodott valamin. Szép lassan kivártam a soromat, közben az ott állókkal beszélgettem semleges dolgokról. Egyikük sem hozta föl azt a bizonyos témát, amit el akartam kerülni, és ezért nagyon hálás voltam nekik. Lassacskán odajutottam a szabónkhoz, érdeklődve nézett fel rám.
-         Mit szeretnél, Zulu? – ő volt az egyetlen halhatatlan, akivel nem voltam közeli kapcsolatban, de nem hölgyem-ezett. Alstan meg nem számított. Ő nem tartotta be a szabályokat, nem tekintette magát halhatatlannak.
-         Hát, valami újítást. Emlékszel még az első ruhámra, amit nekem készítettél?
-         Persze, hogy emlékszem, kék bársony, fekete csipkés, enyhe gót beütéssel, az egyik kedvencem volt.
-         Szeretnék valami hasonlót, persze nem annyira ünnepélyeset, talán sötétvörösben.
-         A hétköznapokra? – felvonta az egyik szemöldökét, kissé úgy nézett rám, mint egy bolondra.
-         Hát igen, szeretnék szoknyát hordani, és aztán eszembe jutott az a ruha…
-         Értem – felelte elgondolkozva – Még van pár javításom, utána nekikezdek. Méreteid ugye ugyan azok? Nem szeretném még azzal is időt tölteni.
-         Persze.
Már nem is figyelt a válaszomra, elmerült újra a munkájában, sorra vette el az utánam lévőktől a ruhákat, hallgatta a kéréseket. A keze meg sem állt, egyfolytában dolgozott, szinte oda sem nézett. Mikor volt egy kis szabadideje, lerajzolta nekem a ruhatervet, azonnal beleszerettem. Végül meguntam a fölötte való állást, tettem egy kört a házban, végtére is, én voltam a főnök, vagy micsoda.
A csoport két részre oszlott, voltak, akik csendben meditáltak, azt csinálták, amit nagyon szerettek, olvastak, vagy aludtak. A másik csoport viszont nem tudott megmaradni egy helyben, szaladgáltak fel-alá, egymásba ütköztek a keskeny lépcsőn, folyosókon. Próbáltam mindenkire odafigyelni, akinek csak tudtam, mondtam pár bátorító szót. Ahogy telt az idő, megéheztem, megkerestem hát a konyhát, és ettem egy kicsit, majd visszamentem Khetlinez.
Meglepetésemre mát kész volt a ruhám. Barnás-vöröses, nem a földig érő, ahogy felpróbáltam, csak a térdemig ért. Fekete, egyszerű díszítés volt az ujja végén, a derekán és az alján, hasonló, mint azon a kék ruhán. Nagyon kényelmes volt, de már egy picit hideg volt hozzá. De ahogy sejtettem, erre is fel volt készülve, a kezembe nyomott egy sötétbarna, majdhogy nem fekete harisnyát, amit fel is vettem.
Belenéztem a tükörbe, amit egy szekrény belsejében találtam, a látvány meglepett. A hajam a megpróbáltatásoktól kirúgta magát, és nem volt már annyira göndör, mint régen. A szemem már nem világoskék volt, hanem inkább sötétkékes-lilás, olyan megfoghatatlan. Túl sokat voltam már vámpír. Ahogy erre gondoltam, előrehúztam a nyakláncaimat, és újra ittam vért, mindenáron erős akartam lenni.
Megköszöntem a szabónak a ruhámat, és biztosítottam arról, hogy nagyon jó lett. Jasonnek tetszene ez a ruha, gondoltam bele. A hiánya olyan hirtelen vágott fejbe, hogy meg kellett kapaszkodnom a mellettem állóba, aki kérdőn nézett rám. Megráztam a fejemet, megint megköszöntem a ruhámat, majd kerestem egy eldugott sarkot.
Pontosabb meghatározásért, lementem a pincébe, a legtávolabbi csücskébe. Lerogytam a koszos padlóra, nem törődve új ruhámmal, majd átadtam magamat a könnyeimnek. Egész nap azzal próbálkoztam, hogy ne gondoljak Jasonra, és egy ruha képes volt átvágni az igyekezeteimet.
Addig sírtam, még el nem apadtak a könnyeim, akkor megtöröltem az arcomat, a szoknyámban. Amint összeszedtem magamat, visszamentem a ház felsőbb szintjébe, mindenki ideges volt. Mond tudtuk, hogy az ellenséges csapatok ránk fognak találni. Nem véletlenül maradtunk közel az első helyhez, hiszen abba nem gondolhattak bele elsőre, hogy nem mentünk messzire. De előbb-utóbb csak körbe néznek erre felé is, ezért már mindenki félt.
Az ablakhoz sétáltam, kíváncsi voltam, hogy azok az őrök, akiket az emberek figyelésére állítottunk ki, ott állnak-e. Végignéztem az üres mezőn, a lemenő nap először aranyszínre festett mindent, aztán szürkére, majd teljesen sötétre. A fák kopasz ágai közt játszott a hideg szél, kísérteties hangot hagyva maga után. Persze, a templom miatt alapból is kísérteties hely volt a mező.
Az égen egy fekete madár körözött, aztán egy elegáns kanyarral a torony felé vette az irány. Furcsa érzésem támadt, úgy érezem, követnem kell. Gyorsan az ajtóhoz mentem, már megfogtam a kilincset, de féltem lenyomni. Mi vár odakint? Nem tudtam a választ. Visszaszaladtam az ágyamhoz, ahol a dolgaim voltak, és a táskámból kikaptam egy vastagabb pulcsit, egy poncsót, majd magara öltöttem. Ez is egy Khetlin által tervezett darab volt, olyan, amelyikben használni tudtam a szárnyaimat.
Újra a bejárati ajtóhoz mentem, és lassan kisétáltam a friss levegőre, a nap akkor bukott alá a horizonton. Az őrök megpróbáltak visszaterelni, a saját biztonságom érdekében, de semmit nem értek el. A magasba emelkedtem, majd követtem a madarat. A szél a hajamba kapott, megborzongtam. Nagyon hirtelen váltott át e kellemes őszi idő a télire. Szorosabbra húztam magamon a poncsót, nem akartam fázni.
Még soha nem jártam abban a templomban, nem tudtam róla semmit. Puhán leszálltam a bejárat elé, egy hatalmas, már-már korhadt faragott fa ajtó elé. Nagyon csodálkoztam azon, hogy mekkora ez az építmény. Az ajtó legalább háromszor akkora volt, mint én. Hirtelen azt éreztem, hogy nagyon kicsi vagyok, csak egy kis hangya a hatalmas világban, és esélyem sincs arra, hogy megállítsam ezt a háborút.
Lehajtottam a fejemet, úgy léptem be a templomba. Áporodott levegő csapta meg az orromat, úgy döntöttem, hogy nem csukom be magam mögött az ajtót, hiába terveztem azt. A padló márvánnyal volt kirakva, látszott rajta, hogy nagyon régi. Szép lasasn felemeltem a fejemet, és elámultam a templom belső szépségén. Leírhatatlan volt a látvány, ahogy a hold fénye átvilágított a rózsa-ablakon.
Felnéztem a magasba, ahol a tornyot sejtettem, és egy kis átjáró volt ott, egyszer talán lehetett ott lépcső, de az mára már elkorhadt, csak egy kis maradvány látszott belőle. Bepréselődtem a kicsi lyukon, ahogy kidugtam a fejem, egy hosszú, aprócska, felfelé menő folyosóban találtam magam. A lépcső helyett itt már csak létra volt, az is a falba építve. A szárnyam nem fért el, összecsuktam hát, és a létrán kapaszkodtam fel a tetejébe. Csak másztam és másztam, de nem akart vége lennie a toronynak.
Nem sokkal később változott a helyzet, megláttam a harangot, mellette hatalmas nyitott ablakok négy oldalról. Nagy nehezen kiküzdöttem magam az ablak mellé, első dolgom volt szárnyat bontani. Körberepültem a kis piramis alakú tetejét, meg akartam keresni a madarat, ott ült a csúcsán a tetőnek. Odaszálltam hozzá, a kezemmel végigsimítottam a megzöldült cserepeken. Egy picit rá nehezkedtem, hogy megnézzem elbírja-e a súlyomat. Elég strapabírónak találtam, leültem hát a ház felé nézve, és csodálatos látvány tárult a szemem elé.
A házat körbeölelték a sötétzöld lombok, szinte eltakarták az emberi szemek elől. Ahogy kémleltem a zöldön túli világot, megláttam az iskolát, a várost. A hó ott se esett még le, az emberek nyüzsögtek az utcákon, mind az utolsó pillanatban vett ajándékot. A vásár életre kelt, ott voltak a legtöbben.
Jason… Felidéztem az arcát, ahogy ott állt a pult mögött, és a fél mosollyal az arcán átadta nekem a kis dobozt a nyakláncomnak. Megérintettek a nyakékeket, elöntött a melegség, éreztem, hogy nem hiába jutottam el eddig. Hiszen milyen kicsi, jelentéktelen lány is voltam egy évvel ezelőtt. Csak éltem egy átlagos tizenéves lány életét, szerettem a barátaimat, vártam, hogy felnőjek, és legyen egy jó munkám, hogy a magam lábára álljak.
A távolban egy pontot kerestem, a madarat, amelyik oda vezetett. Meg is találtam, a háztól nem messze a háztól repült. Ahogy néztem, abba is belegondoltam, hogy akkor hol álltam, egy felkelés élén. Mindenki az én szavamra hallgat, nagyon furcsa volt azt látni, hogy tőlem várták a bátorító beszédet Jason eltűnése után. Össze voltam zavarodva. Szerettem őt, nagyon szerettem. De mégis, nem értettem, hová tűnhetett? Csak úgy, nyom nélkül senki nem tűnhet el. A ruhái, a dolgai érintetlenek voltak, mintha csak a föld nyelte volna el. Azt mondták nekem, az volt az utolsó mondata, amit nekik mondott, hogy „elmentem egy kicsit sétálni”. Ez olyan furcsa, és nem kis módon gyanús. Arra ad okot, hogy úgy gondoljam, nem elrabolták, vagy valami hasonló, hanem magától ment el. De miért tette volna?
Nem értettem, hiszen jó volt neki itt, mindenki kedvelte, ő indította el az egész „felkelést”. Pontosabban Tina… Ő mindenhol ott volt, van én lesz is, már nagyon bosszantó. A hideg kirázott, ahogy eszembe jutott az a régi beszélgetés Jas és Tina között.
-         Tudom, hogy nehéz, de ki kell tartanod, Mr. … hogy is hívnak mostanában? Taler?
-         Igen, Kisasszony.
-         Nagyon furcsa, mikor több ezer évesen is valaki kisasszonynak szólít, úgyhogy tekints el ettől a szólítástól, kérlek.
-         Igenis, asszonyom.
-         Jaj, Jason… Nem árulhatod el neki, hogy miért…
-         Nem akarom, asszonyom.
Ezek vajon kiről beszélnek? – kérdeztem magamban
-         És Dylannel mi lesz? Hiszen szereti őt… - folytatta Jason
-         Hát, szeretheti, de ő sem tudhat meg semmit.
-         De…
-         Nincs apelláta! Nem tudhatnak semmit! És nem érdekel, hogy milyen rokoni szálak derülnek ki, nem tudhatnak meg semmit!
-         De… De… hiszen ő a…
-         Tudom, hogy micsodád, már megbocsáss, Jason Marshall!
A fejemben újra és újra lejátszottam ezt a kis emléket, és egyre jobban kezdtek a dolgok gyanússá válni. Túl sok az olyan dolog, amit nem értek. A legfőbb pedig az, hogy Tina hogy találta meg az előző rejtekhelyünket. Tudtam, hogy tudom a választ, de nem tudtam rájönni, hiába is gondolkoztam. Megint a távolba meredtem, a ház ablakain próbáltam belátni, de sajnos nem sikerült, mert sötétített ablakokat tetettünk a házra, pont az olyan kémlelők miatt, mint én. Hanyatt dőltem a tetőn, már amennyire lehetett, és a csillagokat kezdtem kémlelni. A felhők szinte mindent eltakartak.
Hirtelen hangos szuszogást hallottam mellőlem, ijedten néztem oldalra, és csúsztam arrébb. A szemeim tányér méretűre tágultak, ahogy megláttam a váratlan vendégemet. Csak pár szót szólt, de a karomon libabőrős lettem, felültem és kinyitottam a szárnyamat ez idő alatt.
- Szervusz, Zulu. Hogy vagy mostanában?

2012. október 22., hétfő

31. fejezet

Hát, íme, itt a 32. fejezet :D Már a címe is árulkodó :3 Jó olvasást! Puszii**Konek
Ui.: még most is örülnék némi véleménynek xD

31. fejezet A vihar elötti csend


Jason eltűnt… A fejemben újra és újra lejátszódott ez a mondat, ahogy végigfutottam a barlangon. Nem volt ott. Vészesen közeledtem abba az állapotba, hogy nem tudtam, mit csinálok. Csak fel-alá szaladgáltam a barlangban, Jason zöld szemét, illatát keresve, de sehol sem találtam. Az illatát már elvitte a levegő, a kedvenc zöld árnyalatomat sem láttam sehol. A kétségbeesés zúgott át rajtam, kifutottam a bejárat elé, arcomat az égre emeltem, de a kékséget eltakarták a felhők, egy esőcsepp esett elkeseredett arcomra, majd a szürkeség megállás nélkül zúdította a nyakamra a vizet. Én viszont csak ott álltam, hagytam, hogy elázzon a ruhám, nem érdekelt. A felhőkben kerestem őt, ahogy a nevét suttogtam a semmibe, Jason.
Egy meleg kéz érintését éreztem a vállamon, de csak álltam tovább. Hallottam, hogy valaki a nevemet mondja, de nem tudtam rá reagálni, csak néztem, és rá gondoltam. Azt is éreztem, ahogy elkezdenek befelé húzni, engedtem, de nem fogtam fel a külvilágot. Jason arca lebegett a szemem előtt, mikor Alstannal visszatértünk egy kicsit. Annyira furcsa volt a pillantása, mintha bánna valamit, mintha fájna neki. De mi?
Éreztem, ahogy egy kicsit meglökött valaki, elindultam hát, amerre terelt, a külvilág elveszett, csak a szívem dobogását hallottam. Az agyam kis szegletében tudtam, hogy az ágyamhoz visznek, és betakarnak egy pléddel, aztán elül mellém valaki egy székre, de aztán minden a homályba veszett, talán elájultam, de lehet, elaludtam.
Lágy szólongatásra ébredtem, a vállamat is rázogatta valaki, de nem nyitottam ki a szemem.
-         Zulu, Zulu, fel kell ébredned, nem aludhatsz egész nap, ellenséges csapatok jönnek, muszáj felébredned.
-         Nem, nem akarok – a hangom elhalt, nem volt erőm beszélni.
-         De igen, Zulu, muszáj felkelned. Itt nem maradhatsz, mert meghalsz.
-         Még az is jobb…
Az illető, aki keltegetett, nem értett velem egyet, megragadta a karomat, és kirántott az ágyból. Ekkor nyitottam ki a szemem, és láttam, hogy Becca az.
-         Nekem is fáj, hogy nem került elő Jason, de ez nem ok arra, hogy meghalj, mikor megtámadják a barlangot, úgyhogy kapkodd össze a cuccodat, jobban jársz, ha repülsz.
-         Rendben
Valahogy a kezem közé kerültek a legfontosabb dolgaim, és repültem. A felfordulásban kiszúrtam Beccát, megfogtam a vállát, és ő felnézett rám.
-         Sajnálom, nem vagyok normális. – mondtam neki
-         Tudom, de most nincs erre időnk, tudod a dolgot.
Persze, hogy tudtam. Kiürítettem az agyam, egy kicsi szegletbe üldöztem a Jasonnel kapcsolatos gondolataim, a szívem majd bele halt ebbe. Elrepültem a barlang hátsó részeibe, és folyamatosan tereltem ki az ott lévőket. Mind tudták, mi a dolguk, jó párszor elvégeztük a kiürítési gyakorlatot, hogy fel legyünk készülve, ha probléma történik. Jason adta az ötletet, hogy legyen… Jason… Mi lehet most vele?
A gondolataim annyira elkalandoztak, hogy majdnem nekimentem egy falnak, megráztam hát a fejemet, és visszamentem ellenőrizni, hogy minden úgy megy, ahogy kell.
A hátsó helyiség, ahol az ágyak voltak, üres volt, mentem tehát tovább. Alig találtam valakit, akik pedig még ott voltak, azok éppen az adatokat semmisítették meg, amik a gépeken voltak. A törlést gyakorlaton nem tettük meg, mert még szükségünk volt rájuk, de most nagyon lassan haladtak, eléggé hátráltatott minket, amit talán rossz előjelnek is betudhattunk volna, de akkor nem törődtem velük, mentem tovább, az volt a feladatom, kétszer kellett végigjárnom a rejtekhelyet.
Végigmentem az egész helyen, az bejáratnál nagy volt a torlódás, nem volt elég nagy a hely. Aggódva elrepültem a fejük felett, de láttam, hogy megindultak az erdő túlsó vége felé, kb. tíz perc odafelé az út. Ott van egy másik ilyen bunker-szerű hely, egy régi, elhagyatott ház, Dylan mesélte, hogy az erdőt járták, mikor megtalálták. Szépen kipofozták, hogy élhető legyen számunkra, de volt egy nagyon nagy hátránya, az elhelyezkedése. Egy hatalmas mező mellett van, aminek végén egy még ősibb templom áll egy domb tetején.
Szétnéztem a lenti embereken, akik már kijöttek és tudtam, hogy azok, akik a törlést végezték, nem voltak köztük. Visszarepültem hát oda, ahol voltak, a felénél sem tartottak, nagyon rossz volt nézni, hogy lassan haladtak. Tudtam, hogy mindent rendesen le kell törölni, és csak utána lehet megsemmisíteni a gépeket, mert különben vissza tudják hozni az adatokat, de ez akkor is rossz volt. Volt olyan gép, amibe még bele sem kezdtek, felrúgtam hát a kötelességeimet, és leültem elé elkezdeni a törlést.
A hálózat a megterhelés miatt is lassú volt, egyre idegesebb lettem, hogy nem tudjuk befejezni. Kintről már nem szűrődött be hangzavar, egy pillanatra felhagytam a munkámmal, és kirepültem megnézni, hogy vannak-e még kint, de üresség és túlságosan is békés csend fogadott. Végigfutott a hátamon a hideg, megborzongtam. Vihar előtti csend. Nem szerettem ezt az érzést, visszamentem inkább segíteni.
Negyed órával később is rengeteg volt még a dolgunk, de mi már nagyon mentünk volna a többiek után a házba. Felrémlett az ódon kúria képe, ahogy Dylan felajánlja, hogy költözzünk oda, de mind tudtuk, hogy nem biztonságos, és ez csak a végső megoldás lehet, a legvégső. Mind tudtuk, hogy innentől nincs megállás, hamarosan ütközet lesz.
Meg fogok halni, gondoltam bele. Addig a percig úgy gondoltam, hogy nem kell félnem, de ahogy ott ültünk néma csendben, elfogott a rettegés. Nem tudtam, milyen lesz, de nem akartam a véget, túl sok dolgom volt még. Mindig azt gondoltam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, de már féltem, újra kirázott a hideg.
Újabb fél óra telt el, de még mindig rengeteg volt a dolgunk. Pár géppel már végeztünk, de azokat fizikailag is meg kellett semmisíteni, és a robbantáshoz értő boszorkányunk elmenekült a tömeggel, és csak én voltam ott, víztípusú. A gépekkel szemben én csak rövidzárlatot tudtam okozni alapból, ezért átadtam a helyemet mának, hogy mélyebbre tudjak nyúlni a tanulmányaimban.
Felidéztem, amit Vele tanultam, hogy minden boszorkány, vagy varázsló képes arra, hogy minimális szinten másféle elemű dolgot is tudjon csinálni. Ez például nálam a levegőt jelentette eddig, mással nem igazán próbálkoztam még, ezzel is csak a repülés miatt. Azt is tudtam, hogy miért pont ez, hiszen a levegőben van víz. De ezzel mit tudtam volna kezdeni? Ránéztem a többiekre, végigsimítottam a monitoron, éreztem, hogy tűz forró. Ekkor jött az isteni szikra, hogy én is tudok tüzet gyújtani, ha a részecskék felmelegednek, vagyis a levegő.
Fél óra múlva befejezték a törlést, útnak indítottam őket, majd elkezdtem a varázslatot. Nem kellett az egész helyet felrobbantanom, ezért elzártam azt a helyet, ahol a gépek vannak. Leöntöttem őket benzinnel, majd a levegőt oda sűrítettem, ahol voltak. Hátráltam pár lépést, aztán gyors mozgásra bírtam a levegőt. Szinte azonnal érzékeltem, hogy melegebb lett, mentem még pár lépést hátrafelé, aztán lángra lobbant a terület.
Még nem mehettem el, ügyelnem kellett, hogy minden rendben elpusztuljon, megvártam, még minden porig ég. Eloltottam a még égő kis lángocskákat, majd fájó szívvel elhagyta a barlangnak nem nevezhető barlangot. Még egyszer, utoljára visszanéztem, emlékezetembe véstem a bejáratot, aztán kitártam a szárnyamat, és elrepültem a többiek után.
Már mindenki megérkezett, csak rám vártak. Azzal, hogy én voltam az Ő kedvese, ha nem is hivatalosan, de engem neveztek ki vezetőnek, arra vártak, hogy mondjak valamit. De mit mondhattam volna? Mindenki tudta, hogy mi lesz ez után. Ránéztem Dylanre, de ő is rám várt. Tényleg mondanom kellett valamit.
-         Mind tudjátok, hogy mit jelent, hogy jönnek Tina csapatai. Azt várják, hogy ott maradtunk a barlangban, hogy nincs másik tervünk, de nem szabad félni. Mi mind egy nagy család vagyunk, de nem szabad, hogy egy ember eltűnése megállítson bennünket. Hamarosan csata lesz, lehet, páran elesnek közülünk, de a végsőkig harcolni fogunk!
-         Éljen – kiáltotta a tömeg.
Végig néztem a z egybegyűlteken, az össze nekem kedves arcon, akiknek csak a nevüket tudta, vagy még azt sem. Mennyien voltunk? Magam sem tudtam, de az elmúlt két hétben rengetegen csatlakoztam hozzánk, már a barlangon kívül is építettek fel nekik sátrakat, de nagyon szűkösen voltunk. Talán ötszázan lehettünk azokkal együtt, akik nem életek velünk, de most itt vannak. A barlangban és környékén csak százan, ha éltünk. De akkor egyel kevesebben voltunk, és ez nagy veszteség volt.
Tináék több ezren lehettek, ha nem több tízezren, mi a csekély számunkkal eltörpültünk mellettünk, kevés esély volt a túlélésre, de ennek ellenére se akarta senki feladni, csak én. Hátat fordítottam nekik, felsétáltam a hatalmas házba, letettem a táskámat az egyik szobába. Kikerestem belőle azt a kis dobozkát, amit még Jasontől vettem. Felpattintottam a tetejét, még mindig benne volt az a kis levélke, amit egyszer a párnámon hagyott, mikor én elaludtam, de neki mennie kellett. Csak egy szó állt rajta, szeretlek. Az arcomon végigfolyt egy csillogó könnycsepp, de valaki megérintette, és megszilárdult. Észre sem vettem, hogy bejött bárki is, de aztán felismertem, ki volt az. Egy varázsló, nevezzük úgy, hogy a legkülönlegesebb, két képessége volt. A nevét nem volt hajlandó elárulni, nagyon ritkán beszélt, de tudtuk, mi az egyik képessége. Ha valakihez hozzáér, amíg érintkeznek, át tudja venni a képességét. Akkor láttam meg, hogy mi a másik tulajdonsága, a fémekkel bánt remekül. A semmiből elővarázsolt egy arany láncot, és ráfűzte a könnycseppemet.
- Nem kell sírnod, mi melletted vagyunk.
Mást nem mondott, egyszerűen csak felállt a guggolásból majd kisétált az ajtón. A kezemben szorongattam a csepp alakú medált, éreztem, hogy mennyire lágy anyagból van. Ismertem ezt a varázslatot, könnyű volt, de nagyon tartós.
Felvettem a jelzőnyakláncom mellé a könnycseppeset, az ujjammal véletlenül hozzáértem a vérrel teli üvegcséhez. Úgy éreztem, hogy innom kell, annak ellenére, hogy reggel szokásom szerint ittam. Valahonnan sejtettem, hogy szükségem lesz az energiára. Ahogy lenni szokott, feltöltődtem, a kedvem is jobb lett egy kicsit, bár nulláról az nem nehéz. Vissza akartam sétálni a ház elé, hogy megnézzem, merre mentek a többiek, de lépten-nyomon beléjük ütköztem a lépcsőn.
Kinéztem az ajtóm, és akkor éreztem meg először, hogy tél van, a csillagokat szürke felhők takarták el, hideg szél borzolta a hajam. Majdnem újhold volt, alig világított már az égen a csöppnyi c-betű. Tipikus vihar előtti csend volt. Körbenéztem, hogy van-e még valaki kint, de üres volt a mező, semmi élet nem volt ott. Behúztam magam után az ajtót, bent is körbenéztem.
Mindenki fel-alá rohangált, készült az elkövetkező csatára. A családok könnyek közt álltak az előtérben, a szívem fájt az édesanyám után, akit talán soha többet nem láthatok. Elfordultam, elindultam felfelé a szobába vissza, de a lépcsőn meg szerelmesekkel találkoztam össze. Jason… utána is majd meg szakadt a szívem, és a párok látványa is rátett egy lapáttal, újabb könnycseppet hullajtottam.
Összeszorítottam a szememet, felbaktattam a szobába, levetődtem az egyik ágyra, és álomba sírtam magam. 

2012. szeptember 22., szombat

30.fejezet

Hát, itt a következő fejezet. A suli mellett csak ritkábban tudok fejezeteket hozni, sajnos nagyon sokat kell tanulni. Jó olvasást! Puszi*Konek


30. fejezet Az almafa

A férfi csak intett, hogy kövessük őt, majd elsietett a könyvtár azon része felé, ahol még nem jártam. Ránéztem Alsanra, de rajta az látszott, hogy ismerte a helyet, de ahogy belegondoltam, felesleges volt meglepődnöm, hiszen már nagyon idős, nagyon régóta halhatatlan, biztos járt mát mindenhol.
A mogorva kísérőnk kinyitott egy hatalmas, díszes kétszárnyú fa ajtó, ami mögött sötétség honolt. A csuklyás előrement, be a terembe, szobába, nem tudtam akkor még minek nevezni. Kérdőn néztem Alstanra, ő csak bólintott a fejével, így hát elindultunk utána. Bent nem láttam semmit pár másodpercen keresztül, de a vámpír-szemem szinte azonnal hozzászokott a fényviszonyhoz.
Amiről addig azt hittem, hogy terem, az egy hosszú folyosó volt, a falát meggyújtatlan fáklyák szegélyezték. A talaj egyenletes, világos – már amennyire olyan sötétben látni lehetett – márványlapokkal volt kirakva. Ahogy mentünk előre, egyre szűkösebbé vált az út, már csak libasorban férünk el, amikor megérkeztünk egy fehér, téglalap alakú vas valamihez, ajtó lehetett. Kilincs nem volt rajta, csak mellette egy kis nyílás, nem is tudtam, hogy mire szolgál. Ekkor megszólalt az idegenvezetőnk, mély reszelős hangon.
- Kérem, adják ide a nyakláncaikat.
Hátrahőköltem. A nyakláncomat? Alstan meg se lepődött, ő már kapcsolta ki, és adta is oda, és a csuklyás beletette abba a kis rekeszbe, ami bezáródott, majd eltűnt belőle az igazoló ékszer. A hátamon fölállt a szőr, mint egy macskának.
-         Nyugodtan odaadhatod neki, ez csak egy biztonsági ellenőrzés, tudod, Ő és Ő ezért hozták létre ezt a nyakláncos rendszert, hogy ilyen helyekre csak nehezen lehessen bejutni.
-         Miért nem mondod ki a nevüket, Alstan? – kérdeztem meg az első dolgot, ami feltűnt
Alstan csak hümmögött, én pedig közben odaadtam a kísérőnknek a nyakéket. Ahogy a kezébe került, alaposan megszemlélte, de rakta is be a tárolóba, majd eltűnt, mint Alstan jelzőnyaklánca. Utána a csuklyás is beletette, eltűnt, majd a rekesz melletti gombok közül benyomott egyet. Az a vas valaki kitárult, mint egy ajtó, mögötte meglepő látvány fogadott.
Egy nagyon kicsi szoba volt, pár asztallal és székkel, de minden fehér volt. A szobácska végén egy újabb ajtó, ugyan olyan rendszerrel, mint amin az előbb átmentünk.
Odasétáltunk az ottani ajtóhoz, és meglepetésemre egy fogason ott lógott a nyakláncuk, a csuklyás pedig hozzá lehetett ehhez szokva, mert már szépen sorba rakta is be azokat a résbe. Egy újabb szoba volt a következő, de ez hatalmas volt, közepén egy medencével, és már kedvet kaptam az úszáshoz, mámorosan elindultam a medence felé. Levettem a cipőmet, a zoknimat, és odasétáltam a vízhez. Mindenről megfeledkeztem, nem volt más, csak a kellemes víz, ahogy lágyan fodrozódik a teteje, a kék víz jobban vonzott, mint a vér.
Leguggoltam, és a kezemet már majdnem belemártottam, mikor azt vettem észre, hogy a terem másik végében fekszem. Alstan és a kísérőnk úgy nézett ki, mint akik eldobtak abba az irányba valamit, ahol én voltam. Az agyam lassan kezdett kitisztulni, de újra a vízre néztem, és megint megszűnt a világ. Újra csak a víz létezett a számomra, a hatalmas medence, nem láttam mást, csak azt. Ekkor fájni kezdett az arcom, és újra magamhoz tértem, és azt vettem észre, hogy a falat nézem.
Csak nagyon lassan tudtam a helyzetet értelmezni. Még mindig a medencés teremben voltunk, Alstan meg az idegenvezető fogtak engem, a fal teljesen fehér volt, egy piszok sem volt rajta. Nem tudtam miért, de ezen kezdtem el töprengeni. Aztán egy kis idő után az agyam elkezdett értelmes gondolatokat gyártani. Mit is kerestem én a földön térdelve úgy, hogy ketten fognak. És miért fáj az arcom. Aztán eszembe jutott, hogy a víz… Az a víz teljesen magához láncolt.
Kirázott a hideg már annak a gondolatára is, hogy mekkora kábulatba estem egy kis víztől. Már nem mertem odanézni. Lehajtottam a fejemet, a padlót néztem, fehér csempével volt kirakva. Egy piszokfolt se volt rajta, se nyoma a víznek. Ezen megint gondolkozni kezdtem, de megpróbáltam nem ilyen kis pitiáner dolgokra összpontosítani, ezért ránéztem Alstanra.
Az öreg arcán gondtehetség látszódott, úgy nézett ki, mint aki nagyon koncentrál valamire.
- Az a lényeg, Zulu, hogy ne nézz a vízre – mondta a megfigyelt.
A lábamban nem volt elég erő ahhoz, hogy felálljak, ezért megrángattam Alstan karját, és a lábamra mutogattam. Ő megforgatta a szemét, majd a hátára kapott. Tudtam, hogy mit fog tenni, ezért gyorsan behunytam a szemem, hogy a gyomrom ne forduljon annyira fel, és a vizet se lássam. Az öreg meglepően erős volt, masszívan tartott a hátán.
A kísérőnk az ajtóhoz tessékelt minket, majd a nyakláncokat ugyan úgy belerakta a kis résbe, mint az előző szobában, majd, mint kiderült, eljutottunk a végállomáshoz. Az ajtó kitárult, először hatalmas sötétség volt bent, majd szép lassan felgyulladtak a fáklyák, derengő fénnyel bevonva a falakat. A látvány… Azt hiszem, a hihetetlen nem elég jó szó arra, amit ott láttam.
A falak mellett hosszú sorokban vitrinek voltak, amik között foglaltak helyet a fáklyák. Minden polcon különleges tárgyak, iratok, és minden olyan mitologikus dolog, amiről eddig csak könyvben olvashattam. Az első, amit kiszúrtam, az egy hatalmas fa volt a „termecske” közepén. Mikor közelebb mertek a fához araszolni, akkor vettem észre, hogy az nem egy fa volt, hanem kettő összenőve, de úgy, ahogy még sosem láttam két fát.
- Láttál már ilyen fát? – érdeklődött Alstan
- Hát, nem mondhatnám…
- Nem is csoda. Ez itt az élet és tudás fája.
Csend. Felnéztem a hatalmas fa-kettősre, és magam elé idéztem azt a réginek tűnő emléket, mikor Tina irodalmat tanított, és a Bibliát tanultuk. Akkor még egy másik világban éltem, nem hittem benne, de ahogy a fákat szemléltem, nem tudtam, mit higgyek. A fákon észre lehetett venni az almákat, a hideg rázott ki, miközben néztem őket.
-         Tényleg… Ez a két fa… Most… Ezek…
-         Igen, ezek azok…
A szemem majd akkor lett, mint egy ház. De még nem volt vége.
- Csak hogy még jobban meglepődj, ezek az első Életfák. Éváé a tudás fája, így Ádámé az élet fája. Miközben jöttünk, átmentünk pár térkapun, és most az Erdő alatt vagyunk. Az a víz, amúgy, ami csábított, az pont erre lett kitalálva, hogy magához vonzza azokat, akik ránéznek.
Leesett az állam (kopp…). Újra körbenéztem a helyen, ahol voltunk. A hideg rázott ki, ahogy megint a fákra néztem. Az első életfák voltak azok. Vajon hogy és hány ember vágyódik arra, hogy megnézze Ádám és Éva fáját? Ők kiket engedtek már ide be? De ahogy belegondoltam, milyen kevesen tudtak az erdőben lévő fákról, rádöbbentem, hogy nagyon kevesen. A biztonsági rendszer is elég kemény, ami ide vezet.
Ahogy tanakodta, az a halhatatlan, aki elkísért, megérintette a vállamat, majd a kezembe adta a nyakékemet. Nézegettem, úgy tanulmányoztam, mintha akkor láttam volna életemben először. És tényleg úgy volt! Észrevettem egy apró vésetet a kristály feletti arany keretben. Nagyítóra sem volt szükségem, a vámpír énem el tudta olvasni. „Azule Blue, március 21, †(utcai verekedés)Hannelore Blue(boszorkány)═†(vámpírtámadás)Gideon Blue(vérfarkas).”
Az állam megint a földön kötött ki. Ezt eddig miért nem vettem észre? Végigfuttattam az ujjamat az apró betűkön, alig észrevehetőek. Ha nem néztem volna meg jobban, soha nem veszem észre.
Közben Ő Alstannak is visszaadta a saját nyakláncát, és már a nyakába is tette. Egy szökkenéssel átszeltem a köztünk lévő területet, és a nyakéket kezdtem el nézni. Neki is ugyan úgy volt minden egy kis arany szegélyen, mint nekem. „Alstan Goldwin, december 1, ismeretlen.”
-         Mi az, hogy ismeretlenek a szüleid?
-         Mert senki se tudja.
-         Erre magamtól is rájöttem… De miért nem tudja senki?
-         Mert én is árva vagyok. Nem ismerem a szüleimet, történetünk hasonló Azule. Londonban születettem, november végén. A szegény-negyedben találtak rám december elsején.
Az új információk hada kezdett egy kicsit sok lenni a fejemnek, megszédültem, leültem hát a földre, és mély levegőket vettem. Alstan több száz éves, ha csak belegondolunk, hányféle Londonba születhetett bele, mennyire rossz lehetett a sorsa, nem csoda hát, hogy elkezdtem őt sajnálni. Felnéztem rá, azonnal rájött, mire gondolok.
- Nem, Azule, engem nem kell sajnálni. Az élet erőssé tett. Ha akkor nem oda tesznek le, most nem lennék az, aki. A legfőbb halhatatlanok közé tartozom még árulóként is.
A szavai egyre halkabbak lettek, erőtlenek.
- De hiába, az idő rajtam is kifogott. Valami elromlott bennem, mikor halhatatlan lettem. Vannak korlátaim, és mostanában túl sokszor léptem át. Az a tömeges emlékvisszaadás… Hiába vagyok halhatatlan, érzem, előbb-utóbb meghalok.
A többi néma csend. Alstan nem szólt többet, de a levegő is megállt, a légy se zümmögött, a levegővétel is néma, hangtalan. Csak néztem. Képtelen voltam felfogni, hogy ő, Alstan Goldwin, a nagy halhatatlan mágus, akinek akkora ereje volt, hogy képes volt átmenteni a képességét a halál után, hogy halhatna meg? De a kérdésemben benne volt a válasz. Ami”elromolhatott” benne, a miatt van még ereje.
Újra ránéztem. Látszott az arcán, hogy megöregedett. Az emlékben, amit visszakaptam, ott még az arca fiatalabbnak, ránctalanabbnak tűnt, a szeme élénkebben csillogott. Láthatóan fiatalabb volt akkor. De mi történhetett vele, hogy ilyen rövid idő alatt ennyit változott? Ezt a kérdést is elraktároztam a fejembe a többi mellé, mint megoldásra váró probléma.
Feltápászkodtam a földről, és közelebb mentem a két fához. Pár lépés még elválasztott, mikor megéreztem a belőle áradó energiát, ahogy mentem egyre közelebb, már-már fel is döntött. A szívem vadul dübörgött, mintha órákon át futottam volna, az erő végig száguldozott az ereimben. De végül elértem a facsodát, és ráfektettem tenyerem, mint ahogy tanultam. A fából áradó erő szó szerint mellbevágott. Fény villant, olyasmi, mint Alstannál, de ez aranyszínű volt, és sajnos kellemetlen mellékhatások társultak mellé.
A mellkasomon fájdalmat éreztem, aztán jó öt méterrel hátrébb találtam magam a földön hanyatt feküdve. Eltelt egy perc, mire észhez tértem. Az események teljesen megleptek. Ez miért volt vajon? Újabb kérdés. De erre azonnal megkaptam a választ, a teremben?barlangban?alagsorban?tartózkodó két halhatatlan szinte azonnal a segítségemre sietett, és segítettek felkelni.
- Mi volt ez? – kérdeztem idegesen
- Már előre kellett volna szólnom, Kisasszony. Ezek a fák azért különlegesek, mert… Mert ha valaki meghal fönt, elpusztul a fája, ugye ezt tudja? – bólintottam – A bennük lévő energia ebbe a két fába száll. Ezért nem haltak ki, mikor Adám és Éva meghaltak. A vízözönt is túlélték. Hihetetlen, nem igaz, Hölgyem?
- De, nagyon az, Uram. De miért szólít hölgyemnek?
- A kötelesség. Mindenkit így kell szólítanunk. Az illem.
- Még az ellenségét is?
- Az illem.
Még akkor sem értettem, hogy mi ez a nagy felhajtás az illem körül a halhatatlanok körében, de ezzel már nem törődtem. Ahogy visszanyertem az egyensúlyomat, újra elindultam a fakettős felé, de már meg sem próbáltam megérinteni. Ahogy közelítettem a kezemmel, a fény felizzott, de nem lökött hátra. De ahogy csillogott, valami eszméletlen volt a szépsége.
Felnéztem a fák lombjára, majd beletört a nyakam. Látszott, hogy nőnek rajtuk almák, sok apró színes pötty a zöld alapon. De aztán belegondoltam. Tél van. Akkor meg miért van gyümölcse és levele? Körbejártam a vastag törzseket, és rábukkantam egy táblára, apró betűs szöveg volt rajta. Pár perc alatt végigfutottam, nem maradt megválaszolatlan kérdésem többé a fával kapcsolatban.
A kezemmel újra a fa törzse felé közelítettem, de már nem féltem attól, hogy ellök. Éreztem, ahogy a fény újra el akar dönteni, de nem hagytam magam, nem engedtem. A fájdalom kezdett elviselhetetlenné válni, de kitartottam. Az elmúlt majdnem egy év alatt hatalmasat nőtt a fájdalomtűrésem.
Aztán végül engedett a fa, hogy elemezzem. Tényleg hatalmas energia volt benne, éreztem benne a rengeteg lelket, szinte végeláthatatlan volt az emberek sora. De valahogy mégis, olyan egység volt a fa, amit még soha nem éreztem. Maradtak meg érzelmek, gondolatok, de rengeteg. Kezdett már olyan sok lenni, hogy el kellett engednem a fát, és hátrálnom, mert már azt éreztem, hogy nem is én voltam, túl sok információ áramlott belém.
Újra elolvastam a tábla utolsó sorát. „Ha érezni akarod a fát, erősnek kell lenned”. Újra megborzongtam az információ-mennyiségtől, majd a két halhatatlan felé fordultam. Alstan egy emelvényen áll valahol fent a magasban a lombkorona mellett. Feltűntem mellé, és érdeklődve néztem, mit csinál. Aztán már rémülten kiáltottam, hogy ne, mert leszakított egy almát a fáról.
-         Te… Te... Te-te-te-te-te-te-te
-         Én? Ez tart életben. Már meghaltam egyszer, de utána úgy öregedtem, mint mindenki más. Így még sok-sok évig élhetek. De ha nem tudnék hozzájutni az almához, pár héten belül meghalnék.
A hideg rázott ki, kerekedett szemekkel bámultan rá. A világ egyre furcsább körülöttem, ezért ezen a kis dolog felett már egyszerűen átsiklottam. Úgy gondoltam, hogy ha neki ez kell az élethez, hát legyen. Rámosolyogtam, majd megfogtam a felkarját.
- Ideje visszamennünk. Kedves halhatatlan uraság, mi most megyünk.
Otthagytuk a kísérőnket, és már beleis ugrottunk a semmibe, hogy a barlangba kössünk ki. Hatalmas nagy felfordulás volt. Mindenki szalatgált ide-oda, Jason nevét kiabálták. Az egész erdő tőlük zengett.
-         Mi történt? – kérdeztem az első embert, akit sikerült megállítanom.
-         Jason eltűnt.
Azt hittem elájulok. Ez az egy szó vízhangzott a fejemben, eltűnt. 



2012. augusztus 24., péntek

29. fejezet

Nos, itt az újabb fejezet, kezd már minden kiderülni, lassan jön a végkifejlet, lassan vége lesz a könyvnek (legnagyobb bánatomra). Ebben a fejezetben kiderül valami olyasmi, hogy csak hö! xD
Nah, de jó olvasást! Puszika*Konek
ui.: a következő fejezetben minden meg lesz magyarázva, ami itt nem tiszta
uui.: amúgy, jól este valami kritika :3


29. fejezet Amikor egy emlék már nem csak egy emlék


Ahová kerültem kísértetiesen emlékeztetett arra az emlékfolyamra, amit akkor láttam, mikor egy hónapig nem voltam magamnál. Majdnem minden emlékem ugyan az volt, mint akkor. Az egész azzal a régi emlékkel kezdődött, amikor anyám karjaiban voltam, és ő egy levelet írt. Minden úgy láttam, mint egy film.
Nem írt levelet, de a padon ültünk. Mindvégig a környéket figyelte, mint aki valamilyen jelre vár. Az idő telt, de nem történt semmi, a harang már az éjfélt is elütötte. (Kicu neked, csatt :P) Egy nő alakja látszott a távolban, az anyám felállt, és elindult felé. Tina volt az. Anyám remegve a kezébe csúsztatott, Tina szorosan magához ölelt.
-         Biztos vagy benne, hogy ez a legjobb megoldás? – kérdezte Tina
-         Mindentől meg kell védeni. Rossz helyre született a kislányom, de nem kell tudnia a világnak, hogy vérfarkas az apja. Ha... ha... –a hangja elcsuklott, sírni kezdett, de erőt vett magán, és folytatta. – Ha a vámpírok nem lázadtak volna fel ellenetek, mindenki boldog lenne. Lehet, hogy nem kellett volna Káin feleségével, veled barátkoznom, és nem lettünk volna éppen akkor ott a támadáskor. Így a helyzet viszont bonyolult.
-         Bizony, hogy az.
-         Ígérd meg, Tina! – anyám hangja acélos lett – Ígérd meg, hogy a gondját viseled, és idővel mindent elmondasz neki!
-         Ezt megígérem – Ő hangja meglepően lágy, és szeretetteljes volt, a többi szavát nekem intézte – Vigyázni fogunk rád, akár az életünk árán is.
Nagy csend következett, egy szélroham söpört végig, az árvaház kertjéből emberek léptek elő, aztán még többen. A legnagyobb meglepetésemre rengeteg ismerős arcot fedeztem fel. Dylan, Jason, de még a fiatal Lionell is ott volt. És Olívia… Ő is fiatalabb volt, mint mikor megismertem, de nem sokkal. Eszembe jutott, hogy az őrzők lassabban öregednek.
-         Ők itt mögöttem mind letették az esküt, hogy védeni fogják a lányodat, akár az életük árán is. Alstan, lépj előre.
-         Igenis, asszonyom.
Az említett előlépett a sorból, és rögtön láttam, hogy nem változott az óta semmit. A szeme rideg szürkesége ugyan olyan, mint mikor visszaadta az emlékeim.
- Az esküben az is benne volt, hogy ez a nagyszerű halhatatlan elveszi az emlékeiteket a mai estéről. Sajnálom.
Kitört az általános zűrzavar, mindenki egyszerre kezdett beszélni, mindenki túl akarta harsogni a másikat, de hirtelen robbanás rázta meg a környéket. Tina körül olyan füst volt, mintha ő robbant volna. Egy pillanatig halálos csend, aztán még nagyobb hangzavar lett, és kitört a verekedés. Még sosem láttam ilyet, elhűlve figyeltem, ahogy az emberek egymást ütlegelik, mint sem törődve, hogy ki az ellenség vagy barát.
Fegyverek kerültek elő a rejtett zsebekből, pár kar, pisztolyok, kések, és a mágia. Valahogy anyám is belekeveredett, de Tina meghátrált, majd eltűnt.
Még mielőtt az emlék elhalványult volna, láttam, amint Alstan a földre vetette magát, tenyerét a földhöz nyomta, a kék villám pedig felvillan.
Hirtelen felriadtam, és azt láttam, amit látnom kellett, semmi sem változott az óta, mióta odamentem a halhatatlanhoz. Hitetlenkedve néztem rá, aztán még egyszer körbe. Magam elé idéztem az emberek arcát, akik egykor ott voltak azon a vesztes estén, amikor meghalt az anyám, akiről már nem tudom, hogy kicsoda. Halhatatlanokkal barátkozott, és bátran Tinára bízott, holott tudta, hogy ki ő. Akkor most ki a gonosz?
Felültem, hogy ne hanyatt feküdjek végig a földön, egy pillanatra megszédültem, de nem zavartattam magam. Jas a kezét nyújtotta, láttam rajta, hogy ő is azt élte át az emlékeiben, amit én. Újra körbenéztem. Jó néhány arcot láttam ott abban az emlékben. De akkor nekik miért nem adta vissza ezt Alstan?
- Alstan… A többieknek is meg kell ezt mutatnod.
Rám meredt. A szemében akkor láttam meg azt a bölcsességet, ami miatt a többiek úgy tisztelik, ahogy. A fejét lehajtotta, aztán újra rám nézett.
-         Ezt már nem tehetem… - hangjából csak úgy sütött az önutálat.
-         De miért? Joguk van tudni, hiszen az eskü az emlékvesztés után is él, nem?
Újra lehajtotta a fejét. Tudtam, ez a beleegyezés jele. Letette a kezét a földre, ugyan úgy, mint egykor. Újra villant a kék fény, de most láttam, mi történik egy tömeges emlékváltoztatáson. Mindenki elájult egy pillanatra, aztán minden ugyan olyan volt, mint addig.
Nekem úgy tűnt, mintha… Nehéz ezt megfogalmazni, de mintha az eddigi emlékeik is megváltoztak volna, mintha el sem felejtették volna, ami akkor történt, olyan volt, mintha nem is tudták volna, hogy az előbb éppen visszakapták az emlékeiket.
-         Mi a fenét csináltál, Alstan – kérdeztem tőle olyan halkan, hogy csak mi hallhattuk.
-         Azt, amit eredetileg el akartam kerülni. Ő most elfelejtették, hogy azt az emléket elvettem tőlük, tehát azt elfelejtették, hogy volt idő, mikor nem emlékeztek rá. Kicsit zavaros, igaz?
-         Nagyon zavaros.
-         Hogy is mutassak erre példát…
Miközben gondolkozott, újra körbenéztem az ott tartózkodókon. Senkin nem látszott, hogy bármit is furcsának találnának. Vagyis csak azt találták annak, hogy Alstannal a földön ülünk. Oda is jött Heidy, hogy megkérdezze, miért, és csak annyit feleltem, hogy gondolkozunk egy terven, és Hei beérte ennyivel. Felrémlett az a pillanat, amikor a tekercset tanulmányoztam, és a gondolkozótársamat össze is zavartam, mikor kérdeztem.
-         Én tudok teleportálni?
-         Hogyne tudnál. Erre Jason úrfi nem tanított meg?
-         Úrfi? – a kacagás miatt nem nagyon lehetett érteni, amit mondok, de nem tudtam mit tenni. Még hogy úrfi… - Úrfi? – kérdeztem újra
-         Igen úrfi… Minden őrzőt meg kell tisztelnünk, erre se tanított meg?
-         Hát, egyikre sem tanított meg.
Újra a gondolatainkba merültünk. Elnézegettem a társaságot, mindenki csinálta a dolgát. A gépeknél volt a legnagyobb csődület, mozgás volt az árvaháznál, több halhatatlan, és pártfogoltjai is ki-be mászkáltak. Éppen ezt figyeltem, mikor megéreztem, hogy valaki megfogta a vállamat, és már el is nyelt a tértelenség.
Mikor már éreztem a talajt a lábam alatt, rögtön felvettem a támadó állást, és vádlón meredtem Alstanra. Ő védekezően felemelte a karjait, én pedig ellazultam.
- Mégis mos miért hoztál ide?
A mezőnél voltunk, a végzet mezejénél, ahol minden elkezdődött. A patak vígan csordogált, itt nem látszott meg az, hogy már december volt, ezeken a fákon még voltak levelek, a fű megállíthatatlanul nőtt, ez volt a csendes kis sziget a háború mezején. Hanyatt feküdtem a fűben, és néztem a kék eget, azt a néhány felhőt, ami ott volt.
Alstan ledőlt mellém, a helyzet kicsit olyan volt, mikor Tinával beszéltem.
- Meg akarsz tanulni áttűnni máshová? Ez a világon a legegyszerűbb. Először is, állj fel, kezdetben úgy egyszerűbb. Nagyon jó, most pedig hunyd be a szemed, és képzelj el egy helyet. Nagyon fontos, hogy valóságos helyszín legyen, mert különben lehet átkerülsz egy másik világba, és ha ott nincs mágia, onnan csak akkor szabadulsz, ha a mágiád belűről fakad, és nem csak utólag tanultál.
Próbáltam felfogni, amit az öreg mondott, és teljes mértékben a barlangra gondoltam, a bejáratra. Háromszor-három méteres fa keretre, ami elválasztja a barlangot a külvilágtól, semmi ajtó, csak egy keret. Aztán elképzeltem a helyet, teljesen emberek nélkül, pont úgy, ahogy akkor láttam, mikor engem kerestek. Minden részletet megpróbáltam pontosan beleképzelni, és mikor ez megvolt, bólintottam Alstannak.
- Most pedig képzeld el magad a semmibe.
Ezt nem volt nehéz teljesíteni, annyiszor voltam már benne, így újra bólintottam.
- Most pedig képzeld el, ahogy odatűnsz a semmibe, majd a megadott helyre.
Újra jeleztem, hogy rendben van.
-         Akkor add át magad az utazás érzésének, de azért azt is képzeld el.
Hát megtettem, de nem történt semmi. Újra próbáltam, de megint eredménytelen volt a dolog. Dühösen dobbantottam egyet, és fújtattam, erre Alstan kuncogni kezdett. Még soha sem hallottam tőle ilyen hangot, meglepetten kinyitottam hát a szemem, és azt láttam, hogy mosolyog.
- Ne légy ideges, Azule, elsőre senkinek se sikerül, de hát ezért jöttünk ide. Ne add fel! A legfontosabb, hogy koncentrálj, és nagy fontos, hogy elképzeld a helyet, ahová jutni akarsz, aztán a semmit, majd érezd, ahogy már ott vagy, ahogy utazol.
Egy órán keresztül csak koncentráltam, próbálkoztam, átengedtem magam az utazásnak, de semmit nem értem el. Alstan kényelmesen elhelyezkedett a földön, és csak várt. Végül föladtam, é leültem mellé.
-         Miért nem sikerül? – a hangom nyafogósabb volt az átlagnál. Alstan megint kacagott.
-         Mert még csak most kezdted. Szerinted én egy pillanat alatt megtanultam? Dehogy… Több évbe került. De nekünk nincs időnk, úgyhogy folytasd!
Vissza felálltam, és folytattam a koncentrálást, ami fél óráig megint sikertelennek bizonyult. Aztán mikor már nem is tudom, hanyadszorra próbálkoztam vele, éreztem valami furcsát, ami majdnem olyan volt, mint mikor Jason először magával vitt, de akkor mindent én irányítottam, éreztem, hogy Alstan megfogja a bokámat, és eltűnünk a semmibe.
Először úgy meglepődtem, hogy majdnem elfelejtettem az úti célra koncentrálni, de aztán újra a barlangra gondoltam, és nagy meglepetésemre ott kötöttünk ki a bejáratba. A bent lévő emberek meglepetten néztek a diadalittas arcomra, és ahogy Alstan a földön ül, és fogja a bokámat. Nem úgy nézett ki, mintha feltűnt volna nekik, hogy eltűntünk.
Az öreg zavarodottan felállt, és mondta, hogy folytassuk a teleportálás gyakorlását, a szavaktól mindenki megnyugodott és folytatta a dolgát. Kisétáltunk vissza az erdőbe, és most Alstan pontos helyeket adott meg, ahová el kellett teleportálnom, persze mindig ketten mentünk, azt mondta, azért, hogyha túlságosan is elkeverednék.
A második teleportálásom is majdnem olyan nehéz volt, mint az első. Vissza kellett mennünk a mezőre, majdnem úgy megszenvedtem, mint az elsőt. A következő az volt, hogy arra a mezőre menjünk el, ahol Aaronnal edzettünk. Ez már könnyebben ment, mint az első kettő. A következő feladat a fönti könyvtár volt, utána Ambrosie könyvtára, majd a folyópart. Mindegyik egyre könnyebb, könnyebb, és könnyebb volt.
A következő feladatra azt mondta Alstan, hogy válasszak ki egy számomra különleges helyet, azonnal az árvaházra gondoltam. Behunytam a szemet, és rögtön felidéződött, amit utoljára láttam ott, az ürességtől kongó épületet, már szinte koncentrálnom se kellet, megragadtam az öreg kezét, és már ott is voltunk, a kihalt aulában.
A levegő állt, sehol egy nyitott akármi, minden zárva. Felmásztam egy székre, és nagyra tártam az első ablakot, amit megláttam. Akár repülhettem is volna, de nem volt kedvem kinyitni a szárnyamat.
Sehonnan se szűrődött ki zaj, mindenhol csend honolt. Körbejártuk az épületet, benézünk pár szobába, mindenhol az látszódott, hogy az emberek sietősen távoztak, a fiókok kirángatva, sehol semmi személyes tárgy, csak pár használhatatlanná vált ruhadarab. Siralmas látvány volt így látni azt a helyet, ahol felnőttem. Az agyamba tolakodtak azok az emlékek, mikor barátságot kötöttem az emberekkel, a kisebb-nagyobb csínytevések, amiket néha megúszunk, viszont amiket nem, az azok után büntetéseket, a gyerekkorom pergett le a szemem előtt.
Alsannal felsétáltunk a szobámba, ott is kinyitott az ablakot, és csak utána néztem körül. A szobámban rombolás nyomai látszódtak, a szekrényajtó leszakadva, jó néhány itt hagyott ruhám sérült meg. Az ágyamon az ágynemű és a matrac felhasítva, a lábak kitörve. Az egész szoba nagyon szomorú látványt nyújtott, a lelkem fájt, ahogy körbenéztem.
Feltúrtam a szekrényemet egy táska után, és kiválogattam a még használható ruhákat, és belepakoltam. A tankönyvem közül kikerestem azt a füzetet, amibe az unalmas órákon rajzolgattam, írogattam, de legfőképpen amőbáztam valakivel. . Az ajtóhoz sétáltam, és még egyszer utoljára körbe néztem. A szívem nehéz volt, majd meg szakadt, hogy el kellett hagynom a szeretett helyet. Körbenéztem tehát, szép lassan, hogy minden részletet az agyamba véssek, mikor megláttam egy teljesen ép borítékot a kettétört asztalomon.
Nem kis gyanakvással mentem oda, és vettem le az asztalmaradványról. Remegő kézzel bontottam ki, és vettem ki belőle a levelet, nekem címezték. Azonnal felismertem az írást.
Kedves Azule!
Ha ezt a levelet olvasod, akkor valószínűleg már tudsz teleportálni, büszke vagyok rád, Zulukám. Tudnod kell rólam, hogy mi nem vagyunk rosszak. Megtanultunk uralkodni a fajok felett, és ez egy idő után nem tetszett a legtöbb alávetettnek. Sajnálom, hogy meghaltak a szüleid, és hogy te oly kevés időt tölthettél velük el. Gondolom kíváncsi vagy, kik is ők valójában. A vérfarkasok, a boszorkányok, és minden egyéb varázslatos teremtmény sokkal több ideig él, mint az átlagemberek, így a szüleid már elég idősek voltak ahhoz, hogy beavassuk őket a világok rejtelmeibe, hogy ők kicsodák, és miért születtek.
Más ismerlek eléggé, hogy tudjam, most nagyon kíváncsi lettél. A válaszokat megtalálod a könyvtárban, a jóslatod mellet, az őrt kell kérdezned, ő majd útbaigazít.
És ne feledd, sose add föl, és ne keress minket. Vigyázz magadra!
Talán majd egyszer nem leszünk ellenségek.
Tina
A könnyeimmel küszködve eltettem a táskába a levelet, és már nem néztem hátra, megfogtam Alstan kezét, és azonnal a könyvtárban kötöttünk ki, ahol már ott várt a jóslat mellett egy csuklyás alak. 

2012. augusztus 14., kedd

28. fejezet Egyensúly

Ez a fejezet kicsit más lett, mint ahogy terveztem, pár esemény előrébb történt, mint eredetileg. De remélem mindenkinek tetszik majd. :) Jó olvasást ^^ Pusziiii***Konek
Ui.: van benn egy új szereplő, ugye milyen ijesztő az illető? :D


28. fejezet Egyensúly


A nap lassan kezdett felkelni. Annyi minden történt egy éjszaka alatt. A hajnal első jelei elértek hozzánk, a sötétség kezdett feloszlani. Az égen felhők úsztak, a színüket narancssárgára festették a feltörekvő napsugarak. Az arcunkat érte a lágy fény, szinte melegem lett. Még mindig aggasztott, hogy ennyire jó idő volt december elején.
Az asztal körül ültünk, kiterítettünk egy hatalmas domborzati térképet az itteni tájról. Dylan szerint a hegyek és a völgyek valamilyen szinten jelzik a fa „magasságát”. A térkép hatalmas volt. Addig nem is feltételeztem volna, hogy ennyire hatalmas kiterjedése van. De sejthettem volna, hiszen annyi ember és nem ember van a földön. Vajon a törpéknek is van fájuk? A kentauroknak biztos van, hiszen ők félig emberek.
Eszembe jutott az a kentaur, aki a jóslatot mondta nekem. Eltöprengtem, mi lehet vele. A beszélgetéseinkkor nem kerültek szóba, ezért gyorsan megkérdeztem.
- A kentaurok velünk vannak, vagy ellenünk?
Mindenki úgy nézett rám, mintha valami hibát követtem volna el.
- A kentaurokról nem beszélünk, Azule – mondta végül Lionell. Körbenéztem, és mindenki arcán ellenségesség ült. A kíváncsiság felébredt bennem. Miért nem beszélünk róluk? Már szólásra nyitottam volna a számat, mikor meggondoltam magam. A levegő már-már megfagyott, mikor szóba hoztam a dolgot. Zavarodottan körbenéztem, nem szóltam semmit, de eldöntöttem, hogy utána járok a dolognak.
A reggeliig nem történt semmi. Az se lett volna, ha nem kordul meg a gyomrom. Kikészített ez a nap. Túl sok minden történt velem, az testem már képtelen volt feldolgozni a történteket. Kimerült voltam, és éhes. Felkeltem a székből és konyha-rész felé kezdtem sétálni. Mindenki megint csak lesett rám. Szemforgatva odafordultam a hűtőhöz és kinyitottam, és meglepve tapasztaltam, hogy majdnem üres. Végignéztem a csoporton, és arra jutottam, hogy mivel van tojás, rántottát csinálok. Gyorsan összedobtam, majd szóltam a többieknek, hogy terítsenek, kész a reggeli.
Az étel illata betöltötte a teret. Benji szemei csillogni kezdtek, ahogy a tányérjára szedtem az ételt. Amióta itt vagyunk, szinte mindenkin meglátszott, hogy el vagyunk szigetelve a világtól. Rengetegen lefogytak, a szemük alatt karikák, és sorolhatnám. Végignéztem magamon. A hajam lenőve, a vége töredezett, a hasamon örökre ott marad a heg, amit az a szörny okozott.
Apropó szörny. Miután felébredtem, megkérdeztem az első embert, aki a közelemben volt, hogy ma volt az. Már nem emlékszem, hogy ki volt, de elég pontos választ adott, úgy hangzott, mintha egy könyvből olvasott volna fel. „ A szörny, amit láttunk, egy C-típusú monstrum volt, nem élő, nincsen saját személyisége. Egy felsőbb személy irányítja, rengeteg energiát vesz igénybe, emiatt kevesen szokták ezt a monstrumot alkalmazni. Hiányoznak belőle az alapvető dolgok, mint például vérkeringés. Általában sárból, iszapból, és/vagy szurokból állnak. Van bennük egy anyag, ami mérgező, ellenszer nélkül halálos.” Tehát engem egy ilyen szörny támadt meg. Halálos… Jól mondta akkor anyám, hogy majdnem meghaltam.
Mi lehet most velük? Nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon hogy lehetnek ők ott a kapunál, és miért pont ők. Vajon így velem mi történik, ha meghalok? Sok idő után ebben a pillanatban gondoltam arra a jóslatra. Meg kell majd halnom. Vajon úgy történik, ahogy le van írva? Már csak a lényegére emlékszem, nem is gondoltam rá, de ahogy leírta, a karom libabőrös lett, csak pár sort tudtam magam elé idézni. „Lágy testét a hó lepi el, Hát ezennel közlöm veletek, A lány halálával a háborúnak.” Jason azt mondta, hogy annak a híres jóslatnak ez a legmodernebb fordítása. A régi milyen lehet?
Az oldalam mostanában egyre gyakrabban furdalta a kíváncsiság. Túl sok volt a megválaszolatlan kérdés. Miért kellett nekem ebbe a világba belecsöppennem? Miért találkoztam össze azon az istenverte napon Jasonnel? Miért nem tartottam magam az ígéretemhez, és mentem tánc után egyből haza? Tina már akkor fenyegetett, hogy ha még egyszer az erdőben sétálok, akkor nem mehet többet táncra. De végül neki lett igaza. Túl erős lettem hozzá. Azt akarta, hogy nem járjak az erdőbe. Tudta, hogy ott fog várni Jason?
Az újabb megválaszolatlan kérdéstől ideges lettem, fölálltam az asztal és az étel mellől, ki a levegőre. A napot néztem, a sugarai a bőrömet cirógatták, becsuktam a szememet és úgy élveztem a december eleji levegőt. Lassan vettem a levegőt, próbáltam csak arra koncentrálni, hogy beszív, bent tart, kifúj. Szép lassan kezdtem megnyugodni, mikor egy kisseb tenyér megérintette a hátamat. Meglepetten nyitottam ki a szemem. Benji állt mellettem. Ahogy végignéztem rajta, jöttem csak rá, hogy mennyit nőtt, mióta a barlangba kényszerültünk. Már egy fejjel volt tőlem magasabb.
-         Na, mi a hézag, Azulka? – ő volt az egyetlen, aki így hívott.
-         Melegebb van, mint tavaly ilyenkor.
-         Bizony.
Elnézett a távolba, majd vissza rám.
-         Tudtad, hogy tegnap volt a születésnapom? Most lettem tizenhárom éves
-         Oh… - nem tudtam mit mondani, ez az információ nagyon meglepett. Róla szinte semmit se tudtam. A bosszantó kíváncsiság megint az agyamba furakodott.
-         Meglepődtél, Zulka?
-         Meg. Miért vagy itt?
-         Hogy itt?
-         Hát itt, velünk. Miért nem a szüleiddel vagy otthon? Vagy valami hasonló.
Benji arca elkomorodott, tudtam, rosszat mondtam. Már majdnem mondtam, hogy sajnálom, mikor felhangzott a legridegebb mondat ettől a mindig vidám kisfiútól.
-         Nekem nincs se családom, se otthonom.
A válasz után fogta magát és elindult visszafelé. Mi történt vele? Az aggódás ragadott el, hiszen még olyan fiatal. De belegondoltam. Én is csak tizenhat voltam, nekem se volt otthonom, se szüleim. De ő annyira törékenynek tűnik ehhez a világhoz. Túlságosan is naiv. Ő még benne van a neki felépített kis buborékban, állandóan mosolyog, még a legkomolyabb helyzetet is képes elviccelni. Nem szerettem volna, hogy ez az élénkség kivesszen belőle. A karja után kaptam.
-         Várj!
-         Mire várjak, Azule? Tőlem is mesét szeretnél? Hát arra várhatsz!
A ridegség, ahogy válaszolt, jobban meglepett, mint addig bármi. Tőle nem ehhez szoktam. A beszéde olyan volt, akár egy felnőtté. Egy pillanatra nem tizenháromnak tűnt, hanem huszonháromnak. A szemét rám emelte, hideg volt, akár a jég. Akkor elfordult, és visszasétált az asztalhoz. Hosszan néztem, hogy mit csinál, csendben evett. Odabent senkinek nem tűnt fel a kis közjátékunk.
Én is visszamentem, folytattam az evést. Lopva-lopva ránéztem Benjire, arcán még mindig ugyan az a kifejezés ült. Végig néztem az itt ülőkön, mindenkinek meg volt a maga kis történtet, hogy miért került közénk.
Heidy… Ő az egyik legjobb barátnőm, amúgy vérfarkas.
Mark… Ő egy egyszerű ember, de nagyon könnyedén beleszokott ebbe a világba. Ha nem mondom el neki a dolgokat akkor, amikor Via meghalt, akkor is itt lenne Heidy miatt. Még mindig úgy imádják egymást, mint egykor.
Aaron… Ő róla fogalmam sem volt, hogy bírja ki az ottani életet. Via halála után – főleg - mikor kiderült róla, hogy az emberek között volt őrző, Aaron nagyon magába fordult. Alig beszélt, csak ritkán szólalt föl, mikor kérdezték. A szemében megcsillant a fájdalom, el sem tudtam képzelni, hogy mit érezhetett.
Lionell… Róla se tudtam semmi, ugyan úgy, ahogy Benjiről. Rájuk néztem, és az első pillanatban felfedezett hasonlóság még mindig ott van kettejük között. Én úgy gondoltam, hogy Lio Benji apja, de a fiú azt mondta, hogy nincs családja. Vajon milyen kapcsolatban áll a két vérfarkas?
Végignéztem az egész csapaton. A vérfarkasfalka teljes egészében itt volt, jó pár halhatatlan, boszorkány, és még sorolhatnám. A legtöbbjük Via temetésén is részt vett, a kentaurok kivételével szinte mind itt voltak. Ekkor döbbentem rá, hogy a z őrzők nagyon fontosak az egész világnak. Nem csak a saját fajtájuknak a védelme a cél, hanem a fajok közti egyensúly fenntartása is. Még anno Jasontől azt tanulta, hogy egy fajból túl sok egyed létezik, akkor a kisebb csoportok fellázadtak ellenük, hogy ne uralkodjanak. A halhatatlanok ellen bezzeg több évszázadnyi uralkodásuk alatt egyszer sem volt semmi féle merénylet.
Vagy csak nem tudunk róla…
- Mondd csak, Alstan – szóltam a legöregebb halhatatlanhoz közöttünk. Soha nem árulta el nekem, hány éves, de a környezetében mindenki nagyon tisztelte. – Voltak merényletek a halhatatlanok ellen?
Egy pillanatra elnézett, mint aki gondolkozik, majd válaszolt a kérdésemre.
- Természetesen voltak, de csak kisebbek. A legutóbbi akkortájt volt, mikor a világra jöttél. Abban az esetben a szüleid voltak az áldozatok, de mindig voltak olyanok, akik meghaltak. Persze ezeket Ő és Tina mindig eltusoltatták.
Megborzongtam. A szüleim fellázadtak Tina ellen? De hiszen utána hozzá kerültem! Mi történhetett? A kíváncsiság… Lehet, ez fog megölni a végén, de tudnom kellett az igazságról.
-         Alstan, tudsz részleteket a legutolsó esetről?
-         Persze, hogy tudom, hiszen az eltusolásban mindig én segítettem nekik, ezért tudok az esetekről. A módosítás a különleges képességem, nem csoda hát, hogy engem kértek meg rá.
-         És el is meséled nekem, mi volt akkor?
-         Ha ez a kívánságos, akkor várnod kell egy kicsit. – meghökkentem. – Azért, mert a jelenlevők közül vissza kell módosítanom néhány embernek a memóriáját.
Alstan előbb Dylanre és Jasonre nézett, aztán rám. Intett nekünk, hogy menjünk hozzá közelebb. Dylan ért oda először, Alstan Dylan homlokára tette a tenyerét, majd erősen koncentrálni kezdett. Kék fény villant, olyan, mint egy villám, majd Dylan szeme lecsukódott, a teste összerándul, és összeesett. . Egy pillanat múlva Dylan újra olyan volt, mint régen. Jasonnel is ugyan ez történt.
Félve odaléptem a férfi elé, majd nekem is megérintette ugyan úgy a homlokom. Valami arra késztetett, hogy a szemébe nézzek, láttam, ahogy körülölel a kék színű villám, majd minden elsötétült, rövid időn belül nem is tudom, hanyaggyára.

2012. augusztus 8., szerda

Bocsi

Sziasztok! Bocsánatot szeretnék kérni, amiért eddig nem jelentkeztem, de nyaralni voltunk, meg voltak a magánéletemben is gondok, nem nagyon tudtam írni, de azt hiszem, most újra elindul a kerék, és egy héten belül jön az új fejezet. Jó, igaz, most itt mentegetem magam, de aki olvassa a blogomat, attól akkor ezennel bocsánatot kérek. ^^
Amúgy, ha valaki mást is akar tőlem olvasni a http://konek13.blogspot.hu/ oldalra feltettem a legújabb novellámat. :É
További szép nyarat mindenkinek :D
Puszi*Konek

2012. július 12., csütörtök

Az ikrek titkai

Hát, itt a beígért fejeztet. Na jó, egy picit késett. Bocsii :D De.. remélem tetszik. És aki nem értené azt a három szót, azt jelenti, hogy a legjobb barátnőm. :) Francia :3 
Na, jó olvasást ^^ Puszi*Konek
Ui.: ez a fejezet újra Kicu bétálása alapján készült. Remélem jó xD

27. fejezet Az ikrek titkai


-         Én voltam Káin jobb keze.
A lélegzetem is elállt erre a mondatra. Hogy mi volt ő? Alig akartam elhinni. A kezem lehullott a válláról, hányinger kerülgetett. Rá akartam nézni, de nem tudtam megtenni. Valami nedves csurgott végig az arcomon. Először azt hittem, hogy az eső kezdett el újra esni, ám rájöttem, hogy némán hullnak a szememből a könnycseppek. Végül ráemeltem a tekintetem Dylanre.
Nem látszódott rajta érzelem, egy kifejezéstelen álarc mögé rejtette azokat. A csalódás érzése olyan hirtelen váltott át dühbe, hogy még magam is megleptem. Akár a tűz, úgy terjedt el bennem. Mindent felégetett maga mögött, csak a haragot hagyta maga után, mint valami mérgező gázt. Egy határozott mozdulattal pofon vágtam. Arcán csak egy kis piros folt maradt meg. Újból lesújtottam, könnyeim szakadatlanul hullottak. Már harmadszorra is arcon akartam csapni, mikor a szemembe nézett.
Az arca mély érzelmektől mentes volt, de a tekintete… Az mindent elárult. Ott álltunk, a kezem pofonra kész, és mégse tudtam megtenni. Annyi megbánást, mint amit akkor láttam, soha senkiben nem láttam még. Kezem visszahullott a testem mellé, és csak néztük egymást. A pillanat sokáig tartott, ölelésre nyitotta karjait. Tétováztam egy pillanatig, végül a karjaiba simultam.
-         Mi történt, hogy már nem vagy Káiné?
-         Beléd szerettem, bár Káin megtiltotta, hogy szerelmesek legyünk. Jason előbb szabadult, ő előbb kezdett érezni… így én léptem elő a legfőbb tanácsosnak. Bennem megbízott. A feleségé… a lányhoz küldött, hogy távolítsa el mellőled Beccát. Nem tudom, tudod-e, de Tina az Ők főnöke, ő pakolgat mindenkit mindenhová. Ő állította be „Őt” vezetőnek... Persze, egy nagyon egyszerű halhatatlan.
Elhallgatott. Vajon mit érezhet most? - futott végig az agyamon. El kellett hagyni az urát, akit ki tudja hány éve szolgált. Káin… Az első vámpír. Vagyis inkább az első halhatatlan, aki vért ivott, hogy életben maradjon. De vajon merre van az ő fája? Senki nem mondta, hogy ezeket tudja valaki, de mélyen belül éreztem, hogy törvényellenes lenne megtudni.
Kirázott a hideg a kellemes levegő ellenére is. Vajon normális, hogy december elején ennyire lágy legyen az időjárás? Általában ilyenkor már nagy hó volt, és készülődtünk a karácsonyra. Minden évben szervezett az árvaház egy nagyszabású kirándulást valamilyen városba. Három napot töltöttünk azon a helyen, és az ünnep előtti pár napot mindig az ebédlőben töltöttük. Hogy miért? Kézzel készített ajándékokat adtunk egymásnak. Lenéztem a kezemre. Via tavalyi ajándéka még mindig ott volt a kezemen, egy karkötő. Az a szöveg volt rajta, hogy ma meilleure amie. Sosem értettem mit jelent, de Via azt mondta, hogy ha elkezdek nyelveket tanulni, akkor megértem.
Vajon mi van vele? – gondoltam bele. A temetés óta nem is nagyon gondoltam rá. Mindig volt valami, ami elfoglalta a gondolataimat.
Egy hideg fuvallat söpört végig a helyen, ahol voltunk. Megborzongtam, és felriadtam a gondolatmenetemből. Dylanre néztem, még mindig egymást öleltük.
-         Erről miért nem beszéltetek eddig?
-         Mert… Káinnak iszonyatos hatalma van. Ő nem csak szimplán vámpír, halhatatlan, meg ki tudja még micsoda. Akkora varázserőt halmozott fel az évek során, amit még soha az életben nem láthattál. Egy különleges kötést alkalmazott ránk, szolgákra, ezzel megakadályozva, hogy beszéljünk.
-         De akkor most, hogy vagy rá képes?
-         Hogyan? Az igazság az, hogy Káin lenézi a szeretet erejét. Tudom, elcsépelt, de nem véletlen, hogy a mesékben az átkot a szerelmes csók töri meg. Velünk is ez történt. Jason volt az első, aztán jöttem én. Lehet, hogy nem szeretsz, de érzel annyit irántam, hogy megtört a kötést.
-         Értem…
A kérdések a fejemben egymást kergették. Mit érzek Dylan iránt? És Jas iránt? Vajon Tinának is elég lenne annyi felszabaduláshoz, hogy valaki beleszeressen, és megcsókolja? És Káinnak? Hányan vannak egyáltalán Káin szolgálatában? És kik azok? Lehet, hogy az egész világot behálózzák? Lehet, hogy köztünk is van egy áruló? Tina honnan tudta meg, hogy ott a törzshelyünk? És amúgy is, mikor lett kialakítva az a barlang ennyire fejlett főhadiszállássá? És mi van Tina meg Káin között? És Káin biztos tud a fákról, igaz? Dylan...
Karon ragadtam Dylant, és elkezdtem a barlang felé húzni. Kerek szemekkel nézhetett rám, a hátamban éreztem a tekintetét. Csoda, hogy nem égetett lyukat a pólómba.
Bent mindenki úgy ült, ahogy otthagytuk őket. Arcukon gondolkodás jelei, Jas föl-alá járkált. Azonnal odamentem hozzá, és lehúztam a fülét a számhoz. Kicsit számon kérő hangon szóltam hozzá.
- Hogy van Káin papa mostanában?
Jas kirángatta magát a kezemből, és hátrált egy lépést. Úgy nézett, sőt, mindenki úgy nézett, mint akik nem láttak még fehér embert. Arcára kiült a rémület. Bezárkózott a burkába, majd elfordult a csapattól. Tudtam! Hogy talált el ide Tina, ha nem Dylan szólt neki? Egyvalakit ismertem, aki annyira „jóban” volt vele, hogy elkotyogja, merre van a barlang.
-         Akkor most szépen leülsz és elmondod, hogy ki vagy te! – a hangomból csak úgy sütött az indulat
-         Nem mondok semmit! – idegességében leköpte a földet.
Az indulatok lázadozta bennem. Őt is pofon vágtam vagy kétszer, de ő tűrte. A szeme villámokat szórt. A könnyek alattomos módon előbuggyantak a szememből, akadozó nyelvvel tudtam csak beszélni.
- Te.. te.. ne-nem is szere-retsz igazá…ból. Még most is csak Ti-Tinának szolgálta… tod az in-in-információkat. Káin meg… Káin meg… a te..
Képtelen voltam kimondani. Káin az ő „felettese”. Ő is Káin jobb keze. Csak éppen ő még mindig az. Dylanen látszott, hogy ő már nem az, de Jasonon… Dylan azt mondta, hogy őt a szelem szabadította fel, és azt is mondta, hogy Jason volt az első, akivel ez történt. És akkor belegondoltam, hogyan talált el ide Tina. Valaki beköpött minket. De ki? És akkor ugrott be Jason. És az a régi, távoli emlék.
„A terem elcsendesedett, mikor Jason bejött a terembe. A tekintetét végigfuttatta a diákokon. Már vártam, hogy odaérjen hozzám. A szemei kerekre nyíltak, az álla leesett. Mivel hátul ültem, integettem neki. Pislogott kettőt, aztán a táblához fordult. Felírta, hogy mit csináljunk, aztán kiment, és beküldött egy nevelőt.
Az érzéseim azt diktálták, hogy utána menjek, ezért kikérezkedtem a mosdóba. Elővettem a vámpírorromat, és az illatát követve a tanáriig jutottam. Figyeltem még egy picit, és azt is megéreztem, hogy nincs egyedül. Egy női hang szűrődött ki a
-         Tudom, hogy nehéz, de ki kell tartanod, Mr. … hogy is hívnak mostanában? Taler?
-         Igen, Kisasszony.
-         Nagyon furcsa, mikor több ezer évesen is valaki kisasszonynak szólít, úgyhogy tekints el ettől a szólítástól, kérlek.
-         Igenis, asszonyom.
-         Jaj, Jason… Nem árulhatod el neki, hogy miért…
-         Nem akarom, asszonyom.
Ezek vajon kiről beszélnek? – kérdeztem magamban
-         És Dylannel mi lesz? Hiszen szereti őt… - folytatta Jason
-         Hát, szeretheti, de ő sem tudhat meg semmit.
-         De…
-         Nincs apelláta! Nem tudhatnak semmit! És nem érdekel, hogy milyen rokoni szálak derülnek ki, nem tudhatnak meg semmit!
-         De… De… hiszen ő a…
-         Tudom, hogy micsodád, már megbocsáss, Jason Marshall!”
Azóta se kérdeztem meg tőle, hogy micsoda voltam neki valójában. De a józan eszem kezdett visszatérni. Azt diktálta, hogy itt lesz az ideje megtennem.
- Egy kérdésemre válaszolj, Mr… hogy is hívnak mostanában? Taler?
A pontos szavaim nagy hatást értek el. Látványosan elsápadt, a keze remegni kezdett. Jobban meg volt lepődve, mint addig bármikor. Szólásra nyitotta volna száját, de megelőztem. A hangom már nem remegett, a könnyeim se folytak.
- Csak egy kérdésem lenne hozzád, Jason Marshall. Mid vagyok neked?
A levegő lehűlt. Arcán először még nagyobb megdöbbenés ült ki, aztán valami végtelen fájdalom. Csak úgy, mit testvére, összeesett lelkileg. Már majdnem megérintettem a vállát, mikor nekidőlt a falnak, lecsúszott a földre, és átölelte a térdét, mintha félne, hogy szétesik. Felnézett rám. Az ő szemében is könny csillant.
- Igen is a szerelmem vagy! – ordította – De ez az elszakadáshoz Káinnak mégsem volt elég! Túlságosan is kötődtem hozzá… Meg Tinához – a hangja kezdett megnyugodni – Tudom, hogy Káinnak kicsoda Tina. Ő a felesége.
A hideg hangulat még hidegebb lett. Káin és Tina házasok? Én úgy tudta, hogy Tina férje meghalt, ezért vezeti egyedül az árvaházat. Még végig se gondolhattam, mikor Jas újra megszólalt. A hangja remegett, mint utólag kiderült, az undortól.
- Ők nem csak szimplán házasok – szinte köpte a szavakat – Tina a lánya is egyben. Lilith volt az első felesége, de őt megölte… Utána sorba falta a nőket, született pár gyereke. Egy halhatatlannak nem lehet gyereke, de mégis vannak félig ember félig halhatatlan gyerekek. Tina az egyik. Tisztában van vele, hogy az apjával él házasságban, de boldogak. Már amennyire egy ilyen gonosz pár boldog lehet.
Mindenki megborzongott. Lehet, hogy rossz világot választottam, mikor választottam? Ez egy végtelenül romlott, és rossz hely. A többi annyira szép volt, nyugodt. Nem volt gonosz. Minden ember, vagy természet fölötti csak jót akart. Ebben a világban ezt miért nem lehet? Hol rontották el a személyek, hogy idáig fajult a dolog? Ebben a nem-látszódó-háborúban Káin, Tina, és még ki tudja, kicsodák-micsodák játszanak szerepet.
Ez egy romlott világ, és én mégis ezt választottam. Csak körbe kellett néznem, hogy tudjam, miért ide jöttem. Itt vannak azok, akiket szeretek, akik ide kötnek. Még Tina is köztük van, még ha most kicsit… bonyolultabb a helyzet. A megbocsátás nem bűn, és nekem sikerült. Óvatosan Jason vállára helyeztem a kezemet. Meglepetten nézett rám. Én a többiekre néztem, és kimondtam, amire gondoltam.
- A megbocsátás nem bűn, és jó, hogyha ezt a szemetek előtt tartjátok. Mindenki hibázik, azok nélkül senki sem lenne az, aki. Ez egy romlott világ, és én mégis itt vagyok. Ti is itt vagytok, és ez nem véletlen. Itt vagyunk egymásnak, és ez a legfontosabb. Tartsunk össze, történjen bármi!
A beszédemet fél perces csönd követte, aztán mindenki nagy éljenzésben tört ki.