2012. január 28., szombat

20. fejezet

Nos, itt az újabb fejezet. 20. fejeztet néven fut, és jó olvasást. Kicsit hosszabb, mint az előző, de kárpótlásul a 21. fejezet nagyon hosszú lesz. Ha majd felteszem persze.
Puszii*Konek ;)


20. fejezet Most akkor mi is az az igazság?


-         Tudom, hogy micsodád, már megbocsáss, Jason Marshall!
Jason Marshall? Jézusom! Mi folyik itt?
Egy lépést hallottam bentről, azonnal tudtam, hogy valaki elindult kifelé. Gyors sebességre kapcsolva mentem vissza a helyemre. Szerencsém volt, mert Jason Marshall pár másodperccel utánam lépett be a terembe. Visszaküldte a helyettesítő tanárt, majd folytatta a tanítást. Nem is vett rólam tudomást. Nagyon furcsa és idegesítő volt ez a helyzet. Mert hiába hagyott figyelmen kívül, a kíváncsiság ott lapult benne, és bennem is, és ez érezhető volt az egész teremben. A diákok feszülten ültek a helyükön, a levegő szinte szikrázott.
A csengő szakította félbe a láthatatlan párbajunkat, ami a kíváncsiságról szólt. Így ez a menet döntetlen lett. Jason kirohant a teremből. Összepakoltam a cuccaimat, és utánamentem. Megint bevetettem a vámpír képességeimet a kereséséhez. Most nem a tanárihoz, hanem a szobájához vezetett el az orrom. Füleltem egy kicsit, és hallottam, hogy Jas fel-alá járkált bent. Két lehetőségem volt. Az első az volt, hogy bemegyek, és mindenre fényt derítek. Előny? Mindent meg tudok. Hátrány? Tuti, hogy nem lesz jó dolog. A második lehetőség, hogy futni hagyom a lehetőséget. Nem megyek be, hanem elsétálok. Előnye, hogy nem fog fájni, ha rossz dolog. Hátránya is ez, nem fogom tudni.
Pár másodperc alatt döntöttem. Be kell mennem, és ki kell derítenem az igazságot. A csengő megszólalt, de nem törődtem vele. Benyitottam az ajtón. Jason most nem sétált, az ablaknál állt, mint régen.
Egy hatalmasat szippantottam a levegőből, és éreztem, Jason illatát az ablaknál. Meglepődötten nyitottam ki a szememet, és tekintettem körbe vér után keresve. Tudtam, hogy csak a vér miatt lehet egy vámpírnak átmenetileg profi az orra. Természetesen amúgy is sokat javultak az érzékszerveim, de mikor vér volt a közelemben, akkor még a legkisebb porszemet is észreveszem. Jas tényleg ott állt az ablaknál, tenyerét az üvegre tette, és merengve nézett ki rajta. Csendesen felálltam, odasétáltam mellé. Csak átölelt a vállamat.
-         Hoztam neked reggelit.
-         A reggelibe a vér is bele tartozik?
-         Én nem hozam fel vért…
Meglepetten néztem rá. Újra beleszagoltam a levegőbe. A vérszag nem a reggelis tálcáról jött, amit Jas hozott fel nekem. Körbeszaglásztam a szobát. Az illat az ágyamnál volt a legerősebb. A saját párnámból jött. Csak pislogni tudtam. Majd eszembe jutott valami. A szekrény hátuljából kivettem a naptáromat, és számolgatni kezdtem.
-         Hát persze!
-         Mi az?
-         Ahogy vámpír letten, nos… a női gondjaim, hogy is mondjam… Megszűntek…
Sajnálom, hogy nem szóltam neked erről. Teljesen kimet a fejemből. Tehát, tényleg nem lesz több bajod azzal a…
Megráztam a fejemet, így próbáltam az emléket kiűzni belőle. Ezért Jason alakjára koncentráltam. Tehát, ott állt az ablaknál, és elmerengve kinézett rajta. Nem fordult hátra, mikor bementem, meg sem lepődött. Halkan mondta, hogy az ajtót csukjam be. Odaléptem az ágyához, és leültem rá. És vártam. Az idő telt, de Jason csak állt az ablaknál, és továbbra is csak kifelé nézett. De nem akartam megzavarni. Innentől már semmi sem állhatott meg. Csak türelmesnek kellett lennem. Furcsa érzés kerített a hatalmába. Az, hogy megváltoztam. Régen képtelen lettem volna csak úgy itt ülni, és arra várni, hogy a szobában lévő másik illető megmozduljon, vagy elkezdjen beszélni. A nyakláncomat a kezembe vettem. Az első pár napra gondoltam, és hogy akkor mennyire kíváncsi voltam. Képtelen voltam nyugton maradni. Ahhoz képest, ott ültem az ágyon, és Jasonre vártam.
Végül megtört a némaság, Jas sóhajtott egyet. Megfordult, és háttal támaszkodott neki az ablaknak. Egymás szemébe néztünk, arra vártunk, hogy a másik szólaljon meg. Perceken át csak vártunk, és megint ő tört meg először.
-         Mit szeretnél tudni?
-         Mindent.
És megint csend. A feszültség tombolt bennem, de nem mutattam ki. Az idő telt, az óra másodpercmutatója csak kattogott. Jason újra sóhajtott, majd leült mellém.
-         Tehát mindenre kíváncsi vagy.
-         Igen, mindenre.
Újabb sóhaj. És elkezdett beszélni.
-         Az 1800 évek végén születtünk. Igen, születtünk, Dylan, Becca, meg én. Az eredeti családnevünk Marshall. Dylan és én ikrek vagyunk, Becca egy évvel fiatalabb tőlünk. Ebben a kis városban éltünk, teljesen emberként. Nemesek voltunk, miénk volt a legnagyobb hát az ottani környéken, szolgák lesték minden kívánságunkat. Elkényeztetett gyerekek voltunk, akiknek mindent szabad. De egy idő után elkezdtünk Dylannel más közösségekbe is járni, nem kell mondanom, rosszba. Elkezdtünk olyan dolgokat csinálni, amiért a normális embereket börtönbe zárták volna, de nem történt meg, hiszen mi voltunk a Marshallék, nem tehették meg. Tudod, mi megöltünk egy embert. Csak egy ártatlan lélek volt, aki rosszkor volt rossz helyen. Többet ittunk a kelleténél… és csak úgy jött. Tudod, ez volt az a tett, ami miatt halhatatlanok lehettünk. A dolog súlya mind mostanáig a vállunkat nyomja. Gondolom arra is kíváncsi vagy, hogy hogyan haltunk meg. Gondolom észrevetted, hogy Becca sokkal fiatalabbnak néz ki, mint én. Dylan pedig idősebbnek. Nem egyszerre haltunk meg. Becca… Becca eddig nekünk sosem mondta meg, hogy miért lett halhatatlan. Dylannel csak azt vettük észre, hogy a tizenhatodik születésnapja után nem jött haza a szobalánnyal. A szobalány testét pár nappal később találták meg. De Becca… Őt csak Fönt láttuk viszont, jó pár évvel később. Dylan öngyilkos lett a huszadik születésnapunk előtt.
Úgy tűnt, hogy Jason befejezte a mondókáját, és nem mondott semmit hosszú ideig. Csak ültünk az ágyán. Ő teljesen magába roskadva, bennem pedig egyre több kérdés merült fel. Vajon Jason hogyan halt meg? Mi történt Beccával. Dylan miért lett öngyilkos? De a kérdéseim nem válaszolódnak meg önmaguktól. De kérdezni nem szerettem volna. Jasonön látszott, hogy magában tépelődik. Fájt neki felidézni a múltat. De valahogy meg kellet tudnom, hogy mi folyik itt.
Felnéztem az arcára. A szeme nedvesen csillogott, könnycseppek folytak végig az arcán. Addig a percig más soha sem láttam sírni. Közelebb araszoltam hozzá. Átkaroltam a derekát. Meglepetten nézett rám, de nem tudom mit olvashatott ki a szememből, de összebújtunk az ágyon ülve. Ő csak sírt, én meg próbáltam vigasztalni. Nem szóltunk semmit, de egy idő után Jas megnyugodott, a légzése egyenletessé vált. Mély levegőket vett, majd újra beszélni kezdett.
- Tudod miért lett Dylan öngyilkos? Mert… Tudod… Ő ölt meg engem… Dühbe gurult, mikor Becca eltűnésének az évfordulóján nem voltam otthon. Képtelen voltam abban a házban tovább ottmaradni, ahol életében utoljára láttam őt. Mikor késő éjszaka hazaértem, ő már ott várt az ajtóban. Akkor is felöntött a garatra. Egy kést fogott a kezében. A gyilkos indulat ott csillogott a szemébe. Egyszerűen csak nekem jött. Próbáltam védekezni, de megsebezte a karomat, nem tudtam mit tenni. A többire nem vagy gondolom kíváncsi, de megtette. Én pedig meghaltam. Ott álltam a semmi közepén. Tudod milyen eltűnni, igaz? Egy hasonló helyre kerültem, csak egy gondolat voltam a térben. Egy idő után már testem is volt, látásom, szóval mindenem. Talajt fogott a talpam, és ott álltam a semmiben. Egy fényfoltot láttam, de féltem. A másik irányba indultam el. Egyre sötétebb lett, és már a sötéttől féltem, vissza-visszatekingettem. De az érzés már magával ragadt, hogy előre kell, hogy menjek. És mentem, egy idő után már nem is néztem vissza. Végül elértem az út végét, szinte koromsötét volt. Alig láttam, de a szemem lassacskán hozzászokott a sötétséghez. Egy hangot hallottam. Egy férfi hangja volt az. Megkérdezte, hogyan szeretnék tovább létezni. Választási lehetősége nem adott, csak feltette a kérdést. És csak annyit mondott ég, hogy időm, mint tenger, nem kell elsietnem. És én gondolkodtam. Az időérzékem akkor már rég cserbenhagyott, nem tudtam, hogy mennyi időt töltöttem ott. De végül döntöttem. Élni szerettem volna, és a férfihang felajánlotta, hogy legyek a halhatatlanok közt az őrző. Tudom, mikor az őrzőkről először beszéltünk, hazudtam. Nem tehettem mást, a főnököm parancsolta. Az igazság az, hogy minden féle lény között vannak őrzők, akik a fajok közötti kölcsönhatást tanulmányozzák. Via ember volt, én halhatatlan. Lionel a farkasok között. A legtöbben, akik ott voltak Olivia temetésén, mind őrzők voltak. De most már itt vagyunk. Többet nem mondhatok, tilos.
Vettem egy mély levegőt. Én se titkolózhatok tovább.
- Hallottam, ahogy beszélgetsz… - és itt megakadtam a mondatban. Mennyit mondhatok el neki, kérdeztem magamban. Ő tudja, hogy ki a főnök, de azt nem tudhatja meg, hogy én is tudom. Ezért újrakezdtem a mondatot. – Hallottam, ahogy beszélsz valakivel a tanáriban, és hogy az mondta neked, hogy valakinek nem árulhatsz el valamit. Mondd csak, Jas, kiről volt szó?
Jason arca elsápadt, meglepetten nézett rám, és kinyitotta a száját, valószínűleg a csodálkozástól. Lehet, hogy most minden kiderül, tetem fel a kérdést magamban. De a választ nem kaphattam meg, mert valaki erőteljesen kopogott az ajtón.

2012. január 7., szombat

19. fejezet


 Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak^^ Remélem ez az év mindenkinek jobb lesz, mint az előző :) Nos, jó olvasást! Puszi*Konek Ui.: A cím eléggé egyértelmű :D

19. fejezet A szárny titka


Tina már ott állt az ajtó előtt, mintha számított volna arra, hogy megyek hozzá, és beszélni akarok vele. Bevezetett a szobájába. A friss virág az asztalán, az ablak résnyire nyitva, az óra halkan ketyegett. Minden pont olyan volt, mint mindig. Megeresztettem egy mosolyt, de ő idegesen nézett vissza rám. Megijedtem ettől a nézésétől. Sosem szerettem. Akkor tűnt fel. Az asztalon Dylan, Jason, és Becca mappája hever. A jeges rémület hasított belém, de az arcomon uralkodnom kellett. A szemem megrándult, de több jelet nem adtam arról, hogy valami furcsát vettem volna észre.
Vagyis majdnem. Tina észrevette, hogy az azt a bizonyos pontot bámulom. Kényelmesen odasétált, és ugyan olyan tempóban összepakolta a dolgokat. Ez után kezdett csak el beszélni, hogy miért is várt rám.
-         Zulu, utána olvastam, hogy mit tudnál csinálni a szárnyaddal.
-         Utána… Olvastál? – a szavakat lassan és tagoltam ejtettem ki. Nem igazán volt tiszta, hogy mit ért ez alatt.
-         Igen, utána olvastam. Az emberek lépten-nyomon írnak a démonokról, az angyalokról, a vámpírokról, kentaurokról, és egyéb más ilyesfajta dolgokról, amikről nem hiszik el, hogy igaz lehet. A legtöbbjük nem gondolja, hogy igaz lehet, amit ír, viszont ha alaposan megfigyel, vannak hasonlóságok. De legfőképpen vannak varázslatos teremtmények is, akik költenek, írnak, tehát világnak közvetítik a gondolataikat a valóságról. És ilyen könyvekben olvastam én utána a szárnyaknak. Nem igazán találtam sok mindent, de pár dolgot kipróbálhatnál. Gondolom, ruhát nem tudsz ráhúzni.
-         Nem, már próbáltam.
-         Értem… Akkor… Össze tudod érinteni a két részt.
-         Nem tudom… Repülés közben sosem csináltam még, de mindjárt kipróbálom.
A bő pólóm nem volt eléggé bő ehhez a mutatványhoz, ezért úgy döntöttem, hogy leveszem. Így már könnyedén össze tudtam érinteni őket. Bizseregni kezdett a hátam. A lélegzetem is elakadt a látványtól. Hirtelen kinyílt, és a mérete teljesen lecsökkent, akkora volt, hogy aki előröl néz, nem látja. Majd csillogni kezdett, pont úgy, mint mikor Via… és fájdalom kíséretében a hátamhoz tapadt. Innentől nem láttam. Gyorsan a tükörhöz szaladtam. A hátamon egy csodálatos, szárny alakú tetoválásszerű valami éktelenkedett. Egy halvány csík futotta végig a felsőtestemet, pont olyan színű volt, mint a szárny. A vége a nyakláncom fölött ért véget, a két kulcscsontom találkozásánál. Gyönyörű volt, és egyben hátborzongató is. Hogyan fogok ezután repülni?
-         Tina… - nyöszörögtem
-         Én is látom, ne aggódj. De most gondolkodnom kell. De siess, még át tudsz öltözni, és mehetsz megint iskolába rendesen.
Elköszöntem, és rohantam a szobámba. Út közben rengeteg diákkal összeütköztem, de nem zavart. A szekrényem ajtaját szinte feltéptem. Gyorsan átöltöztem az egyenruhámba, és már mentem is tovább. Még becsöngetés előtt beszélnem kell Dylannel. A teremben mindenki furcsán nézett rám. Már szinte el is felejtettem, hogy egy hónapig kóma szerű állapotban voltam. Dylan és Becca is benne voltak a csodálkozók táborában. Bár, nem voltam meglepve, hogy úgy lestek, mint Rozi a moziban, mert nem volt szárnyam. De kellet nekik fél perc, mire leesett, hogy beszélnünk kell. De utána azonnal ott voltak mellettem, és elhadartam, hogy mi történt.
-         Nem mondod komolyan?
-         De, Rebecca, teljesen komolyan mondom.
-         De hát ez nem létezik!
-         De nézz rám. Látsz egyetlen tollat is? Vagy szárnyat?
-         Igen, a nyakadon.
-         Tudom… De… az a szárnyam. De már mondtam, nem?
-         Mondtad, de nem tudom elhinni.
-         Tudom, Becca, tudom… Még én se hittem el teljesen,
A beszélgetésünk közben Dylan csak hallgatott, és nézte azt a pici szárny alakú foltot a nyakamon. Képtelen volt elhinni, hogy sikerült eltüntetnünk. A csengő hangja már szinte fájt, olyan hangos volt a nagy csendben. A helyünkre siettünk, és vártuk a tanár jelentkezését. A tananyag pótlására még nem volt lehetőségem, csak reménykedni tudtam, hogy nem lesz nehéz az óra.
A terem elcsendesedett, mikor Jason bejött a terembe. A tekintetét végigfuttatta a diákokon. Már vártam, hogy odaérjen hozzám. A szemei kerekre nyíltak, az álla leesett. Mivel hátul ültem, integettem neki. Pislogott kettőt, aztán a táblához fordult. Felírta, hogy mit csináljunk, aztán kiment, és beküldött egy nevelőt.
Az érzéseim azt diktálták, hogy utána menjek, ezért kikérezkedtem a mosdóba. Elővettem a vámpírorromat, és az illatát követve a tanáriig jutottam. Figyeltem még egy picit, és azt is megéreztem, hogy nincs egyedül. Egy női hang szűrődött ki a
-         Tudom, hogy nehéz, de ki kell tartanod, Mr. … hogy is hívnak mostanában? Taler?
-         Igen, Kisasszony.
-         Nagyon furcsa, mikor több ezer évesen is valaki kisasszonynak szólít, úgyhogy tekints el ettől a szólítástól, kérlek.
-         Igenis, asszonyom.
-         Jaj, Jason… Nem árulhatod el neki, hogy miért…
-         Nem akarom, asszonyom.
Ezek vajon kiről beszélnek? – kérdeztem magamban
-         És Dylannel mi lesz? Hiszen szereti őt… - folytatta Jason
-         Hát, szeretheti, de ő sem tudhat meg semmit.
-         De…
-         Nincs apelláta! Nem tudhatnak semmit! És nem érdekel, hogy milyen rokoni szálak derülnek ki, nem tudhatnak meg semmit!
-         De… De… hiszen ő a…
-         Tudom, hogy micsodád, már megbocsáss, Jason Marshall!
Jason Marshall? Jézusom! Mi folyik itt?