Puszii*Konek ;)
20.
fejezet Most akkor mi is az az igazság?
-
Tudom, hogy
micsodád, már megbocsáss, Jason Marshall!
Jason Marshall? Jézusom! Mi folyik itt?
Egy lépést
hallottam bentről, azonnal tudtam, hogy valaki elindult kifelé. Gyors
sebességre kapcsolva mentem vissza a helyemre. Szerencsém volt, mert Jason Marshall pár másodperccel utánam lépett
be a terembe. Visszaküldte a helyettesítő tanárt, majd folytatta a tanítást. Nem
is vett rólam tudomást. Nagyon furcsa és idegesítő volt ez a helyzet. Mert
hiába hagyott figyelmen kívül, a kíváncsiság ott lapult benne, és bennem is, és
ez érezhető volt az egész teremben. A diákok feszülten ültek a helyükön, a
levegő szinte szikrázott.
A csengő szakította
félbe a láthatatlan párbajunkat, ami a kíváncsiságról szólt. Így ez a menet
döntetlen lett. Jason kirohant a teremből. Összepakoltam a cuccaimat, és
utánamentem. Megint bevetettem a vámpír képességeimet a kereséséhez. Most nem a
tanárihoz, hanem a szobájához vezetett el az orrom. Füleltem egy kicsit, és
hallottam, hogy Jas fel-alá járkált bent. Két lehetőségem volt. Az első az
volt, hogy bemegyek, és mindenre fényt derítek. Előny? Mindent meg tudok.
Hátrány? Tuti, hogy nem lesz jó dolog. A második lehetőség, hogy futni hagyom a
lehetőséget. Nem megyek be, hanem elsétálok. Előnye, hogy nem fog fájni, ha
rossz dolog. Hátránya is ez, nem fogom tudni.
Pár másodperc
alatt döntöttem. Be kell mennem, és ki kell derítenem az igazságot. A csengő
megszólalt, de nem törődtem vele. Benyitottam az ajtón. Jason most nem sétált,
az ablaknál állt, mint régen.
Egy hatalmasat szippantottam a levegőből, és
éreztem, Jason illatát az ablaknál. Meglepődötten nyitottam ki a szememet, és
tekintettem körbe vér után keresve. Tudtam, hogy csak a vér miatt lehet egy
vámpírnak átmenetileg profi az orra. Természetesen amúgy is sokat javultak az
érzékszerveim, de mikor vér volt a közelemben, akkor még a legkisebb porszemet
is észreveszem. Jas tényleg ott állt az ablaknál, tenyerét az üvegre tette, és
merengve nézett ki rajta. Csendesen felálltam, odasétáltam mellé. Csak átölelt
a vállamat.
-
Hoztam neked
reggelit.
-
A reggelibe a vér
is bele tartozik?
-
Én nem hozam fel
vért…
Meglepetten néztem rá. Újra beleszagoltam a
levegőbe. A vérszag nem a reggelis tálcáról jött, amit Jas hozott fel nekem.
Körbeszaglásztam a szobát. Az illat az ágyamnál volt a legerősebb. A saját
párnámból jött. Csak pislogni tudtam. Majd eszembe jutott valami. A szekrény
hátuljából kivettem a naptáromat, és számolgatni kezdtem.
-
Hát persze!
-
Mi az?
-
Ahogy vámpír
letten, nos… a női gondjaim, hogy is mondjam… Megszűntek…
Sajnálom, hogy nem szóltam neked erről.
Teljesen kimet a fejemből. Tehát, tényleg nem lesz több bajod azzal a…
Megráztam a
fejemet, így próbáltam az emléket kiűzni belőle. Ezért Jason alakjára
koncentráltam. Tehát, ott állt az ablaknál, és elmerengve kinézett rajta. Nem
fordult hátra, mikor bementem, meg sem lepődött. Halkan mondta, hogy az ajtót
csukjam be. Odaléptem az ágyához, és leültem rá. És vártam. Az idő telt, de
Jason csak állt az ablaknál, és továbbra is csak kifelé nézett. De nem akartam
megzavarni. Innentől már semmi sem állhatott meg. Csak türelmesnek kellett
lennem. Furcsa érzés kerített a hatalmába. Az, hogy megváltoztam. Régen
képtelen lettem volna csak úgy itt ülni, és arra várni, hogy a szobában lévő
másik illető megmozduljon, vagy elkezdjen beszélni. A nyakláncomat a kezembe
vettem. Az első pár napra gondoltam, és hogy akkor mennyire kíváncsi voltam.
Képtelen voltam nyugton maradni. Ahhoz képest, ott ültem az ágyon, és Jasonre
vártam.
Végül megtört a
némaság, Jas sóhajtott egyet. Megfordult, és háttal támaszkodott neki az
ablaknak. Egymás szemébe néztünk, arra vártunk, hogy a másik szólaljon meg.
Perceken át csak vártunk, és megint ő tört meg először.
-
Mit szeretnél tudni?
-
Mindent.
És megint
csend. A feszültség tombolt bennem, de nem mutattam ki. Az idő telt, az óra
másodpercmutatója csak kattogott. Jason újra sóhajtott, majd leült mellém.
-
Tehát mindenre kíváncsi vagy.
-
Igen, mindenre.
Újabb sóhaj. És
elkezdett beszélni.
-
Az 1800 évek végén születtünk. Igen, születtünk, Dylan,
Becca, meg én. Az eredeti családnevünk Marshall. Dylan és én ikrek vagyunk,
Becca egy évvel fiatalabb tőlünk. Ebben a kis városban éltünk, teljesen
emberként. Nemesek voltunk, miénk volt a legnagyobb hát az ottani környéken,
szolgák lesték minden kívánságunkat. Elkényeztetett gyerekek voltunk, akiknek
mindent szabad. De egy idő után elkezdtünk Dylannel más közösségekbe is járni,
nem kell mondanom, rosszba. Elkezdtünk olyan dolgokat csinálni, amiért a
normális embereket börtönbe zárták volna, de nem történt meg, hiszen mi voltunk
a Marshallék, nem tehették meg. Tudod, mi megöltünk egy embert. Csak egy
ártatlan lélek volt, aki rosszkor volt rossz helyen. Többet ittunk a kelleténél…
és csak úgy jött. Tudod, ez volt az a tett, ami miatt halhatatlanok lehettünk.
A dolog súlya mind mostanáig a vállunkat nyomja. Gondolom arra is kíváncsi vagy,
hogy hogyan haltunk meg. Gondolom észrevetted, hogy Becca sokkal fiatalabbnak
néz ki, mint én. Dylan pedig idősebbnek. Nem egyszerre haltunk meg. Becca…
Becca eddig nekünk sosem mondta meg, hogy miért lett halhatatlan. Dylannel csak
azt vettük észre, hogy a tizenhatodik születésnapja után nem jött haza a
szobalánnyal. A szobalány testét pár nappal később találták meg. De Becca… Őt
csak Fönt láttuk viszont, jó pár évvel később. Dylan öngyilkos lett a huszadik
születésnapunk előtt.
Úgy tűnt, hogy
Jason befejezte a mondókáját, és nem mondott semmit hosszú ideig. Csak ültünk
az ágyán. Ő teljesen magába roskadva, bennem pedig egyre több kérdés merült
fel. Vajon Jason hogyan halt meg? Mi történt Beccával. Dylan miért lett
öngyilkos? De a kérdéseim nem válaszolódnak meg önmaguktól. De kérdezni nem
szerettem volna. Jasonön látszott, hogy magában tépelődik. Fájt neki felidézni
a múltat. De valahogy meg kellet tudnom, hogy mi folyik itt.
Felnéztem az
arcára. A szeme nedvesen csillogott, könnycseppek folytak végig az arcán. Addig
a percig más soha sem láttam sírni. Közelebb araszoltam hozzá. Átkaroltam a derekát.
Meglepetten nézett rám, de nem tudom mit olvashatott ki a szememből, de
összebújtunk az ágyon ülve. Ő csak sírt, én meg próbáltam vigasztalni. Nem
szóltunk semmit, de egy idő után Jas megnyugodott, a légzése egyenletessé vált.
Mély levegőket vett, majd újra beszélni kezdett.
- Tudod miért
lett Dylan öngyilkos? Mert… Tudod… Ő ölt meg engem… Dühbe gurult, mikor Becca
eltűnésének az évfordulóján nem voltam otthon. Képtelen voltam abban a házban
tovább ottmaradni, ahol életében utoljára láttam őt. Mikor késő éjszaka
hazaértem, ő már ott várt az ajtóban. Akkor is felöntött a garatra. Egy kést
fogott a kezében. A gyilkos indulat ott csillogott a szemébe. Egyszerűen csak
nekem jött. Próbáltam védekezni, de megsebezte a karomat, nem tudtam mit tenni.
A többire nem vagy gondolom kíváncsi, de megtette. Én pedig meghaltam. Ott
álltam a semmi közepén. Tudod milyen eltűnni, igaz? Egy hasonló helyre
kerültem, csak egy gondolat voltam a térben. Egy idő után már testem is volt,
látásom, szóval mindenem. Talajt fogott a talpam, és ott álltam a semmiben. Egy
fényfoltot láttam, de féltem. A másik irányba indultam el. Egyre sötétebb lett,
és már a sötéttől féltem, vissza-visszatekingettem. De az érzés már magával
ragadt, hogy előre kell, hogy menjek. És mentem, egy idő után már nem is néztem
vissza. Végül elértem az út végét, szinte koromsötét volt. Alig láttam, de a
szemem lassacskán hozzászokott a sötétséghez. Egy hangot hallottam. Egy férfi
hangja volt az. Megkérdezte, hogyan szeretnék tovább létezni. Választási lehetősége
nem adott, csak feltette a kérdést. És csak annyit mondott ég, hogy időm, mint
tenger, nem kell elsietnem. És én gondolkodtam. Az időérzékem akkor már rég
cserbenhagyott, nem tudtam, hogy mennyi időt töltöttem ott. De végül döntöttem.
Élni szerettem volna, és a férfihang felajánlotta, hogy legyek a halhatatlanok
közt az őrző. Tudom, mikor az őrzőkről először beszéltünk, hazudtam. Nem
tehettem mást, a főnököm parancsolta. Az igazság az, hogy minden féle lény
között vannak őrzők, akik a fajok közötti kölcsönhatást tanulmányozzák. Via
ember volt, én halhatatlan. Lionel a farkasok között. A legtöbben, akik ott
voltak Olivia temetésén, mind őrzők voltak. De most már itt vagyunk. Többet nem
mondhatok, tilos.
Vettem egy mély
levegőt. Én se titkolózhatok tovább.
- Hallottam,
ahogy beszélgetsz… - és itt megakadtam a mondatban. Mennyit mondhatok el neki,
kérdeztem magamban. Ő tudja, hogy ki a főnök, de azt nem tudhatja meg, hogy én
is tudom. Ezért újrakezdtem a mondatot. – Hallottam, ahogy beszélsz valakivel a
tanáriban, és hogy az mondta neked, hogy valakinek nem árulhatsz el valamit.
Mondd csak, Jas, kiről volt szó?
Jason arca
elsápadt, meglepetten nézett rám, és kinyitotta a száját, valószínűleg a
csodálkozástól. Lehet, hogy most minden kiderül, tetem fel a kérdést magamban.
De a választ nem kaphattam meg, mert valaki erőteljesen kopogott az ajtón.