Puszilok mindenkit, a picike Konek ^^ :P
A nagy gondolkodásomban elaludtam. Akkor még
nem tudtam, mi vár rám a pihentető szunyókálás után.
Nagy dörrenés.
Riadtan ébredtem fel, szólni akartam Jasnek, de ő már éberen figyelt, és a
számra tette a kezét. Nem tudtam mi történik, de ő mintha a fejembe látott
volna, megrázta a fejét. Levette a tenyerét a számról, és a ruháinkra mutatott,
én azonnal tudtam, mit kell tennem, odavittem neki az övéit, és a lehető
leghalkabban felöltöztünk.
Újabb dörrenés
rázta meg az épületet, de ezúttal sikolyok is társultak mellé. Ijedt, félős,
tudatlan diákoknak a sikítása. Jobban megrémültem, mint mikor a kádban
gubbasztottam. Jas megfogta a kezemet, majd kimentünk az ajtón. A szobája úgy
nézett ki, mint egy romhalmaz. Az ablak betörve, a szekrény kirámolva, minden a
földön volt. A szobámra gondoltam, és arra, hogy valószínűleg azt is
felforgatták. A nyakláncomhoz kaptam. Ott feküdt a nyakamon, mint valami hideg
rossz óment hozó talizmán. Jason nyakához nyúltam, nem értette a mozdulatomat,
kérdőn nézett rám, de belém a rémület hasított. Hol a nyaklánca?
-
Jas, mi folyik itt?
-
Egyelőre fogalmam sincs, kicsi Zulu.
-
És a nyakláncod hol van? – kérdeztem élesen.
-
Levettem. Túlságosan is gyanakodtak rám, ezért féltem
viselni. Megjegyzem, te is levehetnéd, ki tudja Ő mit rejtett bele.
-
De… Nekem erre szükségem van.
-
Szükséged?
Lenéztem a
nyakékre.
-
A vérre – feleltem
-
Majd iszol belőlem, de most mennünk kell.
-
Perszem, menjünk - beletelt pár pillanatba, míg leesett
miről beszélt – Be-belőled? Ezt nem gondolhattad komolyan!?
Választ nem
kaptam, mert megragadta a kezemet, és elkezdett kifelé rángatni. Nem
ellenkeztem, tudtam, hogy rá kell hagyatkoznom, mert ő volt az egyetlen, akiben
megbíztam abban a percben. Ezért vele mentem. A folyosó üres olt, de teljesen
olyan volt, mint Jas szobája. A termekben még ott lehettek a diákok, de nem
törődhettünk vele, csak szaladtunk. Elhaladtunk a termünk előtt. Kirobbant az
ajtó és Hei, Mark, Aaron, meg Dylan hátrált ki rajta. Egy nagy, fekete ocsmány
valamivel szemben álltak. Hei nem alakult át farkas alakba, de támadó állást
vett fel, ahogy ment hátrafelé. Aaron kezében ott lobogott a lángcsóva, Dylan
keze az „állandó” pecsétet formálta, Mark kezében pedig ott volt egy hatalmas
kard.
Egy hatalmas
kard? Nagyon meglepődtem, de nm volt sok időm erre, mert az osztályból
kifutottak a diákok, és majdnem magukkal sodortak. Közben Dylanék a másik
irányba mentek, így Jassel mi is irányt változtattunk. A barátaink után
futottunk. Az a szörny az utunkat állta. Próbáltam felidézni, hogy mi lehetett
az, de a tanulmányaimban szörnytan sajnos nem volt, ezért kénytelen voltam a
képzeletemre hagyatkozni.
Felemeltem a
karomat, és koncentráltam, pecsétet formáltam, majd a víz már a kezeim közt
volt. A szörny viszont még mindig ott volt, hiába szívtam ki belőle a
nedvességet. Dühödten ránk nézett, de én nem ijedtem meg. Nem ijedtem meg
jobban, mint amennyire akkor meg voltam. Újabb pecsétet formáltam, éreztem,
hogy ez ki fog meríteni. De nem tudtam, mit tehetnék, a kard alakja már
megformálódott a kezeim közt.
Soha életemben
nem fogtam még kardot, eddig nem jutottunk el Jassel a tanulásban, ezért
próbáltam úgy tartani, mint ahogy Mark. Esetlenül megemeltem a fegyverem, majd
a szörnyre szegeztem. AZ bután rám nézett, majd oda kapott hozzám. Hátra
ugrottam, megtántorodtam, a karmai csak súroltak. Megtántorodtam, a sem
füstölögni kezdett. Szédelegni kezdtem, de tartottam magam. Nem ájulhattam el,
miközben ott volt egy hatalmas szörny az iskolában. Ránéztem markra, és
bólintott. Két oldalról kellett támadnunk.
Sikerült
sérülést ejteni rajta, de a pengém megolvadt. Jégből volt. Gyorsan kijavítottam
a hibát, de rögtön éreztem, hogy ez hiba volt. Az energiám rohamosan csökkent.
Már fényfoltokat láttam. De újabb támadást intéztünk a szörny felé. De most már
szinte mindenki támadott. Az épület a harc közben nagy károkat szenvedett, a
vakolat lehullott, egy helyen már fal se volt.
Az utolsó
dolog, amire emlékszem, mielőtt elájultam volna az, hogy a szörnybe döftem a
kardom.
Majdnem olyan állapotba kerültem, mikor egy
hónapig voltam eszméletlenül. Nem volt se testem, se semmim. A folyamat egy
pillanat alatt lejátszódott, megint ember lettem, testtel, érzékekkel. Zuhanni
kezdtem. Belesikoltottam a levegőbe. Képeket kezdtem látni, olyanokat, ami
addig még nem történtek meg. Aztán leestem. A földet érésem nem volt kellemes,
a sebeimbe kosz került, mintha néhány bordám is eltört volna. Nehézkesen
feltérdeltem. Iszonyatosan fájt a testem, az is könnyű fájdalom volt, mikor
először alakultam át. A szemeimből könny csordult ki. Egy kéz letörölte az
arcomról a keserű cseppeket.
Felnéztem, és meglepődtem a látványban. A
illető, pontosabban a nő úgy nézett ki, mint az anyám. Az arca úgy nézett ki,
mint az enyém, de a haja nem barna, hanem kellemes tónusú szőke volt.
-
Nem kell sírnod,
lányom.
-
Anyám?
-
Igen, én vagyok
az, lányom. De ne beszélj, ki fog meríteni. Elébe megyek a kérdéseknek, a
halálom óta itt vagyok. Én viszem át a lelkeket a paradicsomba. Az apád a
pokolba viszi a lelkeket. Vagyis, csak azokat visszük, akik idáig eljutnak.
Mióta Ő áll az ajtónál, elég nehéz idáig eljutni. A legtöbb embert csábítja az
öröklét.
-
Akkor… Most
meghaltam?
-
Még nem. De ez
már a második alkalom, hogy ide kerülsz. Az első alkalommal csak az volt a
feladatom, hogy a múltat mutassam meg neked. Ha nem lennél ennyire mágikus
lény, akkor valószínűleg már meghaltál volna akkor. De erős voltál, és
kitartottál. Most rajtad áll, melyik utat választod.
-
Nem kell azonnal
döntened, mutathatok az életekből egy kicsit. Állj fel, és tarts velem.
Nagy nehezen feltornáztam magam álló
testhelyzetbe, zihálni kezdtem. Iszonyatosan fájtak a sebeim. A karját
nyújtotta a nő, és én rátámaszkodtam. Megint sírni kezdtem a fájdalomtól.
Odamentünk az legközelebbi ajtóhoz, az kinyílt. A látvány meglepett. A világot
láttam, egy közeli pontot és az egészet egyszerre. Minden békés volt, az
emberekben nyoma sem volt a gonoszságnak. A városunk. Úristen, a városunk… a
kicsi Ambrosie… Eltűnt a föld színéről. Az emberek közt nem volt semmi varázs,
és én… egy kisgyermek képében szaladtam egy ismeretlen árvaházban, ismeretlen
emberek között.
A második ajtóhoz mentünk. A látvány majdnem
ugyan az volt, mint az előző. De itt már volt mágia.
A harmadik ajtó kezdett jobban hasonlítani
ahhoz a világhoz, ahonnan eljöttem. A város ott állt, ahol addig, de a
varázslat nem volt ott, sőt mi több, én sem. Anyám azt mondta, hogy még nem
születtem meg.
A negyedik ajtó már majdnem azt a képet
mutatta, mint amelyikbe beleszülettem. De a béke… Túl nagy volt. Az addigi
világokban sehol sem volt gonosz. Továbbmentünk, s odaértünk ahhoz a világhoz,
amelyikből eljöttem. Elmosolyodtam. Ez a világ méretekkel rosszabb, romlottabb
volt, mint a többi, de ez volt az igazán kedves világ nekem. Ott azokkal
voltam, akiket szerettem.
-
De miért?
-
Mert elég erős
vagy ahhoz, hogy legyőzd a gonoszt, kitartasz a szeretteid mellett. Látod, az
Öt Világ közül a legrosszabbat választottad, mert abban vannak a szeretteid. És
ez a legfőbb erény, ami majd nyerésre vezet.
-
De ki ellen kell
nyernem? Hát Ő ellen! Ő és a lánya ellen. Az egész háború elindítóit. Készülj
fel, lányom, nem lesz könnyű.
Csend. Csak a zihálásom hallatszik, a bokám
is kiment, mikor lezuhantam. Anyámra néztem. A képtelenség érzése végig ott
lebegett bennem. Miért is van ő itt? Nem tudtam magamban normális választ adni,
ezért megkérdeztem.
-
Azért, mert
meghaltam, de mégsem.
-
Ezt most, hogy
érted?
-
Igen, megöltek,
de Ők. És még mielőtt kérdéseket tennél fel, azért öltek meg, hogy ide
kerüljünk. Hogy mit tudtunk meg? Előbb-utóbb neked is meg kell tudnod. De nem
mondhatom el, köt az eskü.
Csend. Meglepetten néztem anyámra. Egyre
több kérdés vetődött fel bennem. Milyen eskü? De nem tehettem fel több kérdést.
Anyám az ajtó felé lökdösött.
- Most menned kell, drágám. Ne feledd, amit
ma tanultál. Viszlát, Azule Blue. Jó utat!
És belelökött a világba, és megint csak
zuhantam.
Végül leestem.
A testemben voltam újra. A fájdalom… Elviselhetetlenebb volt, mint valaha.
Sikítani akartam. Valami keményen feküdtem. Lefogták a kezeimet, és a lábaimat
is. Vadul dobáltam magam, menekülni akartam. Miért nem mehetek? Sikítottam.
Rohanni akartam a fájdalom elől. Valaki azt ordította, hogy még több
fájdalomcsillapító kell. Aztán visszakiabáltak, hogy nincs több Miért fogyott
el? Iszonyatosan égett a seb a hasamon. Valaki elengedte a kezemet. Azonnal a
sérülésemhez kaptam. Kaparni kezdte, meg akartam tőle szabadulni. Mért ég még
mindig?
-
Már megint kezdi!
Jason… Jason
hangját hallottam. Még mindig kitartott mellettem. Nem érdemeltem volna meg. De
szerettem. A fájdalmam enyhül. Jason emlékébe kapaszkodtam, mikor gyenge
szúrást éreztem a kezembe. Morfium. A hála áradt szét benne, és elnyomott az
álom.