2012. február 28., kedd

22. fejezet

Hellóka ^^ :É Nos, itt a következő fejezet. El kell mondjam, itt már nagyon bonyolult a dolog, tehát számítsatok rá, hogy a 23. fejezetben majd kaptok egy kis összegzést. De most erről a fejezetről van szó. Ééérdekes lett, de remélem mindenkinek tetszik majd! :D jó olvasás!
Puszilok mindenkit, a picike Konek ^^ :P





A nagy gondolkodásomban elaludtam. Akkor még nem tudtam, mi vár rám a pihentető szunyókálás után.
Nagy dörrenés. Riadtan ébredtem fel, szólni akartam Jasnek, de ő már éberen figyelt, és a számra tette a kezét. Nem tudtam mi történik, de ő mintha a fejembe látott volna, megrázta a fejét. Levette a tenyerét a számról, és a ruháinkra mutatott, én azonnal tudtam, mit kell tennem, odavittem neki az övéit, és a lehető leghalkabban felöltöztünk.
Újabb dörrenés rázta meg az épületet, de ezúttal sikolyok is társultak mellé. Ijedt, félős, tudatlan diákoknak a sikítása. Jobban megrémültem, mint mikor a kádban gubbasztottam. Jas megfogta a kezemet, majd kimentünk az ajtón. A szobája úgy nézett ki, mint egy romhalmaz. Az ablak betörve, a szekrény kirámolva, minden a földön volt. A szobámra gondoltam, és arra, hogy valószínűleg azt is felforgatták. A nyakláncomhoz kaptam. Ott feküdt a nyakamon, mint valami hideg rossz óment hozó talizmán. Jason nyakához nyúltam, nem értette a mozdulatomat, kérdőn nézett rám, de belém a rémület hasított. Hol a nyaklánca?
-         Jas, mi folyik itt?
-         Egyelőre fogalmam sincs, kicsi Zulu.
-         És a nyakláncod hol van? – kérdeztem élesen.
-         Levettem. Túlságosan is gyanakodtak rám, ezért féltem viselni. Megjegyzem, te is levehetnéd, ki tudja Ő mit rejtett bele.
-         De… Nekem erre szükségem van.
-         Szükséged?
Lenéztem a nyakékre.
-         A vérre – feleltem
-         Majd iszol belőlem, de most mennünk kell.
-         Perszem, menjünk - beletelt pár pillanatba, míg leesett miről beszélt – Be-belőled? Ezt nem gondolhattad komolyan!?
Választ nem kaptam, mert megragadta a kezemet, és elkezdett kifelé rángatni. Nem ellenkeztem, tudtam, hogy rá kell hagyatkoznom, mert ő volt az egyetlen, akiben megbíztam abban a percben. Ezért vele mentem. A folyosó üres olt, de teljesen olyan volt, mint Jas szobája. A termekben még ott lehettek a diákok, de nem törődhettünk vele, csak szaladtunk. Elhaladtunk a termünk előtt. Kirobbant az ajtó és Hei, Mark, Aaron, meg Dylan hátrált ki rajta. Egy nagy, fekete ocsmány valamivel szemben álltak. Hei nem alakult át farkas alakba, de támadó állást vett fel, ahogy ment hátrafelé. Aaron kezében ott lobogott a lángcsóva, Dylan keze az „állandó” pecsétet formálta, Mark kezében pedig ott volt egy hatalmas kard.
Egy hatalmas kard? Nagyon meglepődtem, de nm volt sok időm erre, mert az osztályból kifutottak a diákok, és majdnem magukkal sodortak. Közben Dylanék a másik irányba mentek, így Jassel mi is irányt változtattunk. A barátaink után futottunk. Az a szörny az utunkat állta. Próbáltam felidézni, hogy mi lehetett az, de a tanulmányaimban szörnytan sajnos nem volt, ezért kénytelen voltam a képzeletemre hagyatkozni.
Felemeltem a karomat, és koncentráltam, pecsétet formáltam, majd a víz már a kezeim közt volt. A szörny viszont még mindig ott volt, hiába szívtam ki belőle a nedvességet. Dühödten ránk nézett, de én nem ijedtem meg. Nem ijedtem meg jobban, mint amennyire akkor meg voltam. Újabb pecsétet formáltam, éreztem, hogy ez ki fog meríteni. De nem tudtam, mit tehetnék, a kard alakja már megformálódott a kezeim közt.
Soha életemben nem fogtam még kardot, eddig nem jutottunk el Jassel a tanulásban, ezért próbáltam úgy tartani, mint ahogy Mark. Esetlenül megemeltem a fegyverem, majd a szörnyre szegeztem. AZ bután rám nézett, majd oda kapott hozzám. Hátra ugrottam, megtántorodtam, a karmai csak súroltak. Megtántorodtam, a sem füstölögni kezdett. Szédelegni kezdtem, de tartottam magam. Nem ájulhattam el, miközben ott volt egy hatalmas szörny az iskolában. Ránéztem markra, és bólintott. Két oldalról kellett támadnunk.
Sikerült sérülést ejteni rajta, de a pengém megolvadt. Jégből volt. Gyorsan kijavítottam a hibát, de rögtön éreztem, hogy ez hiba volt. Az energiám rohamosan csökkent. Már fényfoltokat láttam. De újabb támadást intéztünk a szörny felé. De most már szinte mindenki támadott. Az épület a harc közben nagy károkat szenvedett, a vakolat lehullott, egy helyen már fal se volt.
Az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt elájultam volna az, hogy a szörnybe döftem a kardom.
Majdnem olyan állapotba kerültem, mikor egy hónapig voltam eszméletlenül. Nem volt se testem, se semmim. A folyamat egy pillanat alatt lejátszódott, megint ember lettem, testtel, érzékekkel. Zuhanni kezdtem. Belesikoltottam a levegőbe. Képeket kezdtem látni, olyanokat, ami addig még nem történtek meg. Aztán leestem. A földet érésem nem volt kellemes, a sebeimbe kosz került, mintha néhány bordám is eltört volna. Nehézkesen feltérdeltem. Iszonyatosan fájt a testem, az is könnyű fájdalom volt, mikor először alakultam át. A szemeimből könny csordult ki. Egy kéz letörölte az arcomról a keserű cseppeket.
Felnéztem, és meglepődtem a látványban. A illető, pontosabban a nő úgy nézett ki, mint az anyám. Az arca úgy nézett ki, mint az enyém, de a haja nem barna, hanem kellemes tónusú szőke volt.
-         Nem kell sírnod, lányom.
-         Anyám?
-         Igen, én vagyok az, lányom. De ne beszélj, ki fog meríteni. Elébe megyek a kérdéseknek, a halálom óta itt vagyok. Én viszem át a lelkeket a paradicsomba. Az apád a pokolba viszi a lelkeket. Vagyis, csak azokat visszük, akik idáig eljutnak. Mióta Ő áll az ajtónál, elég nehéz idáig eljutni. A legtöbb embert csábítja az öröklét.
-         Akkor… Most meghaltam?
-         Még nem. De ez már a második alkalom, hogy ide kerülsz. Az első alkalommal csak az volt a feladatom, hogy a múltat mutassam meg neked. Ha nem lennél ennyire mágikus lény, akkor valószínűleg már meghaltál volna akkor. De erős voltál, és kitartottál. Most rajtad áll, melyik utat választod.
-         Nem kell azonnal döntened, mutathatok az életekből egy kicsit. Állj fel, és tarts velem.
Nagy nehezen feltornáztam magam álló testhelyzetbe, zihálni kezdtem. Iszonyatosan fájtak a sebeim. A karját nyújtotta a nő, és én rátámaszkodtam. Megint sírni kezdtem a fájdalomtól. Odamentünk az legközelebbi ajtóhoz, az kinyílt. A látvány meglepett. A világot láttam, egy közeli pontot és az egészet egyszerre. Minden békés volt, az emberekben nyoma sem volt a gonoszságnak. A városunk. Úristen, a városunk… a kicsi Ambrosie… Eltűnt a föld színéről. Az emberek közt nem volt semmi varázs, és én… egy kisgyermek képében szaladtam egy ismeretlen árvaházban, ismeretlen emberek között.
A második ajtóhoz mentünk. A látvány majdnem ugyan az volt, mint az előző. De itt már volt mágia.
A harmadik ajtó kezdett jobban hasonlítani ahhoz a világhoz, ahonnan eljöttem. A város ott állt, ahol addig, de a varázslat nem volt ott, sőt mi több, én sem. Anyám azt mondta, hogy még nem születtem meg.
A negyedik ajtó már majdnem azt a képet mutatta, mint amelyikbe beleszülettem. De a béke… Túl nagy volt. Az addigi világokban sehol sem volt gonosz. Továbbmentünk, s odaértünk ahhoz a világhoz, amelyikből eljöttem. Elmosolyodtam. Ez a világ méretekkel rosszabb, romlottabb volt, mint a többi, de ez volt az igazán kedves világ nekem. Ott azokkal voltam, akiket szerettem.
-         De miért?
-         Mert elég erős vagy ahhoz, hogy legyőzd a gonoszt, kitartasz a szeretteid mellett. Látod, az Öt Világ közül a legrosszabbat választottad, mert abban vannak a szeretteid. És ez a legfőbb erény, ami majd nyerésre vezet.
-         De ki ellen kell nyernem? Hát Ő ellen! Ő és a lánya ellen. Az egész háború elindítóit. Készülj fel, lányom, nem lesz könnyű.
Csend. Csak a zihálásom hallatszik, a bokám is kiment, mikor lezuhantam. Anyámra néztem. A képtelenség érzése végig ott lebegett bennem. Miért is van ő itt? Nem tudtam magamban normális választ adni, ezért megkérdeztem.
-         Azért, mert meghaltam, de mégsem.
-         Ezt most, hogy érted?
-         Igen, megöltek, de Ők. És még mielőtt kérdéseket tennél fel, azért öltek meg, hogy ide kerüljünk. Hogy mit tudtunk meg? Előbb-utóbb neked is meg kell tudnod. De nem mondhatom el, köt az eskü.
Csend. Meglepetten néztem anyámra. Egyre több kérdés vetődött fel bennem. Milyen eskü? De nem tehettem fel több kérdést. Anyám az ajtó felé lökdösött.
- Most menned kell, drágám. Ne feledd, amit ma tanultál. Viszlát, Azule Blue. Jó utat!
És belelökött a világba, és megint csak zuhantam.
Végül leestem. A testemben voltam újra. A fájdalom… Elviselhetetlenebb volt, mint valaha. Sikítani akartam. Valami keményen feküdtem. Lefogták a kezeimet, és a lábaimat is. Vadul dobáltam magam, menekülni akartam. Miért nem mehetek? Sikítottam. Rohanni akartam a fájdalom elől. Valaki azt ordította, hogy még több fájdalomcsillapító kell. Aztán visszakiabáltak, hogy nincs több Miért fogyott el? Iszonyatosan égett a seb a hasamon. Valaki elengedte a kezemet. Azonnal a sérülésemhez kaptam. Kaparni kezdte, meg akartam tőle szabadulni. Mért ég még mindig?
-         Már megint kezdi!
Jason… Jason hangját hallottam. Még mindig kitartott mellettem. Nem érdemeltem volna meg. De szerettem. A fájdalmam enyhül. Jason emlékébe kapaszkodtam, mikor gyenge szúrást éreztem a kezembe. Morfium. A hála áradt szét benne, és elnyomott az álom. 

2012. február 19., vasárnap

21. fejezet

Halihó mindenkinek! Elhoztam a következő fejezetet. Nem tudom, feltűnt-e már, de hamarosan itt a vége, fuss el véle. De nem kell aggódni, azért van még pár fejezet, de szólok előre. Jó olvasást^^ Jah, +16
Puszii*Konek



21. fejezet Pont, mint régen

De a választ nem kaphattam meg, mert valaki erőteljesen kopogott az ajtón. Jassel összerezzentünk, gyorsan elengedtem a derekát, és berohantam a fürdőszobájába. Az ajtóra tettem a fülemet, hallgatózni próbáltam. Szavakat nem hallottam, csak annyit, hogy férfi volt az illető, aki bejött. Arra gondoltam, hogy milyen jól jönne most az a tekercs, amit Heitől kaptam kölcsön. Azt írták benne, hogy erősen arra a helyre kell gondolnunk, ahová el szeretnénk jutni. Ezért magam elé idéztem a szobám összes kis részletét, még a szagokat is megpróbáltam elképzelni.
De tovább mi állt benne? Pánikolni kezdtem, hiszen azt nem silabizáltam ki. A hangok egyre közelebbről jöttek. Körbenéztem a fürdőben, nem volt semmi, amibe, vagy ami mögé elbújhattam volna. A kilincs megrándult. A rémület végigcikázott rajtam. A kádhoz ugrottam, beletettem az egyik lábamat. A kilincs lenyomódott, és én lebuktam a kádba, behúztam a függönyt. A lépések erőteljesek voltak, biztosan férfi volt az. Valószínűleg a vécéhez ment. Le is húzta azt. A szívem hangosan dübörgött. A csap a kád mellett volt, és én rosszul húztam be a függönyt. Pont észre lehetett venni, de arrébb csúszni nem mertem, az túl hangos lett volna.
Holtra vártan feküdtem a rejtekhelyemen. A férfi egyre közelebb ment a kádhoz. Vettem egy mély levegőt, felkészültem, hogy észre fog venni. Jasonre gondoltam, hogy milyen hülye voltam, amiért nem küzdöttem érte jobban, és Dylanbe menekültem. Behunytam a szememet, lassan vettem a levegőt, ki akartam használni életem utolsó másodperceit.
A másodpercek csak teltek, szinte hallottam az óra kattogását a szobából. De semmi. A levegő állt, csak a rémület keserű illatát levetett érezni. Még mindig semmi. Már percek telhettek el, de a csapot még senki nem nyitotta meg, a férfi lélegzését viszont tisztán hallottam. De semmi. A lábam már begörcsölt, rosszul tartottam.
A férfi megmozdult. Egy lépést tett a kád felé. Már csak centik választottak el. Ekkor megcsapott az illata. Pont olyan parfümöt használt, mint Jason. Sőt. A szívdobogása is olyan volt, mit az övé. A megnyugtató dallam mindig a szívemig hatolt. Kinyitottam a szemet és felnéztem. Ő volt az. A zöld tekintete kíváncsian figyelt engem. Lazítottam a testtartásomon, és kényelmesen elhelyezkedtem a kádban.
Jason beült mellém, összebújtunk. Mennyire hiányzott ez az érzés! De tudtam, hogy nem reménykedhetek, úgy gondoltam, hogy ez csak egy kis incidens azon az úton, amelyiken kiszedjük egymásból a tudnivalókat. A mellkasához bújtam.
-         Annyira megijesztettél. Azt hittem, hogy az a valaki akart bejönni, aki kopogott. Ki volt az?
-         Hát, az egyik portás. Panaszkodott, hogy ez kis diák szaladgált az amúgy üres tanári folyosón, és hogy hallottam-e valamit.
Kaján vigyor volt egy pillanatig az arcán Jasnek.
-         De tudod milyen nehéz volt lerázni? Addig zaklatott, még meg nem mondtam neki, hogy nagyon sietős dolgom lenne a mellékhelyiségben. A vécét is csak úgy lehúztam, mert tudtam, hogy képes lenne hallgatózni.
-         Az a zsémbes Frics-utánzat volt?
-         Ő bizony. Emlékszel? Egyszer elkapott minket, mikor későn szöktünk be egy edzés után.
-         Persze, hogy emlékszem
Minden egyes pillanatra emlékeztem, amit vele töltöttem. A szívem vad ütembe kezdett, ahogy felidéztem azt a napot.
A reggel pontosan olyan volt, mint a többi. Reggel Jason ébresztett fel, a csókja lágy volt. A pillantása meleg, szeretettel teli. A nap többi része is átlagos volt. Rengeteget pletykáltam Viával. Ebéd után Jas már ott várt az ajtómnál, és csak beszaladtam a cuccomért, majd mentünk az edzőterembe. Egész úton fogtuk egymás kezét, és enyelegtünk, mint egy normális szerelmespár. Az edzőtermet 6 órakor zárták. Mi pedig elbújtunk egy kis raktárszerűségben, hogy… nos, közelebbi kapcsolatba kerüljünk, mikor hallottuk, hogy a kulcs kattan a zárban, mi pedig ott vagyunk a korom sötétben. Ekkor eszembe jutott egy szabály az eltűnéssel kapcsolatban. Jas mindig mondogatta nekem, hogy egy kulccsal zárt teremből, szobából csak akkor lehet eltűnni, ha tudjuk, hogy merre van a kijárat. És nekünk fogalmunk se volt erről a dologról. Ránéztem, és elnevettem magamat. A sötétben csak a körvonalait láttam, tétován léptem felé egyet. Majdnem hasra estem egy eldőlt seprűben, de Jas karjaiban landoltam. Ő viszont elvesztette az egyensúlyát, és így kötöttünk ki a padlón. Nagyot nevettünk, és elhelyezkedtünk a padlón. A mellkasára dőltem.
Ahogy felidéztem az emléket, elöntött a hiányérzet Jason irányába. De egy pillanat alatt múlt el. Vajon hányszor hazudott még nekem? Az, amit magáról mondott, nem egyezett azokkal a dolgokkal, amiket régen mondott magáról, meg úgy általában. Nem tudtam, mit higgyek. Vajon mi az igazság? De nem akartam tovább húzni a dolgot, muszáj volt megtudnom mindent, hiszen ettől függött a jövőm.
-         Na és akkor, Jason Marshall, mi az igazság?
-         Amit ma mondtam.
-         És mi ad hitelt, arra, hogy most sem hazudsz?
És megcsókolt. Olyan nagy hévvel, mit még addig soha. A mellékhelyiségben elejtett, addig vadnak hitt csók semmi volt ahhoz, amit akkor csináltunk. Az agyam kikapcsolt, csak éreztem. A percek csak teltek, de mi még mindig ott feküdtünk a kádban, és élveztük az együtt töltött időt. Aztán Jason keze becsúszott az iskolai szoknyám alá. A combomat kezdte simogatni. Hagytam magam, mi mást tehettem volna, ha egyszer ki akartam szedni belőle, mi is az igazság, de miért nem lehet együtt a kellemes a hasznossal? Élveztem a helyzetet.
A keze területet váltott, kihúzta az ingem a szoknyámból, és a jéghideg tenyerével a hasamat simogatta. Aztán szép lassan elkezdte kigombolni az említett ruhadarabot, lentről felfelé. Összerezzentem, mikor az ujja a melltartóm széléhez ért. Szép lassan lecsúsztatta a vállamról az inget, így teljesen fedetlenné vált a pillangó alakú tetoválás. Meglepődött rajta, csak nézett. Teljesen megbabonázta a minta. Tekintetét végigfuttatta a felsőtestemen, majd kikapcsolta a melltartómat. Kezébe vette a melleimet, majd az ott lévő mintát végigcsókolta. Egy lágy sóhaj hagyta el a számat. A fejemből kiröppentek a gondolatok, és végigsimítottam a hátát. Utána pár a pólóját húztam fel, de addig el kellett tőlem szakadnia, és a szemébe nézhettem. A tekintete vágyat tükrözött. És azt a végtelen szerelmet, amit az első együttlétünkkor láttam. Már tudtam, hogy igazat mondott akkor.
Majd megcsókoltam. Hagytam magamat sodródni az árral, és benyúltam a nadrágjába. Nem várt rám semmi meglepő, ezért ki húztam, és inkább kigomboltam neki a farmerjét. Jas a szemembe nézett, mint aki választ vár, hogy biztos ezt akarom-e… És én teljesen biztos voltam a dolgomban. Szeretem őt, és nem akarom elfelejteni. Elhagyni sem.
Miért akartam Dylannel összejönni? Bosszúból? Nem… Sosem gondoltam arra, hogy ezzel megbosszulhatnám azt, amit Jas velem tett. Szeretni sosem szerettem úgy, mint ahogy Jast szeretem. De mégis. Azokat a pillanatokat piszkosul élveztem. Szabadnak éreztem magam. De Jason mellett… Őt szeretem, imádom, nincs arra szó, amit éreztem, de a szabadság sosem volt meg annyira, mit Dylannél. Az előbbinél azt éreztem, hogy el vagyok kötelezve, nincs tovább, és vele fogom leélni az életemet, már amennyire egy halhatatlan leélheti az éltet. Dylannel viszont csak a rövid jövőt láttam, doha nem éreztem azt, hogy vele kellene megöregednem.
Jas közben megtalálta az utat a bugyimhoz. Megfogtam a kezét, hogy biztosítsam, én is akarom, és nem kell félnie. Úgy nézett rám, mint aki nem akarja elhinni, hogy azt csináltuk. De végül odanyúlt a legérzékenyebb pontomhoz. Sóhaj szaladt ki belőlem. Nagyon hiányzott ez a fajta kényeztetés. Nem akartam, hogy véget érjen.
Órákig ott pihentünk a kádban, szótlanul. Csak a levegővétel törte meg a csendet, no meg az óra kattogása. Látszólag minden csendes volt, békés, és nyugodt. Csak a fejemben dúlt az ádáz csata, Dylan vagy Jason. A helyzet úgy adta volna, hogy Jason. Nagyon egyértelmű lett volna. De csak volna. De nekem azt mondta nemrég, hogy megtiltották neki, hogy összejöjjön velem. Most így mi lesz? Dylannek nincs megtiltva, és vele is boldog voltam. Bár vele sosem volt az a pillangók a gyomorban érzésem.
Mit csináljak? – kérdeztem magamtól. – Bár itt lenne Via, ő tudná, hogy mit kell csinálnom.
A nagy gondolkodásomban elaludtam. Akkor még nem tudtam, mi vár rám a pihentető szunyókálás után.