Jó olvasást, és puszi*Konek
26.fejezet
Nem csak fák!
A feketeség
olyan volt, mint mindig. Semmi újdonság nem volt benne, és nem is nagyon
érdekelt a helyzet. Mikor már lettek gondolataim, a tervet kezdtem el
kovácsolni. Vagyis, csak akartam, mert alig tudtam valamit azokról a fákról.
De most valami
más volt. Hol szinte már teljesen felébredtem, hol visszasüppedtem a testetlen
állapotba. Ijesztő volt. Néha hangokat hallottam, néha meg önmagamat sem
éreztem. De egyben biztos voltam, végig a földön feküdtem, és senki nem talált
meg, vagy mozdított el onnan. Vagyis egyetlen pillanatra, mintha megmozdítottak
volna, de ez az érzés azonnal elmúlt.
Mivel nem
voltak rendes érzékeim, nem éreztem az idő múlását, de aztán kezdett újra
visszajönni az élet belém, de nem reménykedtem, hiszen mindig jött-ment. De
akkor végül nem ment el, megmaradtak bennem a gondolatok, az érzések, és újra
testem lett. Aztán vettem egy lélegzetet, és kinyitottam a szememet. A
tekintetem nem talált fényforrást, vagyis vagy még mindig, vagy már megint
éjszaka volt.
Kicsit
megmozgattam a fejemet, és körbenéztem. A táj más volt, mint amire emlékeztem.
Lassan felültem, mindenem elzsibbadt, ezért ez a mozdulat kicsit nehezemre
esett. De végül rájöttem, hogy hol voltam. A barlang előtt. Óvatosan felálltam,
és sétálni próbáltam, de nagyon fájt a lábam. A sebem viszont nem fájt. És ezt
furcsának és meglepőnek találtam. Ekkor eszembe villant, hogy egy pillanatra
nem éreztem a talajt magam alatt. Talán akkor valaki ide teleportált? De akkor…
és gyors fejszámolást végezem. A fájdalommentesség, ami azokra a sebekre
vonatkozik, ami az eltűnés előtt keletkezett, három és nyolc óra közötti
időtartamban működik. Az ég még sötét, a csillagok is fent voltak még, tehát
még éjszaka volt.
Lassan a
barlanghoz sétáltam, az teljesen ki volt halva. Sehol senki, semmi üzenet.
Valahonnan sejtettem, hogy engem keresnek bent, mélyen az erdőben. Abban az
erdőben, ahol minden él. Megborzongtam. Féltem visszamenni oda, de a többiek
engem kerestek. Szólnom kellett nekik, hiszen semmi bajom nem volt. Arra meg
nem vetemedhettem, hogy én is bemegyek oda, mert akkor még jobban elveszítjük
egymást.
Ezért csak
reménykedhettem, mikor átváltoztam farkassá, hogy valaki úgy is keres. Azonnal
meghallottam Benji és Lionell hangját. A nevemet mondogatták. Azonnal a
barlangra gondoltam, meg arra, hogy itt voltam. Benji hangja azonnal eltűnt,
tudtam, hogy visszaváltozott emberré. De Lio maradt. Ezért én is.
Zulu… Minden rendben?
Igen, Lionell, minden rendben, nem sérültem
meg, sőt már nem fáj semmim. De azonnal szólnod kell a többieknek, hogy
megtudtam valami nagyon fontosat, amit tudniuk kell. Fél óra múlva találkozzunk
a központban.
Így is neveztük
a barlangot. Történjen bármi, tudniuk kellett a fákról. Ezért gyorsan
visszaváltoztam emberré, így váram a többieket. Elsőként Dylan ért vissza.
Arcán megkönnyebbülés látszott, de a szemében még mindig ott volt az a
fájdalom, amit az óta látok benne, mióta újra Jasonnal voltam. De valami
megmaradt bennem, valami érzés, azok a vad csókok… nem kis szinten hiányoztak.
És még nem jött senki.
Odafutottam
hozzá, és szorosan megölelem. Megmerevedett egy pillanatra, de aztán
visszaölelt. Még a szuszt is kiszorította belőlem.
-
Már azt hittük, megölt az a… az a… az a nő.
-
Nincs semmi bajom. Ő
még csak meg se próbált megölni. Hihetetlen volt!
-
Örülök, hogy semmi bajod, kicsi Zulum.
Mélyen beszívta
a hajam illatát, és egy puszit nyomott a fejem tetejére. Vajon érez irántam
valamit? Hiszen az oldalunkon harcolt. Bár... Becca is itt volt. De Dylanen
látszott, hogy rossz neki itt, ennyi jó „emberrel” körülvéve. Hiszen ő
eredetileg Káint szolgálta. Ahogy elnéztem, inkább csak magában ült valahol, és
nézett ki a fejéből, vagy épp engem. Abból a rövid időből, amíg mi együtt
voltunk, lehet, hogy ráragadt pár érzelem.
Felnézem az
arcára. Szeme őszinte, tekintete tiszta. Az a bizonyos vágy ott égett az írisze
mélyében. Egyik kezével végigsimított az arcomon. Utána a két tenyere közé
fogta az arcom. Tudtam mit akar. Az eső lágyan esni kezdett, de mi csak néztünk
egymásra. Aztán közeledni kezdett. Ajkait lágyan az enyémre fektette, majd
játszani kezdett vele. Belementem a játékba. A pillanat egyre hevesebb lett. A
kezem vadul beletúrt a hajába. Mintha nem is én lettem volna. A pólója alá
nyúltam, és végigsimítottam a hátát. Belenyögött a csókba.
Szép lassan
hátrálni kezdünk be a barlangba, tiszta libabőrös lett a kezem, mert az eső már
zuhogott, és a szél is fújt. Egészen az asztalig hátráltunk, vadul csókolózva, egymást
simogatva. Felrakott az asztalra, és a szájával bejárta a nyakamat. Egy
határozott mozdulattal lerántot6ta rólam a pólót, és lágyan végignyalta a
felsőtestem. Sóhaj szaladt ki a számon.
Már majdnem
levettem a felsőjét, mikor emberi hangokat hallottunk meg. Összerezzentünk,
egymásra nézünk, és meg gyorsan lehuppantam az asztalról. Felvettem a pólómat,
amit a földön találtam meg. Látszott rajtunk, hogy történt valami. Hangosan és
rendszertelenül vettük mind a ketten a levegőt.
Hosszan egymás
szemébe néztünk, mikor az első lépéseket meghallottuk. Én végig gondolkodtam.
Vajon meddig mentünk volna el? Végül is, ha úgy nézzük, nekem barátom van. De
erről sosem beszéltem Jassel, hogy minek is számítunk. Egyszer már jártunk, és
annak se lett rendesen vége, csak elhidegültünk egymástól.
Jason volt az
első, aki megjelent. Ő is hasonlóan reagált, mint a testvére. Ahogy megöleltem
szorosan magához húzott, majd lágy csókot lehelt a homlokomra. A többiek is
megérkeztek, ezért kibontakoztam az öleléséből, és elsétáltam mellőle. De jött
utánam, és megfogta a kezemet. Odahúztam őt az ebédlőasztalhoz, és leültünk.
A többiek is
megérkeztem szépen, sorban. Lionell volt az utolsó. Ahogy elnéztem, több
kilométert futott, mint egy őrjárat alatt. Szinte lezuhant a székére, és
kíváncsian nézett rám. Mindenki elcsendesedett, és úgy lestek rám, mint egy
csodabogárra. Vettem egy mély levegőt, majd felálltam. Egy nagy titkot kellett
lelepleznem, amit eddig nagyon kevesen tudtak. Az asztal körül abban a
pillanatban valószínűleg csak Jason és én tudtuk. Meg talán Dylan. De végül
elkezdtem.
- Nem ismerlek
benneteket még olyan jól, de tudom, hogy jó emberek vagytok. Mindannyian
elindultatok a keresésemre, pedig még az irányt se tudtátok, merre repültünk
el. Nem jutottunk messzire, a sérülésem nem gyógyult még be teljesen. Egy beteg
fa mellé sikerült leérkeznünk. Mindenki tud elemezni, a boszorkányok pedig
gyógyítani. Meggyógyítottam a fát, a csepp-tároló megjelent, mint mindig, de
Tina arcán valami furcsa látszott. Ő is elemezte a fát, megdöbbent, majd
beletörődött valamibe, és mesélni kezdett az Életfákról.
Körbenéztem a
többieken. Mindenki meglepődött. A levegő mozdulatlanul állt, már a légy se
zümmögött. A percek teltek, de ég mindig nem szólaltam meg. Vártam a többiek
reakciójára. Látszott rajtuk, hogy gondolkodnak, vagy inkább feldolgoznak.
Vajon mennyien tudhatnak ezekről a fákról? Végül Benji törte meg a csendet,
felemelkedett a székből, és végignézett az arcokon.
- Valaki tudja,
hogy mi az Isten az az Életfa?
Tanácstalanság…
Szinte már kézzel lehetett fogni, akkora volt. Jason felállt. Benji visszaült.
-
Erről Zulu nem szoktunk beszélni. Úgy jó, ha ezt
kevesen tudják.
-
És ha ez segít a győzelemre?
-
Dehogy segít! Ezek csak fák! Igen, ettől függ az élet,
de nem kezdhetünk céltalan kivágásba!
-
Te megőrültél Jason… Szerinted ezt nem tudom? De ezek
nem csak fák… - ránéztem a többiekre, meglepte őket az összeszólalkozásunk. –
Ezek nem csak fák, ahogy Jason mondta. Tudjátok miért nem érzékelhettük ebben a
megyében a háborút? Az Életfák miatt. Az egész erdő ilyen fákból áll. De mi is
az összefüggés? – fel-alá kezdtem sétálni az asztal körül – AZ Életfa egy olyan
fa, amiben egy „ember” lelke él. No, nem úgy kell ezt elképzelni, hogy így a
testben nincs lélek, hanem úgy, hogyha mondjuk, a fa megsérül, akkor az illető
is. De ez fordítva is fenn áll. És mindenkinek ebben az erdőben fan a fája. Az
erő az egész megyében el van terjedve, de itt, Ambrosie-ban van a kezdete.
Valószínűleg Adám és Éva fája volt itt az első. És ha végiggondoljátok Tina
fája is itt van. És a miénk is.
Nagy csend,
mindenki néz maga elé. Mindenkit meglepte az, amit mondtam. Ahogy elnéztem
őket, egyikőjük se hallott még az Életfákról. Egyikőjük se, kivéve Jasont és
Dylant. Jasen nem csodálkoztam. Mesélte, mikor még a tanárom volt, hogy tényleg
tanító, és rengeteg növendéke volt már. Később, mikor már tudtam róla a teljes
igazságot, elmondta, hogy ebben nem hazudott. De Dylan honnan tudhatta?
Ekkor lebegett
be a szemem elé a kép az első közeli találkozásunkról. Az akkori vadsága hová
lett? Gyorsan karon ragadtam őt, és kisétáltam vele a barlangból. A nap már
kezdett felkelni. Összezavarodottan nézett először rám, majd a kezemre, még
mindig fogtam őt. Idegesen elengedtem. A szemében őszinte csodálkozás ült ki.
-
Te…
-
Én? – kérdezte ártatlanul
-
Igen, te. Honnan tudsz a fákról?
-
Nos… Ez Zul egy kicsit bonyolult. És… hát…
-
Te köntörfalazz nekem Dylan Marshall!
-
Te... még sosem hívtál így, a teljes és valódi nevemen.
-
Megvolt rá az okom. De folytasd.
Vett egy mély
levegőt, mint aki tényleg beszélni készül, de nem tette. Ezt többször is
megismételte. A csodálkozás kihunyt a tekintetében, a helyét a kétségbeesés
vette át. Valami nem stimmelt vele. Óvatosan megérintettem a vállát.
-
Mi a baj, Dylan? Annyira megváltoztál az első
találkozásunk óta…
Arcán
felrémlett egy pillanatra valami kaján vigyor, majd újra visszaesett az előbbi
állapotába.
-
Na igen… Akkor még azt hittem, hogy bármit megtehetek,
hiszen én voltam… Én voltam…
-
Mi voltál, Dylan?
-
Én voltam Káin jobb keze.
