2012. augusztus 24., péntek

29. fejezet

Nos, itt az újabb fejezet, kezd már minden kiderülni, lassan jön a végkifejlet, lassan vége lesz a könyvnek (legnagyobb bánatomra). Ebben a fejezetben kiderül valami olyasmi, hogy csak hö! xD
Nah, de jó olvasást! Puszika*Konek
ui.: a következő fejezetben minden meg lesz magyarázva, ami itt nem tiszta
uui.: amúgy, jól este valami kritika :3


29. fejezet Amikor egy emlék már nem csak egy emlék


Ahová kerültem kísértetiesen emlékeztetett arra az emlékfolyamra, amit akkor láttam, mikor egy hónapig nem voltam magamnál. Majdnem minden emlékem ugyan az volt, mint akkor. Az egész azzal a régi emlékkel kezdődött, amikor anyám karjaiban voltam, és ő egy levelet írt. Minden úgy láttam, mint egy film.
Nem írt levelet, de a padon ültünk. Mindvégig a környéket figyelte, mint aki valamilyen jelre vár. Az idő telt, de nem történt semmi, a harang már az éjfélt is elütötte. (Kicu neked, csatt :P) Egy nő alakja látszott a távolban, az anyám felállt, és elindult felé. Tina volt az. Anyám remegve a kezébe csúsztatott, Tina szorosan magához ölelt.
-         Biztos vagy benne, hogy ez a legjobb megoldás? – kérdezte Tina
-         Mindentől meg kell védeni. Rossz helyre született a kislányom, de nem kell tudnia a világnak, hogy vérfarkas az apja. Ha... ha... –a hangja elcsuklott, sírni kezdett, de erőt vett magán, és folytatta. – Ha a vámpírok nem lázadtak volna fel ellenetek, mindenki boldog lenne. Lehet, hogy nem kellett volna Káin feleségével, veled barátkoznom, és nem lettünk volna éppen akkor ott a támadáskor. Így a helyzet viszont bonyolult.
-         Bizony, hogy az.
-         Ígérd meg, Tina! – anyám hangja acélos lett – Ígérd meg, hogy a gondját viseled, és idővel mindent elmondasz neki!
-         Ezt megígérem – Ő hangja meglepően lágy, és szeretetteljes volt, a többi szavát nekem intézte – Vigyázni fogunk rád, akár az életünk árán is.
Nagy csend következett, egy szélroham söpört végig, az árvaház kertjéből emberek léptek elő, aztán még többen. A legnagyobb meglepetésemre rengeteg ismerős arcot fedeztem fel. Dylan, Jason, de még a fiatal Lionell is ott volt. És Olívia… Ő is fiatalabb volt, mint mikor megismertem, de nem sokkal. Eszembe jutott, hogy az őrzők lassabban öregednek.
-         Ők itt mögöttem mind letették az esküt, hogy védeni fogják a lányodat, akár az életük árán is. Alstan, lépj előre.
-         Igenis, asszonyom.
Az említett előlépett a sorból, és rögtön láttam, hogy nem változott az óta semmit. A szeme rideg szürkesége ugyan olyan, mint mikor visszaadta az emlékeim.
- Az esküben az is benne volt, hogy ez a nagyszerű halhatatlan elveszi az emlékeiteket a mai estéről. Sajnálom.
Kitört az általános zűrzavar, mindenki egyszerre kezdett beszélni, mindenki túl akarta harsogni a másikat, de hirtelen robbanás rázta meg a környéket. Tina körül olyan füst volt, mintha ő robbant volna. Egy pillanatig halálos csend, aztán még nagyobb hangzavar lett, és kitört a verekedés. Még sosem láttam ilyet, elhűlve figyeltem, ahogy az emberek egymást ütlegelik, mint sem törődve, hogy ki az ellenség vagy barát.
Fegyverek kerültek elő a rejtett zsebekből, pár kar, pisztolyok, kések, és a mágia. Valahogy anyám is belekeveredett, de Tina meghátrált, majd eltűnt.
Még mielőtt az emlék elhalványult volna, láttam, amint Alstan a földre vetette magát, tenyerét a földhöz nyomta, a kék villám pedig felvillan.
Hirtelen felriadtam, és azt láttam, amit látnom kellett, semmi sem változott az óta, mióta odamentem a halhatatlanhoz. Hitetlenkedve néztem rá, aztán még egyszer körbe. Magam elé idéztem az emberek arcát, akik egykor ott voltak azon a vesztes estén, amikor meghalt az anyám, akiről már nem tudom, hogy kicsoda. Halhatatlanokkal barátkozott, és bátran Tinára bízott, holott tudta, hogy ki ő. Akkor most ki a gonosz?
Felültem, hogy ne hanyatt feküdjek végig a földön, egy pillanatra megszédültem, de nem zavartattam magam. Jas a kezét nyújtotta, láttam rajta, hogy ő is azt élte át az emlékeiben, amit én. Újra körbenéztem. Jó néhány arcot láttam ott abban az emlékben. De akkor nekik miért nem adta vissza ezt Alstan?
- Alstan… A többieknek is meg kell ezt mutatnod.
Rám meredt. A szemében akkor láttam meg azt a bölcsességet, ami miatt a többiek úgy tisztelik, ahogy. A fejét lehajtotta, aztán újra rám nézett.
-         Ezt már nem tehetem… - hangjából csak úgy sütött az önutálat.
-         De miért? Joguk van tudni, hiszen az eskü az emlékvesztés után is él, nem?
Újra lehajtotta a fejét. Tudtam, ez a beleegyezés jele. Letette a kezét a földre, ugyan úgy, mint egykor. Újra villant a kék fény, de most láttam, mi történik egy tömeges emlékváltoztatáson. Mindenki elájult egy pillanatra, aztán minden ugyan olyan volt, mint addig.
Nekem úgy tűnt, mintha… Nehéz ezt megfogalmazni, de mintha az eddigi emlékeik is megváltoztak volna, mintha el sem felejtették volna, ami akkor történt, olyan volt, mintha nem is tudták volna, hogy az előbb éppen visszakapták az emlékeiket.
-         Mi a fenét csináltál, Alstan – kérdeztem tőle olyan halkan, hogy csak mi hallhattuk.
-         Azt, amit eredetileg el akartam kerülni. Ő most elfelejtették, hogy azt az emléket elvettem tőlük, tehát azt elfelejtették, hogy volt idő, mikor nem emlékeztek rá. Kicsit zavaros, igaz?
-         Nagyon zavaros.
-         Hogy is mutassak erre példát…
Miközben gondolkozott, újra körbenéztem az ott tartózkodókon. Senkin nem látszott, hogy bármit is furcsának találnának. Vagyis csak azt találták annak, hogy Alstannal a földön ülünk. Oda is jött Heidy, hogy megkérdezze, miért, és csak annyit feleltem, hogy gondolkozunk egy terven, és Hei beérte ennyivel. Felrémlett az a pillanat, amikor a tekercset tanulmányoztam, és a gondolkozótársamat össze is zavartam, mikor kérdeztem.
-         Én tudok teleportálni?
-         Hogyne tudnál. Erre Jason úrfi nem tanított meg?
-         Úrfi? – a kacagás miatt nem nagyon lehetett érteni, amit mondok, de nem tudtam mit tenni. Még hogy úrfi… - Úrfi? – kérdeztem újra
-         Igen úrfi… Minden őrzőt meg kell tisztelnünk, erre se tanított meg?
-         Hát, egyikre sem tanított meg.
Újra a gondolatainkba merültünk. Elnézegettem a társaságot, mindenki csinálta a dolgát. A gépeknél volt a legnagyobb csődület, mozgás volt az árvaháznál, több halhatatlan, és pártfogoltjai is ki-be mászkáltak. Éppen ezt figyeltem, mikor megéreztem, hogy valaki megfogta a vállamat, és már el is nyelt a tértelenség.
Mikor már éreztem a talajt a lábam alatt, rögtön felvettem a támadó állást, és vádlón meredtem Alstanra. Ő védekezően felemelte a karjait, én pedig ellazultam.
- Mégis mos miért hoztál ide?
A mezőnél voltunk, a végzet mezejénél, ahol minden elkezdődött. A patak vígan csordogált, itt nem látszott meg az, hogy már december volt, ezeken a fákon még voltak levelek, a fű megállíthatatlanul nőtt, ez volt a csendes kis sziget a háború mezején. Hanyatt feküdtem a fűben, és néztem a kék eget, azt a néhány felhőt, ami ott volt.
Alstan ledőlt mellém, a helyzet kicsit olyan volt, mikor Tinával beszéltem.
- Meg akarsz tanulni áttűnni máshová? Ez a világon a legegyszerűbb. Először is, állj fel, kezdetben úgy egyszerűbb. Nagyon jó, most pedig hunyd be a szemed, és képzelj el egy helyet. Nagyon fontos, hogy valóságos helyszín legyen, mert különben lehet átkerülsz egy másik világba, és ha ott nincs mágia, onnan csak akkor szabadulsz, ha a mágiád belűről fakad, és nem csak utólag tanultál.
Próbáltam felfogni, amit az öreg mondott, és teljes mértékben a barlangra gondoltam, a bejáratra. Háromszor-három méteres fa keretre, ami elválasztja a barlangot a külvilágtól, semmi ajtó, csak egy keret. Aztán elképzeltem a helyet, teljesen emberek nélkül, pont úgy, ahogy akkor láttam, mikor engem kerestek. Minden részletet megpróbáltam pontosan beleképzelni, és mikor ez megvolt, bólintottam Alstannak.
- Most pedig képzeld el magad a semmibe.
Ezt nem volt nehéz teljesíteni, annyiszor voltam már benne, így újra bólintottam.
- Most pedig képzeld el, ahogy odatűnsz a semmibe, majd a megadott helyre.
Újra jeleztem, hogy rendben van.
-         Akkor add át magad az utazás érzésének, de azért azt is képzeld el.
Hát megtettem, de nem történt semmi. Újra próbáltam, de megint eredménytelen volt a dolog. Dühösen dobbantottam egyet, és fújtattam, erre Alstan kuncogni kezdett. Még soha sem hallottam tőle ilyen hangot, meglepetten kinyitottam hát a szemem, és azt láttam, hogy mosolyog.
- Ne légy ideges, Azule, elsőre senkinek se sikerül, de hát ezért jöttünk ide. Ne add fel! A legfontosabb, hogy koncentrálj, és nagy fontos, hogy elképzeld a helyet, ahová jutni akarsz, aztán a semmit, majd érezd, ahogy már ott vagy, ahogy utazol.
Egy órán keresztül csak koncentráltam, próbálkoztam, átengedtem magam az utazásnak, de semmit nem értem el. Alstan kényelmesen elhelyezkedett a földön, és csak várt. Végül föladtam, é leültem mellé.
-         Miért nem sikerül? – a hangom nyafogósabb volt az átlagnál. Alstan megint kacagott.
-         Mert még csak most kezdted. Szerinted én egy pillanat alatt megtanultam? Dehogy… Több évbe került. De nekünk nincs időnk, úgyhogy folytasd!
Vissza felálltam, és folytattam a koncentrálást, ami fél óráig megint sikertelennek bizonyult. Aztán mikor már nem is tudom, hanyadszorra próbálkoztam vele, éreztem valami furcsát, ami majdnem olyan volt, mint mikor Jason először magával vitt, de akkor mindent én irányítottam, éreztem, hogy Alstan megfogja a bokámat, és eltűnünk a semmibe.
Először úgy meglepődtem, hogy majdnem elfelejtettem az úti célra koncentrálni, de aztán újra a barlangra gondoltam, és nagy meglepetésemre ott kötöttünk ki a bejáratba. A bent lévő emberek meglepetten néztek a diadalittas arcomra, és ahogy Alstan a földön ül, és fogja a bokámat. Nem úgy nézett ki, mintha feltűnt volna nekik, hogy eltűntünk.
Az öreg zavarodottan felállt, és mondta, hogy folytassuk a teleportálás gyakorlását, a szavaktól mindenki megnyugodott és folytatta a dolgát. Kisétáltunk vissza az erdőbe, és most Alstan pontos helyeket adott meg, ahová el kellett teleportálnom, persze mindig ketten mentünk, azt mondta, azért, hogyha túlságosan is elkeverednék.
A második teleportálásom is majdnem olyan nehéz volt, mint az első. Vissza kellett mennünk a mezőre, majdnem úgy megszenvedtem, mint az elsőt. A következő az volt, hogy arra a mezőre menjünk el, ahol Aaronnal edzettünk. Ez már könnyebben ment, mint az első kettő. A következő feladat a fönti könyvtár volt, utána Ambrosie könyvtára, majd a folyópart. Mindegyik egyre könnyebb, könnyebb, és könnyebb volt.
A következő feladatra azt mondta Alstan, hogy válasszak ki egy számomra különleges helyet, azonnal az árvaházra gondoltam. Behunytam a szemet, és rögtön felidéződött, amit utoljára láttam ott, az ürességtől kongó épületet, már szinte koncentrálnom se kellet, megragadtam az öreg kezét, és már ott is voltunk, a kihalt aulában.
A levegő állt, sehol egy nyitott akármi, minden zárva. Felmásztam egy székre, és nagyra tártam az első ablakot, amit megláttam. Akár repülhettem is volna, de nem volt kedvem kinyitni a szárnyamat.
Sehonnan se szűrődött ki zaj, mindenhol csend honolt. Körbejártuk az épületet, benézünk pár szobába, mindenhol az látszódott, hogy az emberek sietősen távoztak, a fiókok kirángatva, sehol semmi személyes tárgy, csak pár használhatatlanná vált ruhadarab. Siralmas látvány volt így látni azt a helyet, ahol felnőttem. Az agyamba tolakodtak azok az emlékek, mikor barátságot kötöttem az emberekkel, a kisebb-nagyobb csínytevések, amiket néha megúszunk, viszont amiket nem, az azok után büntetéseket, a gyerekkorom pergett le a szemem előtt.
Alsannal felsétáltunk a szobámba, ott is kinyitott az ablakot, és csak utána néztem körül. A szobámban rombolás nyomai látszódtak, a szekrényajtó leszakadva, jó néhány itt hagyott ruhám sérült meg. Az ágyamon az ágynemű és a matrac felhasítva, a lábak kitörve. Az egész szoba nagyon szomorú látványt nyújtott, a lelkem fájt, ahogy körbenéztem.
Feltúrtam a szekrényemet egy táska után, és kiválogattam a még használható ruhákat, és belepakoltam. A tankönyvem közül kikerestem azt a füzetet, amibe az unalmas órákon rajzolgattam, írogattam, de legfőképpen amőbáztam valakivel. . Az ajtóhoz sétáltam, és még egyszer utoljára körbe néztem. A szívem nehéz volt, majd meg szakadt, hogy el kellett hagynom a szeretett helyet. Körbenéztem tehát, szép lassan, hogy minden részletet az agyamba véssek, mikor megláttam egy teljesen ép borítékot a kettétört asztalomon.
Nem kis gyanakvással mentem oda, és vettem le az asztalmaradványról. Remegő kézzel bontottam ki, és vettem ki belőle a levelet, nekem címezték. Azonnal felismertem az írást.
Kedves Azule!
Ha ezt a levelet olvasod, akkor valószínűleg már tudsz teleportálni, büszke vagyok rád, Zulukám. Tudnod kell rólam, hogy mi nem vagyunk rosszak. Megtanultunk uralkodni a fajok felett, és ez egy idő után nem tetszett a legtöbb alávetettnek. Sajnálom, hogy meghaltak a szüleid, és hogy te oly kevés időt tölthettél velük el. Gondolom kíváncsi vagy, kik is ők valójában. A vérfarkasok, a boszorkányok, és minden egyéb varázslatos teremtmény sokkal több ideig él, mint az átlagemberek, így a szüleid már elég idősek voltak ahhoz, hogy beavassuk őket a világok rejtelmeibe, hogy ők kicsodák, és miért születtek.
Más ismerlek eléggé, hogy tudjam, most nagyon kíváncsi lettél. A válaszokat megtalálod a könyvtárban, a jóslatod mellet, az őrt kell kérdezned, ő majd útbaigazít.
És ne feledd, sose add föl, és ne keress minket. Vigyázz magadra!
Talán majd egyszer nem leszünk ellenségek.
Tina
A könnyeimmel küszködve eltettem a táskába a levelet, és már nem néztem hátra, megfogtam Alstan kezét, és azonnal a könyvtárban kötöttünk ki, ahol már ott várt a jóslat mellett egy csuklyás alak. 

2012. augusztus 14., kedd

28. fejezet Egyensúly

Ez a fejezet kicsit más lett, mint ahogy terveztem, pár esemény előrébb történt, mint eredetileg. De remélem mindenkinek tetszik majd. :) Jó olvasást ^^ Pusziiii***Konek
Ui.: van benn egy új szereplő, ugye milyen ijesztő az illető? :D


28. fejezet Egyensúly


A nap lassan kezdett felkelni. Annyi minden történt egy éjszaka alatt. A hajnal első jelei elértek hozzánk, a sötétség kezdett feloszlani. Az égen felhők úsztak, a színüket narancssárgára festették a feltörekvő napsugarak. Az arcunkat érte a lágy fény, szinte melegem lett. Még mindig aggasztott, hogy ennyire jó idő volt december elején.
Az asztal körül ültünk, kiterítettünk egy hatalmas domborzati térképet az itteni tájról. Dylan szerint a hegyek és a völgyek valamilyen szinten jelzik a fa „magasságát”. A térkép hatalmas volt. Addig nem is feltételeztem volna, hogy ennyire hatalmas kiterjedése van. De sejthettem volna, hiszen annyi ember és nem ember van a földön. Vajon a törpéknek is van fájuk? A kentauroknak biztos van, hiszen ők félig emberek.
Eszembe jutott az a kentaur, aki a jóslatot mondta nekem. Eltöprengtem, mi lehet vele. A beszélgetéseinkkor nem kerültek szóba, ezért gyorsan megkérdeztem.
- A kentaurok velünk vannak, vagy ellenünk?
Mindenki úgy nézett rám, mintha valami hibát követtem volna el.
- A kentaurokról nem beszélünk, Azule – mondta végül Lionell. Körbenéztem, és mindenki arcán ellenségesség ült. A kíváncsiság felébredt bennem. Miért nem beszélünk róluk? Már szólásra nyitottam volna a számat, mikor meggondoltam magam. A levegő már-már megfagyott, mikor szóba hoztam a dolgot. Zavarodottan körbenéztem, nem szóltam semmit, de eldöntöttem, hogy utána járok a dolognak.
A reggeliig nem történt semmi. Az se lett volna, ha nem kordul meg a gyomrom. Kikészített ez a nap. Túl sok minden történt velem, az testem már képtelen volt feldolgozni a történteket. Kimerült voltam, és éhes. Felkeltem a székből és konyha-rész felé kezdtem sétálni. Mindenki megint csak lesett rám. Szemforgatva odafordultam a hűtőhöz és kinyitottam, és meglepve tapasztaltam, hogy majdnem üres. Végignéztem a csoporton, és arra jutottam, hogy mivel van tojás, rántottát csinálok. Gyorsan összedobtam, majd szóltam a többieknek, hogy terítsenek, kész a reggeli.
Az étel illata betöltötte a teret. Benji szemei csillogni kezdtek, ahogy a tányérjára szedtem az ételt. Amióta itt vagyunk, szinte mindenkin meglátszott, hogy el vagyunk szigetelve a világtól. Rengetegen lefogytak, a szemük alatt karikák, és sorolhatnám. Végignéztem magamon. A hajam lenőve, a vége töredezett, a hasamon örökre ott marad a heg, amit az a szörny okozott.
Apropó szörny. Miután felébredtem, megkérdeztem az első embert, aki a közelemben volt, hogy ma volt az. Már nem emlékszem, hogy ki volt, de elég pontos választ adott, úgy hangzott, mintha egy könyvből olvasott volna fel. „ A szörny, amit láttunk, egy C-típusú monstrum volt, nem élő, nincsen saját személyisége. Egy felsőbb személy irányítja, rengeteg energiát vesz igénybe, emiatt kevesen szokták ezt a monstrumot alkalmazni. Hiányoznak belőle az alapvető dolgok, mint például vérkeringés. Általában sárból, iszapból, és/vagy szurokból állnak. Van bennük egy anyag, ami mérgező, ellenszer nélkül halálos.” Tehát engem egy ilyen szörny támadt meg. Halálos… Jól mondta akkor anyám, hogy majdnem meghaltam.
Mi lehet most velük? Nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon hogy lehetnek ők ott a kapunál, és miért pont ők. Vajon így velem mi történik, ha meghalok? Sok idő után ebben a pillanatban gondoltam arra a jóslatra. Meg kell majd halnom. Vajon úgy történik, ahogy le van írva? Már csak a lényegére emlékszem, nem is gondoltam rá, de ahogy leírta, a karom libabőrös lett, csak pár sort tudtam magam elé idézni. „Lágy testét a hó lepi el, Hát ezennel közlöm veletek, A lány halálával a háborúnak.” Jason azt mondta, hogy annak a híres jóslatnak ez a legmodernebb fordítása. A régi milyen lehet?
Az oldalam mostanában egyre gyakrabban furdalta a kíváncsiság. Túl sok volt a megválaszolatlan kérdés. Miért kellett nekem ebbe a világba belecsöppennem? Miért találkoztam össze azon az istenverte napon Jasonnel? Miért nem tartottam magam az ígéretemhez, és mentem tánc után egyből haza? Tina már akkor fenyegetett, hogy ha még egyszer az erdőben sétálok, akkor nem mehet többet táncra. De végül neki lett igaza. Túl erős lettem hozzá. Azt akarta, hogy nem járjak az erdőbe. Tudta, hogy ott fog várni Jason?
Az újabb megválaszolatlan kérdéstől ideges lettem, fölálltam az asztal és az étel mellől, ki a levegőre. A napot néztem, a sugarai a bőrömet cirógatták, becsuktam a szememet és úgy élveztem a december eleji levegőt. Lassan vettem a levegőt, próbáltam csak arra koncentrálni, hogy beszív, bent tart, kifúj. Szép lassan kezdtem megnyugodni, mikor egy kisseb tenyér megérintette a hátamat. Meglepetten nyitottam ki a szemem. Benji állt mellettem. Ahogy végignéztem rajta, jöttem csak rá, hogy mennyit nőtt, mióta a barlangba kényszerültünk. Már egy fejjel volt tőlem magasabb.
-         Na, mi a hézag, Azulka? – ő volt az egyetlen, aki így hívott.
-         Melegebb van, mint tavaly ilyenkor.
-         Bizony.
Elnézett a távolba, majd vissza rám.
-         Tudtad, hogy tegnap volt a születésnapom? Most lettem tizenhárom éves
-         Oh… - nem tudtam mit mondani, ez az információ nagyon meglepett. Róla szinte semmit se tudtam. A bosszantó kíváncsiság megint az agyamba furakodott.
-         Meglepődtél, Zulka?
-         Meg. Miért vagy itt?
-         Hogy itt?
-         Hát itt, velünk. Miért nem a szüleiddel vagy otthon? Vagy valami hasonló.
Benji arca elkomorodott, tudtam, rosszat mondtam. Már majdnem mondtam, hogy sajnálom, mikor felhangzott a legridegebb mondat ettől a mindig vidám kisfiútól.
-         Nekem nincs se családom, se otthonom.
A válasz után fogta magát és elindult visszafelé. Mi történt vele? Az aggódás ragadott el, hiszen még olyan fiatal. De belegondoltam. Én is csak tizenhat voltam, nekem se volt otthonom, se szüleim. De ő annyira törékenynek tűnik ehhez a világhoz. Túlságosan is naiv. Ő még benne van a neki felépített kis buborékban, állandóan mosolyog, még a legkomolyabb helyzetet is képes elviccelni. Nem szerettem volna, hogy ez az élénkség kivesszen belőle. A karja után kaptam.
-         Várj!
-         Mire várjak, Azule? Tőlem is mesét szeretnél? Hát arra várhatsz!
A ridegség, ahogy válaszolt, jobban meglepett, mint addig bármi. Tőle nem ehhez szoktam. A beszéde olyan volt, akár egy felnőtté. Egy pillanatra nem tizenháromnak tűnt, hanem huszonháromnak. A szemét rám emelte, hideg volt, akár a jég. Akkor elfordult, és visszasétált az asztalhoz. Hosszan néztem, hogy mit csinál, csendben evett. Odabent senkinek nem tűnt fel a kis közjátékunk.
Én is visszamentem, folytattam az evést. Lopva-lopva ránéztem Benjire, arcán még mindig ugyan az a kifejezés ült. Végig néztem az itt ülőkön, mindenkinek meg volt a maga kis történtet, hogy miért került közénk.
Heidy… Ő az egyik legjobb barátnőm, amúgy vérfarkas.
Mark… Ő egy egyszerű ember, de nagyon könnyedén beleszokott ebbe a világba. Ha nem mondom el neki a dolgokat akkor, amikor Via meghalt, akkor is itt lenne Heidy miatt. Még mindig úgy imádják egymást, mint egykor.
Aaron… Ő róla fogalmam sem volt, hogy bírja ki az ottani életet. Via halála után – főleg - mikor kiderült róla, hogy az emberek között volt őrző, Aaron nagyon magába fordult. Alig beszélt, csak ritkán szólalt föl, mikor kérdezték. A szemében megcsillant a fájdalom, el sem tudtam képzelni, hogy mit érezhetett.
Lionell… Róla se tudtam semmi, ugyan úgy, ahogy Benjiről. Rájuk néztem, és az első pillanatban felfedezett hasonlóság még mindig ott van kettejük között. Én úgy gondoltam, hogy Lio Benji apja, de a fiú azt mondta, hogy nincs családja. Vajon milyen kapcsolatban áll a két vérfarkas?
Végignéztem az egész csapaton. A vérfarkasfalka teljes egészében itt volt, jó pár halhatatlan, boszorkány, és még sorolhatnám. A legtöbbjük Via temetésén is részt vett, a kentaurok kivételével szinte mind itt voltak. Ekkor döbbentem rá, hogy a z őrzők nagyon fontosak az egész világnak. Nem csak a saját fajtájuknak a védelme a cél, hanem a fajok közti egyensúly fenntartása is. Még anno Jasontől azt tanulta, hogy egy fajból túl sok egyed létezik, akkor a kisebb csoportok fellázadtak ellenük, hogy ne uralkodjanak. A halhatatlanok ellen bezzeg több évszázadnyi uralkodásuk alatt egyszer sem volt semmi féle merénylet.
Vagy csak nem tudunk róla…
- Mondd csak, Alstan – szóltam a legöregebb halhatatlanhoz közöttünk. Soha nem árulta el nekem, hány éves, de a környezetében mindenki nagyon tisztelte. – Voltak merényletek a halhatatlanok ellen?
Egy pillanatra elnézett, mint aki gondolkozik, majd válaszolt a kérdésemre.
- Természetesen voltak, de csak kisebbek. A legutóbbi akkortájt volt, mikor a világra jöttél. Abban az esetben a szüleid voltak az áldozatok, de mindig voltak olyanok, akik meghaltak. Persze ezeket Ő és Tina mindig eltusoltatták.
Megborzongtam. A szüleim fellázadtak Tina ellen? De hiszen utána hozzá kerültem! Mi történhetett? A kíváncsiság… Lehet, ez fog megölni a végén, de tudnom kellett az igazságról.
-         Alstan, tudsz részleteket a legutolsó esetről?
-         Persze, hogy tudom, hiszen az eltusolásban mindig én segítettem nekik, ezért tudok az esetekről. A módosítás a különleges képességem, nem csoda hát, hogy engem kértek meg rá.
-         És el is meséled nekem, mi volt akkor?
-         Ha ez a kívánságos, akkor várnod kell egy kicsit. – meghökkentem. – Azért, mert a jelenlevők közül vissza kell módosítanom néhány embernek a memóriáját.
Alstan előbb Dylanre és Jasonre nézett, aztán rám. Intett nekünk, hogy menjünk hozzá közelebb. Dylan ért oda először, Alstan Dylan homlokára tette a tenyerét, majd erősen koncentrálni kezdett. Kék fény villant, olyan, mint egy villám, majd Dylan szeme lecsukódott, a teste összerándul, és összeesett. . Egy pillanat múlva Dylan újra olyan volt, mint régen. Jasonnel is ugyan ez történt.
Félve odaléptem a férfi elé, majd nekem is megérintette ugyan úgy a homlokom. Valami arra késztetett, hogy a szemébe nézzek, láttam, ahogy körülölel a kék színű villám, majd minden elsötétült, rövid időn belül nem is tudom, hanyaggyára.

2012. augusztus 8., szerda

Bocsi

Sziasztok! Bocsánatot szeretnék kérni, amiért eddig nem jelentkeztem, de nyaralni voltunk, meg voltak a magánéletemben is gondok, nem nagyon tudtam írni, de azt hiszem, most újra elindul a kerék, és egy héten belül jön az új fejezet. Jó, igaz, most itt mentegetem magam, de aki olvassa a blogomat, attól akkor ezennel bocsánatot kérek. ^^
Amúgy, ha valaki mást is akar tőlem olvasni a http://konek13.blogspot.hu/ oldalra feltettem a legújabb novellámat. :É
További szép nyarat mindenkinek :D
Puszi*Konek