Nah, de jó olvasást! Puszika*Konek
ui.: a következő fejezetben minden meg lesz magyarázva, ami itt nem tiszta
uui.: amúgy, jól este valami kritika :3
29. fejezet
Amikor egy emlék már nem csak egy emlék
Ahová kerültem
kísértetiesen emlékeztetett arra az emlékfolyamra, amit akkor láttam, mikor egy
hónapig nem voltam magamnál. Majdnem minden emlékem ugyan az volt, mint akkor. Az
egész azzal a régi emlékkel kezdődött, amikor anyám karjaiban voltam, és ő egy
levelet írt. Minden úgy láttam, mint egy film.
Nem írt levelet, de a padon ültünk.
Mindvégig a környéket figyelte, mint aki valamilyen jelre vár. Az idő telt, de
nem történt semmi, a harang már az éjfélt is elütötte. (Kicu neked, csatt :P)
Egy nő alakja látszott a távolban, az anyám felállt, és elindult felé. Tina
volt az. Anyám remegve a kezébe csúsztatott, Tina szorosan magához ölelt.
-
Biztos vagy
benne, hogy ez a legjobb megoldás? – kérdezte Tina
-
Mindentől meg
kell védeni. Rossz helyre született a kislányom, de nem kell tudnia a világnak,
hogy vérfarkas az apja. Ha... ha... –a hangja elcsuklott, sírni kezdett, de
erőt vett magán, és folytatta. – Ha a vámpírok nem lázadtak volna fel
ellenetek, mindenki boldog lenne. Lehet, hogy nem kellett volna Káin
feleségével, veled barátkoznom, és nem lettünk volna éppen akkor ott a
támadáskor. Így a helyzet viszont bonyolult.
-
Bizony, hogy az.
-
Ígérd meg, Tina!
– anyám hangja acélos lett – Ígérd meg, hogy a gondját viseled, és idővel
mindent elmondasz neki!
-
Ezt megígérem – Ő
hangja meglepően lágy, és szeretetteljes volt, a többi szavát nekem intézte –
Vigyázni fogunk rád, akár az életünk árán is.
Nagy csend következett, egy szélroham söpört
végig, az árvaház kertjéből emberek léptek elő, aztán még többen. A legnagyobb
meglepetésemre rengeteg ismerős arcot fedeztem fel. Dylan, Jason, de még a
fiatal Lionell is ott volt. És Olívia… Ő is fiatalabb volt, mint mikor
megismertem, de nem sokkal. Eszembe jutott, hogy az őrzők lassabban öregednek.
-
Ők itt mögöttem
mind letették az esküt, hogy védeni fogják a lányodat, akár az életük árán is.
Alstan, lépj előre.
-
Igenis,
asszonyom.
Az említett előlépett a sorból, és rögtön
láttam, hogy nem változott az óta semmit. A szeme rideg szürkesége ugyan olyan,
mint mikor visszaadta az emlékeim.
- Az esküben az is benne volt, hogy ez a
nagyszerű halhatatlan elveszi az emlékeiteket a mai estéről. Sajnálom.
Kitört az általános zűrzavar, mindenki
egyszerre kezdett beszélni, mindenki túl akarta harsogni a másikat, de hirtelen
robbanás rázta meg a környéket. Tina körül olyan füst volt, mintha ő robbant
volna. Egy pillanatig halálos csend, aztán még nagyobb hangzavar lett, és
kitört a verekedés. Még sosem láttam ilyet, elhűlve figyeltem, ahogy az emberek
egymást ütlegelik, mint sem törődve, hogy ki az ellenség vagy barát.
Fegyverek kerültek elő a rejtett zsebekből,
pár kar, pisztolyok, kések, és a mágia. Valahogy anyám is belekeveredett, de
Tina meghátrált, majd eltűnt.
Még mielőtt az emlék elhalványult volna,
láttam, amint Alstan a földre vetette magát, tenyerét a földhöz nyomta, a kék
villám pedig felvillan.
Hirtelen
felriadtam, és azt láttam, amit látnom kellett, semmi sem változott az óta,
mióta odamentem a halhatatlanhoz. Hitetlenkedve néztem rá, aztán még egyszer
körbe. Magam elé idéztem az emberek arcát, akik egykor ott voltak azon a
vesztes estén, amikor meghalt az anyám, akiről már nem tudom, hogy kicsoda.
Halhatatlanokkal barátkozott, és bátran Tinára bízott, holott tudta, hogy ki ő.
Akkor most ki a gonosz?
Felültem, hogy
ne hanyatt feküdjek végig a földön, egy pillanatra megszédültem, de nem
zavartattam magam. Jas a kezét nyújtotta, láttam rajta, hogy ő is azt élte át
az emlékeiben, amit én. Újra körbenéztem. Jó néhány arcot láttam ott abban az
emlékben. De akkor nekik miért nem adta vissza ezt Alstan?
- Alstan… A
többieknek is meg kell ezt mutatnod.
Rám meredt. A
szemében akkor láttam meg azt a bölcsességet, ami miatt a többiek úgy tisztelik,
ahogy. A fejét lehajtotta, aztán újra rám nézett.
-
Ezt már nem tehetem… - hangjából csak úgy sütött az
önutálat.
-
De miért? Joguk van tudni, hiszen az eskü az
emlékvesztés után is él, nem?
Újra lehajtotta
a fejét. Tudtam, ez a beleegyezés jele. Letette a kezét a földre, ugyan úgy,
mint egykor. Újra villant a kék fény, de most láttam, mi történik egy tömeges
emlékváltoztatáson. Mindenki elájult egy pillanatra, aztán minden ugyan olyan
volt, mint addig.
Nekem úgy tűnt,
mintha… Nehéz ezt megfogalmazni, de mintha az eddigi emlékeik is megváltoztak
volna, mintha el sem felejtették volna, ami akkor történt, olyan volt, mintha
nem is tudták volna, hogy az előbb éppen visszakapták az emlékeiket.
-
Mi a fenét csináltál, Alstan – kérdeztem tőle olyan
halkan, hogy csak mi hallhattuk.
-
Azt, amit eredetileg el akartam kerülni. Ő most
elfelejtették, hogy azt az emléket elvettem tőlük, tehát azt elfelejtették,
hogy volt idő, mikor nem emlékeztek rá. Kicsit zavaros, igaz?
-
Nagyon zavaros.
-
Hogy is mutassak erre példát…
Miközben
gondolkozott, újra körbenéztem az ott tartózkodókon. Senkin nem látszott, hogy
bármit is furcsának találnának. Vagyis csak azt találták annak, hogy Alstannal
a földön ülünk. Oda is jött Heidy, hogy megkérdezze, miért, és csak annyit
feleltem, hogy gondolkozunk egy terven, és Hei beérte ennyivel. Felrémlett az a
pillanat, amikor a tekercset tanulmányoztam, és a gondolkozótársamat össze is
zavartam, mikor kérdeztem.
-
Én tudok teleportálni?
-
Hogyne tudnál. Erre Jason úrfi nem tanított meg?
-
Úrfi? – a kacagás miatt nem nagyon lehetett érteni,
amit mondok, de nem tudtam mit tenni. Még hogy úrfi… - Úrfi? – kérdeztem újra
-
Igen úrfi… Minden őrzőt meg kell tisztelnünk, erre se
tanított meg?
-
Hát, egyikre sem tanított meg.
Újra a
gondolatainkba merültünk. Elnézegettem a társaságot, mindenki csinálta a
dolgát. A gépeknél volt a legnagyobb csődület, mozgás volt az árvaháznál, több
halhatatlan, és pártfogoltjai is ki-be mászkáltak. Éppen ezt figyeltem, mikor
megéreztem, hogy valaki megfogta a vállamat, és már el is nyelt a tértelenség.
Mikor már
éreztem a talajt a lábam alatt, rögtön felvettem a támadó állást, és vádlón
meredtem Alstanra. Ő védekezően felemelte a karjait, én pedig ellazultam.
- Mégis mos
miért hoztál ide?
A mezőnél
voltunk, a végzet mezejénél, ahol minden elkezdődött. A patak vígan csordogált,
itt nem látszott meg az, hogy már december volt, ezeken a fákon még voltak
levelek, a fű megállíthatatlanul nőtt, ez volt a csendes kis sziget a háború
mezején. Hanyatt feküdtem a fűben, és néztem a kék eget, azt a néhány felhőt,
ami ott volt.
Alstan ledőlt
mellém, a helyzet kicsit olyan volt, mikor Tinával beszéltem.
- Meg akarsz
tanulni áttűnni máshová? Ez a világon a legegyszerűbb. Először is, állj fel,
kezdetben úgy egyszerűbb. Nagyon jó, most pedig hunyd be a szemed, és képzelj
el egy helyet. Nagyon fontos, hogy valóságos helyszín legyen, mert különben
lehet átkerülsz egy másik világba, és ha ott nincs mágia, onnan csak akkor
szabadulsz, ha a mágiád belűről fakad, és nem csak utólag tanultál.
Próbáltam felfogni,
amit az öreg mondott, és teljes mértékben a barlangra gondoltam, a bejáratra.
Háromszor-három méteres fa keretre, ami elválasztja a barlangot a külvilágtól,
semmi ajtó, csak egy keret. Aztán elképzeltem a helyet, teljesen emberek
nélkül, pont úgy, ahogy akkor láttam, mikor engem kerestek. Minden részletet
megpróbáltam pontosan beleképzelni, és mikor ez megvolt, bólintottam Alstannak.
- Most pedig
képzeld el magad a semmibe.
Ezt nem volt
nehéz teljesíteni, annyiszor voltam már benne, így újra bólintottam.
- Most pedig
képzeld el, ahogy odatűnsz a semmibe, majd a megadott helyre.
Újra jeleztem,
hogy rendben van.
-
Akkor add át magad az utazás érzésének, de azért azt is
képzeld el.
Hát megtettem,
de nem történt semmi. Újra próbáltam, de megint eredménytelen volt a dolog.
Dühösen dobbantottam egyet, és fújtattam, erre Alstan kuncogni kezdett. Még
soha sem hallottam tőle ilyen hangot, meglepetten kinyitottam hát a szemem, és
azt láttam, hogy mosolyog.
- Ne légy
ideges, Azule, elsőre senkinek se sikerül, de hát ezért jöttünk ide. Ne add
fel! A legfontosabb, hogy koncentrálj, és nagy fontos, hogy elképzeld a helyet,
ahová jutni akarsz, aztán a semmit, majd érezd, ahogy már ott vagy, ahogy
utazol.
Egy órán
keresztül csak koncentráltam, próbálkoztam, átengedtem magam az utazásnak, de
semmit nem értem el. Alstan kényelmesen elhelyezkedett a földön, és csak várt.
Végül föladtam, é leültem mellé.
-
Miért nem sikerül? – a hangom nyafogósabb volt az
átlagnál. Alstan megint kacagott.
-
Mert még csak most kezdted. Szerinted én egy pillanat
alatt megtanultam? Dehogy… Több évbe került. De nekünk nincs időnk, úgyhogy
folytasd!
Vissza
felálltam, és folytattam a koncentrálást, ami fél óráig megint sikertelennek
bizonyult. Aztán mikor már nem is tudom, hanyadszorra próbálkoztam vele,
éreztem valami furcsát, ami majdnem olyan volt, mint mikor Jason először
magával vitt, de akkor mindent én irányítottam, éreztem, hogy Alstan megfogja a
bokámat, és eltűnünk a semmibe.
Először úgy
meglepődtem, hogy majdnem elfelejtettem az úti célra koncentrálni, de aztán
újra a barlangra gondoltam, és nagy meglepetésemre ott kötöttünk ki a
bejáratba. A bent lévő emberek meglepetten néztek a diadalittas arcomra, és
ahogy Alstan a földön ül, és fogja a bokámat. Nem úgy nézett ki, mintha feltűnt
volna nekik, hogy eltűntünk.
Az öreg
zavarodottan felállt, és mondta, hogy folytassuk a teleportálás gyakorlását, a
szavaktól mindenki megnyugodott és folytatta a dolgát. Kisétáltunk vissza az
erdőbe, és most Alstan pontos helyeket adott meg, ahová el kellett teleportálnom,
persze mindig ketten mentünk, azt mondta, azért, hogyha túlságosan is
elkeverednék.
A második
teleportálásom is majdnem olyan nehéz volt, mint az első. Vissza kellett
mennünk a mezőre, majdnem úgy megszenvedtem, mint az elsőt. A következő az
volt, hogy arra a mezőre menjünk el, ahol Aaronnal edzettünk. Ez már könnyebben
ment, mint az első kettő. A következő feladat a fönti könyvtár volt, utána
Ambrosie könyvtára, majd a folyópart. Mindegyik egyre könnyebb, könnyebb, és
könnyebb volt.
A következő
feladatra azt mondta Alstan, hogy válasszak ki egy számomra különleges helyet,
azonnal az árvaházra gondoltam. Behunytam a szemet, és rögtön felidéződött,
amit utoljára láttam ott, az ürességtől kongó épületet, már szinte
koncentrálnom se kellet, megragadtam az öreg kezét, és már ott is voltunk, a
kihalt aulában.
A levegő állt,
sehol egy nyitott akármi, minden zárva. Felmásztam egy székre, és nagyra tártam
az első ablakot, amit megláttam. Akár repülhettem is volna, de nem volt kedvem
kinyitni a szárnyamat.
Sehonnan se
szűrődött ki zaj, mindenhol csend honolt. Körbejártuk az épületet, benézünk pár
szobába, mindenhol az látszódott, hogy az emberek sietősen távoztak, a fiókok
kirángatva, sehol semmi személyes tárgy, csak pár használhatatlanná vált ruhadarab.
Siralmas látvány volt így látni azt a helyet, ahol felnőttem. Az agyamba
tolakodtak azok az emlékek, mikor barátságot kötöttem az emberekkel, a
kisebb-nagyobb csínytevések, amiket néha megúszunk, viszont amiket nem, az azok
után büntetéseket, a gyerekkorom pergett le a szemem előtt.
Alsannal
felsétáltunk a szobámba, ott is kinyitott az ablakot, és csak utána néztem
körül. A szobámban rombolás nyomai látszódtak, a szekrényajtó leszakadva, jó
néhány itt hagyott ruhám sérült meg. Az ágyamon az ágynemű és a matrac
felhasítva, a lábak kitörve. Az egész szoba nagyon szomorú látványt nyújtott, a
lelkem fájt, ahogy körbenéztem.
Feltúrtam a
szekrényemet egy táska után, és kiválogattam a még használható ruhákat, és
belepakoltam. A tankönyvem közül kikerestem azt a füzetet, amibe az unalmas órákon
rajzolgattam, írogattam, de legfőképpen amőbáztam valakivel. . Az ajtóhoz
sétáltam, és még egyszer utoljára körbe néztem. A szívem nehéz volt, majd meg
szakadt, hogy el kellett hagynom a szeretett helyet. Körbenéztem tehát, szép
lassan, hogy minden részletet az agyamba véssek, mikor megláttam egy teljesen
ép borítékot a kettétört asztalomon.
Nem kis
gyanakvással mentem oda, és vettem le az asztalmaradványról. Remegő kézzel
bontottam ki, és vettem ki belőle a levelet, nekem címezték. Azonnal
felismertem az írást.
Kedves Azule!
Ha ezt a levelet olvasod, akkor
valószínűleg már tudsz teleportálni, büszke vagyok rád, Zulukám. Tudnod kell
rólam, hogy mi nem vagyunk rosszak. Megtanultunk uralkodni a fajok felett, és ez
egy idő után nem tetszett a legtöbb alávetettnek. Sajnálom, hogy meghaltak a
szüleid, és hogy te oly kevés időt tölthettél velük el. Gondolom kíváncsi vagy,
kik is ők valójában. A vérfarkasok, a boszorkányok, és minden egyéb varázslatos
teremtmény sokkal több ideig él, mint az átlagemberek, így a szüleid már elég
idősek voltak ahhoz, hogy beavassuk őket a világok rejtelmeibe, hogy ők
kicsodák, és miért születtek.
Más ismerlek eléggé, hogy tudjam,
most nagyon kíváncsi lettél. A válaszokat megtalálod a könyvtárban, a jóslatod
mellet, az őrt kell kérdezned, ő majd útbaigazít.
És ne feledd, sose add föl, és ne
keress minket. Vigyázz magadra!
Talán majd egyszer nem leszünk
ellenségek.
Tina
A könnyeimmel
küszködve eltettem a táskába a levelet, és már nem néztem hátra, megfogtam
Alstan kezét, és azonnal a könyvtárban kötöttünk ki, ahol már ott várt a jóslat
mellett egy csuklyás alak.