30.fejezet

Hát, itt a következő fejezet. A suli mellett csak ritkábban tudok fejezeteket hozni, sajnos nagyon sokat kell tanulni. Jó olvasást! Puszi*Konek

30. fejezet Az almafa

A férfi csak intett, hogy kövessük őt, majd elsietett a könyvtár azon része felé, ahol még nem jártam. Ránéztem Alsanra, de rajta az látszott, hogy ismerte a helyet, de ahogy belegondoltam, felesleges volt meglepődnöm, hiszen már nagyon idős, nagyon régóta halhatatlan, biztos járt mát mindenhol.

A mogorva kísérőnk kinyitott egy hatalmas, díszes kétszárnyú fa ajtó, ami mögött sötétség honolt. A csuklyás előrement, be a terembe, szobába, nem tudtam akkor még minek nevezni. Kérdőn néztem Alstanra, ő csak bólintott a fejével, így hát elindultunk utána. Bent nem láttam semmit pár másodpercen keresztül, de a vámpír-szemem szinte azonnal hozzászokott a fényviszonyhoz.

Amiről addig azt hittem, hogy terem, az egy hosszú folyosó volt, a falát meggyújtatlan fáklyák szegélyezték. A talaj egyenletes, világos – már amennyire olyan sötétben látni lehetett – márványlapokkal volt kirakva. Ahogy mentünk előre, egyre szűkösebbé vált az út, már csak libasorban férünk el, amikor megérkeztünk egy fehér, téglalap alakú vas valamihez, ajtó lehetett. Kilincs nem volt rajta, csak mellette egy kis nyílás, nem is tudtam, hogy mire szolgál. Ekkor megszólalt az idegenvezetőnk, mély reszelős hangon.

- Kérem, adják ide a nyakláncaikat.

Hátrahőköltem. A nyakláncomat? Alstan meg se lepődött, ő már kapcsolta ki, és adta is oda, és a csuklyás beletette abba a kis rekeszbe, ami bezáródott, majd eltűnt belőle az igazoló ékszer. A hátamon fölállt a szőr, mint egy macskának.

-         Nyugodtan odaadhatod neki, ez csak egy biztonsági ellenőrzés, tudod, Ő és Ő ezért hozták létre ezt a nyakláncos rendszert, hogy ilyen helyekre csak nehezen lehessen bejutni.

-         Miért nem mondod ki a nevüket, Alstan? – kérdeztem meg az első dolgot, ami feltűnt

Alstan csak hümmögött, én pedig közben odaadtam a kísérőnknek a nyakéket. Ahogy a kezébe került, alaposan megszemlélte, de rakta is be a tárolóba, majd eltűnt, mint Alstan jelzőnyaklánca. Utána a csuklyás is beletette, eltűnt, majd a rekesz melletti gombok közül benyomott egyet. Az a vas valaki kitárult, mint egy ajtó, mögötte meglepő látvány fogadott.

Egy nagyon kicsi szoba volt, pár asztallal és székkel, de minden fehér volt. A szobácska végén egy újabb ajtó, ugyan olyan rendszerrel, mint amin az előbb átmentünk.

Odasétáltunk az ottani ajtóhoz, és meglepetésemre egy fogason ott lógott a nyakláncuk, a csuklyás pedig hozzá lehetett ehhez szokva, mert már szépen sorba rakta is be azokat a résbe. Egy újabb szoba volt a következő, de ez hatalmas volt, közepén egy medencével, és már kedvet kaptam az úszáshoz, mámorosan elindultam a medence felé. Levettem a cipőmet, a zoknimat, és odasétáltam a vízhez. Mindenről megfeledkeztem, nem volt más, csak a kellemes víz, ahogy lágyan fodrozódik a teteje, a kék víz jobban vonzott, mint a vér.

Leguggoltam, és a kezemet már majdnem belemártottam, mikor azt vettem észre, hogy a terem másik végében fekszem. Alstan és a kísérőnk úgy nézett ki, mint akik eldobtak abba az irányba valamit, ahol én voltam. Az agyam lassan kezdett kitisztulni, de újra a vízre néztem, és megint megszűnt a világ. Újra csak a víz létezett a számomra, a hatalmas medence, nem láttam mást, csak azt. Ekkor fájni kezdett az arcom, és újra magamhoz tértem, és azt vettem észre, hogy a falat nézem.

Csak nagyon lassan tudtam a helyzetet értelmezni. Még mindig a medencés teremben voltunk, Alstan meg az idegenvezető fogtak engem, a fal teljesen fehér volt, egy piszok sem volt rajta. Nem tudtam miért, de ezen kezdtem el töprengeni. Aztán egy kis idő után az agyam elkezdett értelmes gondolatokat gyártani. Mit is kerestem én a földön térdelve úgy, hogy ketten fognak. És miért fáj az arcom. Aztán eszembe jutott, hogy a víz… Az a víz teljesen magához láncolt.

Kirázott a hideg már annak a gondolatára is, hogy mekkora kábulatba estem egy kis víztől. Már nem mertem odanézni. Lehajtottam a fejemet, a padlót néztem, fehér csempével volt kirakva. Egy piszokfolt se volt rajta, se nyoma a víznek. Ezen megint gondolkozni kezdtem, de megpróbáltam nem ilyen kis pitiáner dolgokra összpontosítani, ezért ránéztem Alstanra.

Az öreg arcán gondtehetség látszódott, úgy nézett ki, mint aki nagyon koncentrál valamire.

- Az a lényeg, Zulu, hogy ne nézz a vízre – mondta a megfigyelt.

A lábamban nem volt elég erő ahhoz, hogy felálljak, ezért megrángattam Alstan karját, és a lábamra mutogattam. Ő megforgatta a szemét, majd a hátára kapott. Tudtam, hogy mit fog tenni, ezért gyorsan behunytam a szemem, hogy a gyomrom ne forduljon annyira fel, és a vizet se lássam. Az öreg meglepően erős volt, masszívan tartott a hátán.

A kísérőnk az ajtóhoz tessékelt minket, majd a nyakláncokat ugyan úgy belerakta a kis résbe, mint az előző szobában, majd, mint kiderült, eljutottunk a végállomáshoz. Az ajtó kitárult, először hatalmas sötétség volt bent, majd szép lassan felgyulladtak a fáklyák, derengő fénnyel bevonva a falakat. A látvány… Azt hiszem, a hihetetlen nem elég jó szó arra, amit ott láttam.

A falak mellett hosszú sorokban vitrinek voltak, amik között foglaltak helyet a fáklyák. Minden polcon különleges tárgyak, iratok, és minden olyan mitologikus dolog, amiről eddig csak könyvben olvashattam. Az első, amit kiszúrtam, az egy hatalmas fa volt a „termecske” közepén. Mikor közelebb mertek a fához araszolni, akkor vettem észre, hogy az nem egy fa volt, hanem kettő összenőve, de úgy, ahogy még sosem láttam két fát.

- Láttál már ilyen fát? – érdeklődött Alstan

- Hát, nem mondhatnám…

- Nem is csoda. Ez itt az élet és tudás fája.

Csend. Felnéztem a hatalmas fa-kettősre, és magam elé idéztem azt a réginek tűnő emléket, mikor Tina irodalmat tanított, és a Bibliát tanultuk. Akkor még egy másik világban éltem, nem hittem benne, de ahogy a fákat szemléltem, nem tudtam, mit higgyek. A fákon észre lehetett venni az almákat, a hideg rázott ki, miközben néztem őket.

-         Tényleg… Ez a két fa… Most… Ezek…

-         Igen, ezek azok…

A szemem majd akkor lett, mint egy ház. De még nem volt vége.

- Csak hogy még jobban meglepődj, ezek az első Életfák. Éváé a tudás fája, így Ádámé az élet fája. Miközben jöttünk, átmentünk pár térkapun, és most az Erdő alatt vagyunk. Az a víz, amúgy, ami csábított, az pont erre lett kitalálva, hogy magához vonzza azokat, akik ránéznek.

Leesett az állam (kopp…). Újra körbenéztem a helyen, ahol voltunk. A hideg rázott ki, ahogy megint a fákra néztem. Az első életfák voltak azok. Vajon hogy és hány ember vágyódik arra, hogy megnézze Ádám és Éva fáját? Ők kiket engedtek már ide be? De ahogy belegondoltam, milyen kevesen tudtak az erdőben lévő fákról, rádöbbentem, hogy nagyon kevesen. A biztonsági rendszer is elég kemény, ami ide vezet.

Ahogy tanakodta, az a halhatatlan, aki elkísért, megérintette a vállamat, majd a kezembe adta a nyakékemet. Nézegettem, úgy tanulmányoztam, mintha akkor láttam volna életemben először. És tényleg úgy volt! Észrevettem egy apró vésetet a kristály feletti arany keretben. Nagyítóra sem volt szükségem, a vámpír énem el tudta olvasni. „Azule Blue, március 21, †(utcai verekedés)Hannelore Blue(boszorkány)═†(vámpírtámadás)Gideon Blue(vérfarkas).”

Az állam megint a földön kötött ki. Ezt eddig miért nem vettem észre? Végigfuttattam az ujjamat az apró betűkön, alig észrevehetőek. Ha nem néztem volna meg jobban, soha nem veszem észre.

Közben Ő Alstannak is visszaadta a saját nyakláncát, és már a nyakába is tette. Egy szökkenéssel átszeltem a köztünk lévő területet, és a nyakéket kezdtem el nézni. Neki is ugyan úgy volt minden egy kis arany szegélyen, mint nekem. „Alstan Goldwin, december 1, ismeretlen.”

-         Mi az, hogy ismeretlenek a szüleid?

-         Mert senki se tudja.

-         Erre magamtól is rájöttem… De miért nem tudja senki?

-         Mert én is árva vagyok. Nem ismerem a szüleimet, történetünk hasonló Azule. Londonban születettem, november végén. A szegény-negyedben találtak rám december elsején.

Az új információk hada kezdett egy kicsit sok lenni a fejemnek, megszédültem, leültem hát a földre, és mély levegőket vettem. Alstan több száz éves, ha csak belegondolunk, hányféle Londonba születhetett bele, mennyire rossz lehetett a sorsa, nem csoda hát, hogy elkezdtem őt sajnálni. Felnéztem rá, azonnal rájött, mire gondolok.

- Nem, Azule, engem nem kell sajnálni. Az élet erőssé tett. Ha akkor nem oda tesznek le, most nem lennék az, aki. A legfőbb halhatatlanok közé tartozom még árulóként is.

A szavai egyre halkabbak lettek, erőtlenek.

- De hiába, az idő rajtam is kifogott. Valami elromlott bennem, mikor halhatatlan lettem. Vannak korlátaim, és mostanában túl sokszor léptem át. Az a tömeges emlékvisszaadás… Hiába vagyok halhatatlan, érzem, előbb-utóbb meghalok.

A többi néma csend. Alstan nem szólt többet, de a levegő is megállt, a légy se zümmögött, a levegővétel is néma, hangtalan. Csak néztem. Képtelen voltam felfogni, hogy ő, Alstan Goldwin, a nagy halhatatlan mágus, akinek akkora ereje volt, hogy képes volt átmenteni a képességét a halál után, hogy halhatna meg? De a kérdésemben benne volt a válasz. Ami”elromolhatott” benne, a miatt van még ereje.

Újra ránéztem. Látszott az arcán, hogy megöregedett. Az emlékben, amit visszakaptam, ott még az arca fiatalabbnak, ránctalanabbnak tűnt, a szeme élénkebben csillogott. Láthatóan fiatalabb volt akkor. De mi történhetett vele, hogy ilyen rövid idő alatt ennyit változott? Ezt a kérdést is elraktároztam a fejembe a többi mellé, mint megoldásra váró probléma.

Feltápászkodtam a földről, és közelebb mentem a két fához. Pár lépés még elválasztott, mikor megéreztem a belőle áradó energiát, ahogy mentem egyre közelebb, már-már fel is döntött. A szívem vadul dübörgött, mintha órákon át futottam volna, az erő végig száguldozott az ereimben. De végül elértem a facsodát, és ráfektettem tenyerem, mint ahogy tanultam. A fából áradó erő szó szerint mellbevágott. Fény villant, olyasmi, mint Alstannál, de ez aranyszínű volt, és sajnos kellemetlen mellékhatások társultak mellé.

A mellkasomon fájdalmat éreztem, aztán jó öt méterrel hátrébb találtam magam a földön hanyatt feküdve. Eltelt egy perc, mire észhez tértem. Az események teljesen megleptek. Ez miért volt vajon? Újabb kérdés. De erre azonnal megkaptam a választ, a teremben?barlangban?alagsorban?tartózkodó két halhatatlan szinte azonnal a segítségemre sietett, és segítettek felkelni.

- Mi volt ez? – kérdeztem idegesen

- Már előre kellett volna szólnom, Kisasszony. Ezek a fák azért különlegesek, mert… Mert ha valaki meghal fönt, elpusztul a fája, ugye ezt tudja? – bólintottam – A bennük lévő energia ebbe a két fába száll. Ezért nem haltak ki, mikor Adám és Éva meghaltak. A vízözönt is túlélték. Hihetetlen, nem igaz, Hölgyem?

- De, nagyon az, Uram. De miért szólít hölgyemnek?

- A kötelesség. Mindenkit így kell szólítanunk. Az illem.

- Még az ellenségét is?

- Az illem.

Még akkor sem értettem, hogy mi ez a nagy felhajtás az illem körül a halhatatlanok körében, de ezzel már nem törődtem. Ahogy visszanyertem az egyensúlyomat, újra elindultam a fakettős felé, de már meg sem próbáltam megérinteni. Ahogy közelítettem a kezemmel, a fény felizzott, de nem lökött hátra. De ahogy csillogott, valami eszméletlen volt a szépsége.

Felnéztem a fák lombjára, majd beletört a nyakam. Látszott, hogy nőnek rajtuk almák, sok apró színes pötty a zöld alapon. De aztán belegondoltam. Tél van. Akkor meg miért van gyümölcse és levele? Körbejártam a vastag törzseket, és rábukkantam egy táblára, apró betűs szöveg volt rajta. Pár perc alatt végigfutottam, nem maradt megválaszolatlan kérdésem többé a fával kapcsolatban.

A kezemmel újra a fa törzse felé közelítettem, de már nem féltem attól, hogy ellök. Éreztem, ahogy a fény újra el akar dönteni, de nem hagytam magam, nem engedtem. A fájdalom kezdett elviselhetetlenné válni, de kitartottam. Az elmúlt majdnem egy év alatt hatalmasat nőtt a fájdalomtűrésem.

Aztán végül engedett a fa, hogy elemezzem. Tényleg hatalmas energia volt benne, éreztem benne a rengeteg lelket, szinte végeláthatatlan volt az emberek sora. De valahogy mégis, olyan egység volt a fa, amit még soha nem éreztem. Maradtak meg érzelmek, gondolatok, de rengeteg. Kezdett már olyan sok lenni, hogy el kellett engednem a fát, és hátrálnom, mert már azt éreztem, hogy nem is én voltam, túl sok információ áramlott belém.

Újra elolvastam a tábla utolsó sorát. „Ha érezni akarod a fát, erősnek kell lenned”. Újra megborzongtam az információ-mennyiségtől, majd a két halhatatlan felé fordultam. Alstan egy emelvényen áll valahol fent a magasban a lombkorona mellett. Feltűntem mellé, és érdeklődve néztem, mit csinál. Aztán már rémülten kiáltottam, hogy ne, mert leszakított egy almát a fáról.

-         Te… Te... Te-te-te-te-te-te-te

-         Én? Ez tart életben. Már meghaltam egyszer, de utána úgy öregedtem, mint mindenki más. Így még sok-sok évig élhetek. De ha nem tudnék hozzájutni az almához, pár héten belül meghalnék.

A hideg rázott ki, kerekedett szemekkel bámultan rá. A világ egyre furcsább körülöttem, ezért ezen a kis dolog felett már egyszerűen átsiklottam. Úgy gondoltam, hogy ha neki ez kell az élethez, hát legyen. Rámosolyogtam, majd megfogtam a felkarját.

- Ideje visszamennünk. Kedves halhatatlan uraság, mi most megyünk.

Otthagytuk a kísérőnket, és már beleis ugrottunk a semmibe, hogy a barlangba kössünk ki. Hatalmas nagy felfordulás volt. Mindenki szalatgált ide-oda, Jason nevét kiabálták. Az egész erdő tőlük zengett.

-         Mi történt? – kérdeztem az első embert, akit sikerült megállítanom.

-         Jason eltűnt.

Azt hittem elájulok. Ez az egy szó vízhangzott a fejemben, eltűnt.