31. fejezet

Hát, íme, itt a 32. fejezet :D Már a címe is árulkodó :3 Jó olvasást! Puszii**Konek
Ui.: még most is örülnék némi véleménynek xD

31. fejezet A vihar elötti csend

Jason eltűnt… A fejemben újra és újra lejátszódott ez a mondat, ahogy végigfutottam a barlangon. Nem volt ott. Vészesen közeledtem abba az állapotba, hogy nem tudtam, mit csinálok. Csak fel-alá szaladgáltam a barlangban, Jason zöld szemét, illatát keresve, de sehol sem találtam. Az illatát már elvitte a levegő, a kedvenc zöld árnyalatomat sem láttam sehol. A kétségbeesés zúgott át rajtam, kifutottam a bejárat elé, arcomat az égre emeltem, de a kékséget eltakarták a felhők, egy esőcsepp esett elkeseredett arcomra, majd a szürkeség megállás nélkül zúdította a nyakamra a vizet. Én viszont csak ott álltam, hagytam, hogy elázzon a ruhám, nem érdekelt. A felhőkben kerestem őt, ahogy a nevét suttogtam a semmibe, Jason.

Egy meleg kéz érintését éreztem a vállamon, de csak álltam tovább. Hallottam, hogy valaki a nevemet mondja, de nem tudtam rá reagálni, csak néztem, és rá gondoltam. Azt is éreztem, ahogy elkezdenek befelé húzni, engedtem, de nem fogtam fel a külvilágot. Jason arca lebegett a szemem előtt, mikor Alstannal visszatértünk egy kicsit. Annyira furcsa volt a pillantása, mintha bánna valamit, mintha fájna neki. De mi?

Éreztem, ahogy egy kicsit meglökött valaki, elindultam hát, amerre terelt, a külvilág elveszett, csak a szívem dobogását hallottam. Az agyam kis szegletében tudtam, hogy az ágyamhoz visznek, és betakarnak egy pléddel, aztán elül mellém valaki egy székre, de aztán minden a homályba veszett, talán elájultam, de lehet, elaludtam.

Lágy szólongatásra ébredtem, a vállamat is rázogatta valaki, de nem nyitottam ki a szemem.

-         Zulu, Zulu, fel kell ébredned, nem aludhatsz egész nap, ellenséges csapatok jönnek, muszáj felébredned.

-         Nem, nem akarok – a hangom elhalt, nem volt erőm beszélni.

-         De igen, Zulu, muszáj felkelned. Itt nem maradhatsz, mert meghalsz.

-         Még az is jobb…

Az illető, aki keltegetett, nem értett velem egyet, megragadta a karomat, és kirántott az ágyból. Ekkor nyitottam ki a szemem, és láttam, hogy Becca az.

-         Nekem is fáj, hogy nem került elő Jason, de ez nem ok arra, hogy meghalj, mikor megtámadják a barlangot, úgyhogy kapkodd össze a cuccodat, jobban jársz, ha repülsz.

-         Rendben

Valahogy a kezem közé kerültek a legfontosabb dolgaim, és repültem. A felfordulásban kiszúrtam Beccát, megfogtam a vállát, és ő felnézett rám.

-         Sajnálom, nem vagyok normális. – mondtam neki

-         Tudom, de most nincs erre időnk, tudod a dolgot.

Persze, hogy tudtam. Kiürítettem az agyam, egy kicsi szegletbe üldöztem a Jasonnel kapcsolatos gondolataim, a szívem majd bele halt ebbe. Elrepültem a barlang hátsó részeibe, és folyamatosan tereltem ki az ott lévőket. Mind tudták, mi a dolguk, jó párszor elvégeztük a kiürítési gyakorlatot, hogy fel legyünk készülve, ha probléma történik. Jason adta az ötletet, hogy legyen… Jason… Mi lehet most vele?

A gondolataim annyira elkalandoztak, hogy majdnem nekimentem egy falnak, megráztam hát a fejemet, és visszamentem ellenőrizni, hogy minden úgy megy, ahogy kell.

A hátsó helyiség, ahol az ágyak voltak, üres volt, mentem tehát tovább. Alig találtam valakit, akik pedig még ott voltak, azok éppen az adatokat semmisítették meg, amik a gépeken voltak. A törlést gyakorlaton nem tettük meg, mert még szükségünk volt rájuk, de most nagyon lassan haladtak, eléggé hátráltatott minket, amit talán rossz előjelnek is betudhattunk volna, de akkor nem törődtem velük, mentem tovább, az volt a feladatom, kétszer kellett végigjárnom a rejtekhelyet.

Végigmentem az egész helyen, az bejáratnál nagy volt a torlódás, nem volt elég nagy a hely. Aggódva elrepültem a fejük felett, de láttam, hogy megindultak az erdő túlsó vége felé, kb. tíz perc odafelé az út. Ott van egy másik ilyen bunker-szerű hely, egy régi, elhagyatott ház, Dylan mesélte, hogy az erdőt járták, mikor megtalálták. Szépen kipofozták, hogy élhető legyen számunkra, de volt egy nagyon nagy hátránya, az elhelyezkedése. Egy hatalmas mező mellett van, aminek végén egy még ősibb templom áll egy domb tetején.

Szétnéztem a lenti embereken, akik már kijöttek és tudtam, hogy azok, akik a törlést végezték, nem voltak köztük. Visszarepültem hát oda, ahol voltak, a felénél sem tartottak, nagyon rossz volt nézni, hogy lassan haladtak. Tudtam, hogy mindent rendesen le kell törölni, és csak utána lehet megsemmisíteni a gépeket, mert különben vissza tudják hozni az adatokat, de ez akkor is rossz volt. Volt olyan gép, amibe még bele sem kezdtek, felrúgtam hát a kötelességeimet, és leültem elé elkezdeni a törlést.

A hálózat a megterhelés miatt is lassú volt, egyre idegesebb lettem, hogy nem tudjuk befejezni. Kintről már nem szűrődött be hangzavar, egy pillanatra felhagytam a munkámmal, és kirepültem megnézni, hogy vannak-e még kint, de üresség és túlságosan is békés csend fogadott. Végigfutott a hátamon a hideg, megborzongtam. Vihar előtti csend. Nem szerettem ezt az érzést, visszamentem inkább segíteni.

Negyed órával később is rengeteg volt még a dolgunk, de mi már nagyon mentünk volna a többiek után a házba. Felrémlett az ódon kúria képe, ahogy Dylan felajánlja, hogy költözzünk oda, de mind tudtuk, hogy nem biztonságos, és ez csak a végső megoldás lehet, a legvégső. Mind tudtuk, hogy innentől nincs megállás, hamarosan ütközet lesz.

Meg fogok halni, gondoltam bele. Addig a percig úgy gondoltam, hogy nem kell félnem, de ahogy ott ültünk néma csendben, elfogott a rettegés. Nem tudtam, milyen lesz, de nem akartam a véget, túl sok dolgom volt még. Mindig azt gondoltam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, de már féltem, újra kirázott a hideg.

Újabb fél óra telt el, de még mindig rengeteg volt a dolgunk. Pár géppel már végeztünk, de azokat fizikailag is meg kellett semmisíteni, és a robbantáshoz értő boszorkányunk elmenekült a tömeggel, és csak én voltam ott, víztípusú. A gépekkel szemben én csak rövidzárlatot tudtam okozni alapból, ezért átadtam a helyemet mának, hogy mélyebbre tudjak nyúlni a tanulmányaimban.

Felidéztem, amit Vele tanultam, hogy minden boszorkány, vagy varázsló képes arra, hogy minimális szinten másféle elemű dolgot is tudjon csinálni. Ez például nálam a levegőt jelentette eddig, mással nem igazán próbálkoztam még, ezzel is csak a repülés miatt. Azt is tudtam, hogy miért pont ez, hiszen a levegőben van víz. De ezzel mit tudtam volna kezdeni? Ránéztem a többiekre, végigsimítottam a monitoron, éreztem, hogy tűz forró. Ekkor jött az isteni szikra, hogy én is tudok tüzet gyújtani, ha a részecskék felmelegednek, vagyis a levegő.

Fél óra múlva befejezték a törlést, útnak indítottam őket, majd elkezdtem a varázslatot. Nem kellett az egész helyet felrobbantanom, ezért elzártam azt a helyet, ahol a gépek vannak. Leöntöttem őket benzinnel, majd a levegőt oda sűrítettem, ahol voltak. Hátráltam pár lépést, aztán gyors mozgásra bírtam a levegőt. Szinte azonnal érzékeltem, hogy melegebb lett, mentem még pár lépést hátrafelé, aztán lángra lobbant a terület.

Még nem mehettem el, ügyelnem kellett, hogy minden rendben elpusztuljon, megvártam, még minden porig ég. Eloltottam a még égő kis lángocskákat, majd fájó szívvel elhagyta a barlangnak nem nevezhető barlangot. Még egyszer, utoljára visszanéztem, emlékezetembe véstem a bejáratot, aztán kitártam a szárnyamat, és elrepültem a többiek után.

Már mindenki megérkezett, csak rám vártak. Azzal, hogy én voltam az Ő kedvese, ha nem is hivatalosan, de engem neveztek ki vezetőnek, arra vártak, hogy mondjak valamit. De mit mondhattam volna? Mindenki tudta, hogy mi lesz ez után. Ránéztem Dylanre, de ő is rám várt. Tényleg mondanom kellett valamit.

-         Mind tudjátok, hogy mit jelent, hogy jönnek Tina csapatai. Azt várják, hogy ott maradtunk a barlangban, hogy nincs másik tervünk, de nem szabad félni. Mi mind egy nagy család vagyunk, de nem szabad, hogy egy ember eltűnése megállítson bennünket. Hamarosan csata lesz, lehet, páran elesnek közülünk, de a végsőkig harcolni fogunk!

-         Éljen – kiáltotta a tömeg.

Végig néztem a z egybegyűlteken, az össze nekem kedves arcon, akiknek csak a nevüket tudta, vagy még azt sem. Mennyien voltunk? Magam sem tudtam, de az elmúlt két hétben rengetegen csatlakoztam hozzánk, már a barlangon kívül is építettek fel nekik sátrakat, de nagyon szűkösen voltunk. Talán ötszázan lehettünk azokkal együtt, akik nem életek velünk, de most itt vannak. A barlangban és környékén csak százan, ha éltünk. De akkor egyel kevesebben voltunk, és ez nagy veszteség volt.

Tináék több ezren lehettek, ha nem több tízezren, mi a csekély számunkkal eltörpültünk mellettünk, kevés esély volt a túlélésre, de ennek ellenére se akarta senki feladni, csak én. Hátat fordítottam nekik, felsétáltam a hatalmas házba, letettem a táskámat az egyik szobába. Kikerestem belőle azt a kis dobozkát, amit még Jasontől vettem. Felpattintottam a tetejét, még mindig benne volt az a kis levélke, amit egyszer a párnámon hagyott, mikor én elaludtam, de neki mennie kellett. Csak egy szó állt rajta, szeretlek. Az arcomon végigfolyt egy csillogó könnycsepp, de valaki megérintette, és megszilárdult. Észre sem vettem, hogy bejött bárki is, de aztán felismertem, ki volt az. Egy varázsló, nevezzük úgy, hogy a legkülönlegesebb, két képessége volt. A nevét nem volt hajlandó elárulni, nagyon ritkán beszélt, de tudtuk, mi az egyik képessége. Ha valakihez hozzáér, amíg érintkeznek, át tudja venni a képességét. Akkor láttam meg, hogy mi a másik tulajdonsága, a fémekkel bánt remekül. A semmiből elővarázsolt egy arany láncot, és ráfűzte a könnycseppemet.

- Nem kell sírnod, mi melletted vagyunk.

Mást nem mondott, egyszerűen csak felállt a guggolásból majd kisétált az ajtón. A kezemben szorongattam a csepp alakú medált, éreztem, hogy mennyire lágy anyagból van. Ismertem ezt a varázslatot, könnyű volt, de nagyon tartós.

Felvettem a jelzőnyakláncom mellé a könnycseppeset, az ujjammal véletlenül hozzáértem a vérrel teli üvegcséhez. Úgy éreztem, hogy innom kell, annak ellenére, hogy reggel szokásom szerint ittam. Valahonnan sejtettem, hogy szükségem lesz az energiára. Ahogy lenni szokott, feltöltődtem, a kedvem is jobb lett egy kicsit, bár nulláról az nem nehéz. Vissza akartam sétálni a ház elé, hogy megnézzem, merre mentek a többiek, de lépten-nyomon beléjük ütköztem a lépcsőn.

Kinéztem az ajtóm, és akkor éreztem meg először, hogy tél van, a csillagokat szürke felhők takarták el, hideg szél borzolta a hajam. Majdnem újhold volt, alig világított már az égen a csöppnyi c-betű. Tipikus vihar előtti csend volt. Körbenéztem, hogy van-e még valaki kint, de üres volt a mező, semmi élet nem volt ott. Behúztam magam után az ajtót, bent is körbenéztem.

Mindenki fel-alá rohangált, készült az elkövetkező csatára. A családok könnyek közt álltak az előtérben, a szívem fájt az édesanyám után, akit talán soha többet nem láthatok. Elfordultam, elindultam felfelé a szobába vissza, de a lépcsőn meg szerelmesekkel találkoztam össze. Jason… utána is majd meg szakadt a szívem, és a párok látványa is rátett egy lapáttal, újabb könnycseppet hullajtottam.

Összeszorítottam a szememet, felbaktattam a szobába, levetődtem az egyik ágyra, és álomba sírtam magam.