32. fejezet

Szió mindenkinek ^^ Azt hiszem, mindenki örül (legfőképp én), hogy meghoztam az újabb fejezetet. Pár hetes gépeltiltás, jól megszenvedett mondatok után, kész. Hát, a végéért, sorry, de nem akarok még meghalni :É Na, jó olvasást :D Puszi* mindenkinek :D Konek

32. fejezet Feszült felejtés 

Reggel, vagyis hát, inkább hajnaltájban ébredtem fel az álomtalan alvásból. Első dolgom volt elmenni egy tükörhöz, hogy megnézzem, milyen „károkat” okozott rajtam az átsírt éjszaka. A fürdők előtt nagy sorok álltak, mindenki szeretett volna már egy normális kádban tisztálkodni, mivel a barlangban csak a dézsás hideg vizes megoldás működött.

Fél órával később volt nagyjából öt percem arra, hogy rendbe tegyem magamat. A szemem akkora volt, mint egy kaméleonnak, alatta meg olyan sötét karikák, mint az éjszaka. Mindenkinek, akinek volt órája, egymáshoz volt igazítva, így hát másodpercre pontosan kopogtak az ajtón, hogy lejárt az időm. Felfrissülten léptem ki a folyosóra, és arra is gondoltam, hogy lehet, át kellene öltöznöm. A ruhákkal nem volt még problémánk, Khetlin, a szabó is csapatunk tagja volt. Mint kiderült, neki a különleges anyagokkal való bánás  az ösztönös képessége.

Jó pár percig eltartott, mire megtaláltam, az embergyűrű közepén ült az ágyán, nagyon munkálkodott valamin. Szép lassan kivártam a soromat, közben az ott állókkal beszélgettem semleges dolgokról. Egyikük sem hozta föl azt a bizonyos témát, amit el akartam kerülni, és ezért nagyon hálás voltam nekik. Lassacskán odajutottam a szabónkhoz, érdeklődve nézett fel rám.

-         Mit szeretnél, Zulu? – ő volt az egyetlen halhatatlan, akivel nem voltam közeli kapcsolatban, de nem hölgyem-ezett. Alstan meg nem számított. Ő nem tartotta be a szabályokat, nem tekintette magát halhatatlannak.

-         Hát, valami újítást. Emlékszel még az első ruhámra, amit nekem készítettél?

-         Persze, hogy emlékszem, kék bársony, fekete csipkés, enyhe gót beütéssel, az egyik kedvencem volt.

-         Szeretnék valami hasonlót, persze nem annyira ünnepélyeset, talán sötétvörösben.

-         A hétköznapokra? – felvonta az egyik szemöldökét, kissé úgy nézett rám, mint egy bolondra.

-         Hát igen, szeretnék szoknyát hordani, és aztán eszembe jutott az a ruha…

-         Értem – felelte elgondolkozva – Még van pár javításom, utána nekikezdek. Méreteid ugye ugyan azok? Nem szeretném még azzal is időt tölteni.

-         Persze.

Már nem is figyelt a válaszomra, elmerült újra a munkájában, sorra vette el az utánam lévőktől a ruhákat, hallgatta a kéréseket. A keze meg sem állt, egyfolytában dolgozott, szinte oda sem nézett. Mikor volt egy kis szabadideje, lerajzolta nekem a ruhatervet, azonnal beleszerettem. Végül meguntam a fölötte való állást, tettem egy kört a házban, végtére is, én voltam a főnök, vagy micsoda.

A csoport két részre oszlott, voltak, akik csendben meditáltak, azt csinálták, amit nagyon szerettek, olvastak, vagy aludtak. A másik csoport viszont nem tudott megmaradni egy helyben, szaladgáltak fel-alá, egymásba ütköztek a keskeny lépcsőn, folyosókon. Próbáltam mindenkire odafigyelni, akinek csak tudtam, mondtam pár bátorító szót. Ahogy telt az idő, megéheztem, megkerestem hát a konyhát, és ettem egy kicsit, majd visszamentem Khetlinez.

Meglepetésemre mát kész volt a ruhám. Barnás-vöröses, nem a földig érő, ahogy felpróbáltam, csak a térdemig ért. Fekete, egyszerű díszítés volt az ujja végén, a derekán és az alján, hasonló, mint azon a kék ruhán. Nagyon kényelmes volt, de már egy picit hideg volt hozzá. De ahogy sejtettem, erre is fel volt készülve, a kezembe nyomott egy sötétbarna, majdhogy nem fekete harisnyát, amit fel is vettem.

Belenéztem a tükörbe, amit egy szekrény belsejében találtam, a látvány meglepett. A hajam a megpróbáltatásoktól kirúgta magát, és nem volt már annyira göndör, mint régen. A szemem már nem világoskék volt, hanem inkább sötétkékes-lilás, olyan megfoghatatlan. Túl sokat voltam már vámpír. Ahogy erre gondoltam, előrehúztam a nyakláncaimat, és újra ittam vért, mindenáron erős akartam lenni.

Megköszöntem a szabónak a ruhámat, és biztosítottam arról, hogy nagyon jó lett. Jasonnek tetszene ez a ruha, gondoltam bele. A hiánya olyan hirtelen vágott fejbe, hogy meg kellett kapaszkodnom a mellettem állóba, aki kérdőn nézett rám. Megráztam a fejemet, megint megköszöntem a ruhámat, majd kerestem egy eldugott sarkot.

Pontosabb meghatározásért, lementem a pincébe, a legtávolabbi csücskébe. Lerogytam a koszos padlóra, nem törődve új ruhámmal, majd átadtam magamat a könnyeimnek. Egész nap azzal próbálkoztam, hogy ne gondoljak Jasonra, és egy ruha képes volt átvágni az igyekezeteimet.

Addig sírtam, még el nem apadtak a könnyeim, akkor megtöröltem az arcomat, a szoknyámban. Amint összeszedtem magamat, visszamentem a ház felsőbb szintjébe, mindenki ideges volt. Mond tudtuk, hogy az ellenséges csapatok ránk fognak találni. Nem véletlenül maradtunk közel az első helyhez, hiszen abba nem gondolhattak bele elsőre, hogy nem mentünk messzire. De előbb-utóbb csak körbe néznek erre felé is, ezért már mindenki félt.

Az ablakhoz sétáltam, kíváncsi voltam, hogy azok az őrök, akiket az emberek figyelésére állítottunk ki, ott állnak-e. Végignéztem az üres mezőn, a lemenő nap először aranyszínre festett mindent, aztán szürkére, majd teljesen sötétre. A fák kopasz ágai közt játszott a hideg szél, kísérteties hangot hagyva maga után. Persze, a templom miatt alapból is kísérteties hely volt a mező.

Az égen egy fekete madár körözött, aztán egy elegáns kanyarral a torony felé vette az irány. Furcsa érzésem támadt, úgy érezem, követnem kell. Gyorsan az ajtóhoz mentem, már megfogtam a kilincset, de féltem lenyomni. Mi vár odakint? Nem tudtam a választ. Visszaszaladtam az ágyamhoz, ahol a dolgaim voltak, és a táskámból kikaptam egy vastagabb pulcsit, egy poncsót, majd magara öltöttem. Ez is egy Khetlin által tervezett darab volt, olyan, amelyikben használni tudtam a szárnyaimat.

Újra a bejárati ajtóhoz mentem, és lassan kisétáltam a friss levegőre, a nap akkor bukott alá a horizonton. Az őrök megpróbáltak visszaterelni, a saját biztonságom érdekében, de semmit nem értek el. A magasba emelkedtem, majd követtem a madarat. A szél a hajamba kapott, megborzongtam. Nagyon hirtelen váltott át e kellemes őszi idő a télire. Szorosabbra húztam magamon a poncsót, nem akartam fázni.

Még soha nem jártam abban a templomban, nem tudtam róla semmit. Puhán leszálltam a bejárat elé, egy hatalmas, már-már korhadt faragott fa ajtó elé. Nagyon csodálkoztam azon, hogy mekkora ez az építmény. Az ajtó legalább háromszor akkora volt, mint én. Hirtelen azt éreztem, hogy nagyon kicsi vagyok, csak egy kis hangya a hatalmas világban, és esélyem sincs arra, hogy megállítsam ezt a háborút.

Lehajtottam a fejemet, úgy léptem be a templomba. Áporodott levegő csapta meg az orromat, úgy döntöttem, hogy nem csukom be magam mögött az ajtót, hiába terveztem azt. A padló márvánnyal volt kirakva, látszott rajta, hogy nagyon régi. Szép lasasn felemeltem a fejemet, és elámultam a templom belső szépségén. Leírhatatlan volt a látvány, ahogy a hold fénye átvilágított a rózsa-ablakon.

Felnéztem a magasba, ahol a tornyot sejtettem, és egy kis átjáró volt ott, egyszer talán lehetett ott lépcső, de az mára már elkorhadt, csak egy kis maradvány látszott belőle. Bepréselődtem a kicsi lyukon, ahogy kidugtam a fejem, egy hosszú, aprócska, felfelé menő folyosóban találtam magam. A lépcső helyett itt már csak létra volt, az is a falba építve. A szárnyam nem fért el, összecsuktam hát, és a létrán kapaszkodtam fel a tetejébe. Csak másztam és másztam, de nem akart vége lennie a toronynak.

Nem sokkal később változott a helyzet, megláttam a harangot, mellette hatalmas nyitott ablakok négy oldalról. Nagy nehezen kiküzdöttem magam az ablak mellé, első dolgom volt szárnyat bontani. Körberepültem a kis piramis alakú tetejét, meg akartam keresni a madarat, ott ült a csúcsán a tetőnek. Odaszálltam hozzá, a kezemmel végigsimítottam a megzöldült cserepeken. Egy picit rá nehezkedtem, hogy megnézzem elbírja-e a súlyomat. Elég strapabírónak találtam, leültem hát a ház felé nézve, és csodálatos látvány tárult a szemem elé.

A házat körbeölelték a sötétzöld lombok, szinte eltakarták az emberi szemek elől. Ahogy kémleltem a zöldön túli világot, megláttam az iskolát, a várost. A hó ott se esett még le, az emberek nyüzsögtek az utcákon, mind az utolsó pillanatban vett ajándékot. A vásár életre kelt, ott voltak a legtöbben.

Jason… Felidéztem az arcát, ahogy ott állt a pult mögött, és a fél mosollyal az arcán átadta nekem a kis dobozt a nyakláncomnak. Megérintettek a nyakékeket, elöntött a melegség, éreztem, hogy nem hiába jutottam el eddig. Hiszen milyen kicsi, jelentéktelen lány is voltam egy évvel ezelőtt. Csak éltem egy átlagos tizenéves lány életét, szerettem a barátaimat, vártam, hogy felnőjek, és legyen egy jó munkám, hogy a magam lábára álljak.

A távolban egy pontot kerestem, a madarat, amelyik oda vezetett. Meg is találtam, a háztól nem messze a háztól repült. Ahogy néztem, abba is belegondoltam, hogy akkor hol álltam, egy felkelés élén. Mindenki az én szavamra hallgat, nagyon furcsa volt azt látni, hogy tőlem várták a bátorító beszédet Jason eltűnése után. Össze voltam zavarodva. Szerettem őt, nagyon szerettem. De mégis, nem értettem, hová tűnhetett? Csak úgy, nyom nélkül senki nem tűnhet el. A ruhái, a dolgai érintetlenek voltak, mintha csak a föld nyelte volna el. Azt mondták nekem, az volt az utolsó mondata, amit nekik mondott, hogy „elmentem egy kicsit sétálni”. Ez olyan furcsa, és nem kis módon gyanús. Arra ad okot, hogy úgy gondoljam, nem elrabolták, vagy valami hasonló, hanem magától ment el. De miért tette volna?

Nem értettem, hiszen jó volt neki itt, mindenki kedvelte, ő indította el az egész „felkelést”. Pontosabban Tina… Ő mindenhol ott volt, van én lesz is, már nagyon bosszantó. A hideg kirázott, ahogy eszembe jutott az a régi beszélgetés Jas és Tina között.

-         Tudom, hogy nehéz, de ki kell tartanod, Mr. … hogy is hívnak mostanában? Taler?

-         Igen, Kisasszony.

-         Nagyon furcsa, mikor több ezer évesen is valaki kisasszonynak szólít, úgyhogy tekints el ettől a szólítástól, kérlek.

-         Igenis, asszonyom.

-         Jaj, Jason… Nem árulhatod el neki, hogy miért…

-         Nem akarom, asszonyom.

Ezek vajon kiről beszélnek? – kérdeztem magamban

-         És Dylannel mi lesz? Hiszen szereti őt… - folytatta Jason

-         Hát, szeretheti, de ő sem tudhat meg semmit.

-         De…

-         Nincs apelláta! Nem tudhatnak semmit! És nem érdekel, hogy milyen rokoni szálak derülnek ki, nem tudhatnak meg semmit!

-         De… De… hiszen ő a…

-         Tudom, hogy micsodád, már megbocsáss, Jason Marshall!

A fejemben újra és újra lejátszottam ezt a kis emléket, és egyre jobban kezdtek a dolgok gyanússá válni. Túl sok az olyan dolog, amit nem értek. A legfőbb pedig az, hogy Tina hogy találta meg az előző rejtekhelyünket. Tudtam, hogy tudom a választ, de nem tudtam rájönni, hiába is gondolkoztam. Megint a távolba meredtem, a ház ablakain próbáltam belátni, de sajnos nem sikerült, mert sötétített ablakokat tetettünk a házra, pont az olyan kémlelők miatt, mint én. Hanyatt dőltem a tetőn, már amennyire lehetett, és a csillagokat kezdtem kémlelni. A felhők szinte mindent eltakartak.

Hirtelen hangos szuszogást hallottam mellőlem, ijedten néztem oldalra, és csúsztam arrébb. A szemeim tányér méretűre tágultak, ahogy megláttam a váratlan vendégemet. Csak pár szót szólt, de a karomon libabőrős lettem, felültem és kinyitottam a szárnyamat ez idő alatt.

- Szervusz, Zulu. Hogy vagy mostanában?