33. fejezet

Úgy gondolom, senki sem számított erre, de itt a következő fejezet. Kellett nekem ennyi kihagyás, az életem most talán már a helyes útra gördült, de ezt még nem tudom biztosítani. Egy biztos, hogy már nincs túl sok belőle, és nem szeretném a kelletnél tovább elhúzni a dolgot. :) Nos, jó olvasást, puszi*Konek :)

33. fejezet Utolsó pillanatok

-         Szervusz, Zulu. Hogy vagy mostanában?

Tina pillantása mindentudó volt, úgy csillogott, mint aki tudta, hogy mennyire fáj Jason eltűnést. A kétségeimet egy pillanat alatt eloszlatta, mikor nem feleltem neki.

-         Miért nem kerestétek jobban Jasont? Úgy tudom, több vámpír is van a csapatotokba.

Továbbra is konokul hallgattam, nem akartam neki elárulni, hogy felkeltette az érdeklődésemet. Mit tudhat, ijedtség futott végig rajtam, de nagyon vigyáztam, hogy ne látszódjon meg rajtam. A talajt kezdtem el nézni alattunk. A váratlan látogatóm vette egy mély levegőt, mire ránéztem. Arca nyugodt, békés volt, de mintha egy picit diadalittas is lett volna. Utána mély fáradtság futott át rajta, de egy pillanattal később újra érzelemmentesen nézett rám.

-         Szívesen látunk a körünkben, sőt, lenne valaki, aki nagyon örülne neked.

-         Ki? – nem tudtam magam türtőztetni, a kíváncsiság felülkerekedett az önuralmamon.

-         Azt hiszem, azt ő maga fogja elmondani.

Tina arca újra kisimult, elfordult tőlem, és ugráshoz készülődött. Egy kecses mozdulattal levetette magát a mélybe, döbbenten, kerek szemekkel néztem utána. A templom előtt ért földet, meglepően lágyan, majd el is tűnt. Sóhajtottam egy nagyot, kitártam a szárnyamat, majd visszarepültem a házba. Az őrök még mindig kint álltak, csúnyán néztek rám, ahogy besétáltam az ajtón.

Bent mindenki sokkal nyugodtabb volt, mint mielőtt elmentem volna. Felsétáltam az ágyamhoz, levettem a poncsómat, majd megkerestem a legközelebbi ablakot. Kihúztam a függönyt, a tornyot kerestem a tekintetemmel. Az ég még mindig szürke volt, Tinán tanakodtam a nézése közben. Megint mit akart? Kérdeztem magamtól. Miért akarja, hogy közéjük tartozzak? A legfontosabbat csak félve tettem fel magamban, ki örülne nekem ott? Megborzongtam. Ott senki sem látna szívesen, hiszen több mint valószínű, hogy elhozom az uralmuk végét.

Ekkor gondoltam bele. Mi lesz azok után, hogy nem Tináék vezetik majd a varázs-világot? Kik lesznek azok? Én biztos nem fogom majd, tudtam, hogy erre nem voltam jó. Elkezdett derengeni, hogy nem is olyan nagy hülyeség ez a rendszer, ami ott van, talán hasonlót lehetne utána megépíteni. Tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű, és belül, a lelkem legmélyén azt is, hogy az fog az élre állni, aki megöli az ellenséges csapat vezetőjét.

Nagyon féltem, mi mást tehettem volna? Tizenhat éves voltam, szinte a legfiatalabb, és mégis az én tanácsaimat követték a többiek. Mi van olyankor, ha rossz útra viszem őket? Féltem. Már nem akartam háborút, csak újra az árvaházat szerettem volna, é a legjobb barátaimat. Olivia. Még sohasem hiányzott annyira, mint ott, akkor, az ablak előtt. Ő tudná, mit kellene tennem.

Magam elé húztam a szárnyamat, lágyan végigsimítottam rajta. Csak bele kellett gondolnom, hogy mennyit köszönhetek ennek, még jobban szomorú lettem. E miatt halt meg a legjobb barátnőm. Csak egy könnycseppet hagytam végigfolyni az arcomon utána erőt vettem magamon, és visszafordultam a szoba felé. Az ágyak összezsúfolva, néhol csak matracok, de a felükön aludtak.

Késő éjszaka volt, de a legnagyobb csend a szívemben honolt. Csak egyszer kellett végignéznem az ismerőseim nyugodt arcán, hogy tudjam, hogyha egyszer belekezdtünk, be kell fejeznünk, attól függetlenül, már nem akartam. Újra és újra végigfuttattam a fejemben azt a kis „jóslatot”, amit rólam írtak. Már nem akartam meghalni, de tudtam, éreztem, hogy hamarosan vége lesz, amit vártam is, meg nem is.

Sóhajtottam egyet, majd úgy döntöttem, keresek valakit, aki megmondja nekem, milyen nap van ma. Az idő, amit a barlangba töltöttünk, összefolyt. Úgy gondoltam, december közepe lehet, de az idő nagyon enyhe volt ahhoz képest. Megkerestem a régebben géppel foglalkozó embereket, majdnem mindegyikük aludt. Egy huszonévesnek kinéző halhatatlan volt ébren, rá emlékeztem. Ő is ottmaradt velem, miközben az adatokat töröltük a gépekről. A szemszíne olyan volt, mint az összes halhatatlannak, szürke. De az övé valahogyan más volt. Élénken csillogott, és egy vékony szemüveg keretezte arcát. Ez egy kicsit furcsa volt a számomra, ő volt az első, akin szemüveg volt, és nem élt.

A gondolatmenetemet megváltoztattam. Mit jelent az, hogy nem élt? Nem dobogott a szíve? Nem pumpál vért az ereibe? Hideg a bőre? Nem. Az, aki nem él, az nem olyan, mint az a férfi itt előttem. Ő igen is élt, gondolkozott, lélegzett, voltak érzelmei, a szeme élénken csillogott. Ők nem éltek, akik gondolkodás nélkül öltek, rosszat tettek. Újra megborzongtam, de még mielőtt belegondoltam volna, amibe nem kellene, megkérdeztem, hogy hányadika van.

-         Hányadika van ma?

-         Nos, Blue kisasszony, ma van 23.-e, vagyis holnap szenteste, utána karácsony – felelte, és észrevettem a hangjában egy kis akcentust, amit nem tudtam hova tenni.

-         Köszönöm… ö, hogy is hívnak?

-         Grey, csak egyszerűen Grey.

Mélyen a szemébe néztem, a szürke halhatatlan szemeivel vizslatott, mint aki olvasni akart bennem, keresi a választ valamire. Ő is jóval idősebb lehetett nálam, mégis bennem kereste a választ. Furcsa, hogy ő is, pedig akkor beszélgettem vele először. Sóhajtottam egyet, majd beszélgettünk arról, hogy nem akarunk harcolni, nem gyakoroltunk eleget, pedig lesz valami.

Hirtelen ólmos fáradtság lett rajtam úrrá, úgy éreztem, menten összesek. Leroskadtam a legközelebbi ágyra, Grey meglepetten nézett rám.

-         Az… az én ágyam… kisasszony…

-         Tudom… - feleltem elhalóan.

Annyira fáradt voltam, hogy szinte azonnal elaludtam. Nem álmodtam semmiről, csak a feketeség. Arra ébredtem, hogy valaki a vállamat rázogatja… megint. Déjà vu érzésem lett, hirtelen azt gondoltam, hogy megint a barlangban vagyunk, csak most tűnt el Jason, és menekülnünk kell. Riadtan ültem fel, és néztem körbe vadul. Egy szürke szempár volt az első dolog, amit észrevettem. Utána szépen sorban ráeszméltem a dolgokra. Grey keze a vállamon volt, ő keltegetett. Halvány fény derengett a szobában, hajnal lehetett. Valaki még betakart az éjszaka folyamán, de még mindig annak a fiúnak az ágyában voltam. Elszégyelltem magam, hogy ennyire nem figyeltem oda az egészségemre.

Fájdalom hasított a hasamba, összegörnyedtem, kapkodni kezdtem a levegőt. Újra a gyomromban éreztem a mérgezett tőrt, és újra fekete lett a világ, elájultam, annyira tűrhetetlen volt az az érzés. Az ájulásom akkor olyan volt, mintha csak egy normális ember ájult volna el, pár perccel később újra magamnál voltam. A seb még mindig rettentően sajgott, de beletörődtem, hogy nem tehetek ellene semmit.

Grey aggódva nézett, nem tudta, mi volt velem. Rögtön gondoltam, hogy ő is azok közé tartozott, akik nem voltak benne annyira a főbb csoportba, hiszen közülük mind tudtak a sérülésemről. Vajon miért nem volt ott? Hiszen nagyon kedvesnek és becsületesnek nézett ki. Aztán rá is jöttem, miért. Annyira látszott rajta, hogy félt, minden egyes zajra összerándult, ijedten tekintett körbe. Mi történhetett vele?

-         Mióta vagy már itt, Grey?

-         Nem túl rég óta – felelte kitérően

-         És miért csatlakoztál?

-         Mert így láttam helyesnek

-         Jól érzed magad itt?

-         Eléggé

A kitérő válaszok teljesen megleptek. Biztos voltam benne, hogy több rejtőzik a szürke szemek mögött, mint egyszerű jó perspektíva. Láttam rajta, hogy várja a következő kérdést, de egyben félt is tőle. Nem tudtam, mit kérdezhetnék még tőle, így hát csak ültünk a biztonságos csendben. Pár percig ültünk, aztán megéheztem… történetesen vérre. Egy pillanatig latolgattam, hogy elforduljak-e, vagy menjek valamerre, aztán csak az elfordulást választottam. Elnézést kérdem, elfordultam, majd óvatosan lecsavartam a tetejét a kis üvegcsémnek.

A szemem sarkából láttam, ahogy Grey összerándul a kicsi nyikorgásra, amit a medál adott ki. Aztán elfordította a fejét, és fájdalmasan lenézett a földre, mint akinek már egy kis hang is szenvedést okozott. Gyorsan elvégeztem a dolgomat, és visszafordultam Greyhez. Elkényelmesedtünk egy ágyon, és kíváncsian néztem rá. Nem akartam sürgetni, tudtam, ha nem akarja elmondani, nem is fogja. De élt bennem a remény, hogy akiket háborúba viszek, okkal teszem. Pár perc csend után Grey sóhajtott egyet, és rám emelte tekintetét.

-         Gondolom, tudni szeretnéd, miért reagáltam így – mondta megadóan

-         Igen, jól gondolod. De csak akkor mondd el, ha tényleg el szeretnéd – feleltem óvatosan.

-         Eléggé bonyolult ez, Azule. Már régen történt, és azt hittem, feldolgoztam, de mégsem.

-         Talán megérthetem.

-         Az eredeti nevem nem Grey, ezt csak az után vettem fel, hogy halhatatlan lettem. Franciaországban születtem, mademoiselle a második világháború előtt. Abban az időben elszaporodtak Párizs utcáin a vámpírok. Volt egy húgom, Juliette, három évvel volt tőlem fiatalabb. Az édesanyámék csak nagyon nehezen akart teherbe esni, és már akkor is elég idősek voltak a szüleink, mikor én megszülettem, sosem gondolták volna, hogy a kis Julie megszületik. De elkezdődött a háború, és menekülnünk kellett, apámat behívták harcolni, meg is halt a csatatéren. A háború utolsó évében jártunk, már kész felnőttnek számítottam, húsz éves voltam, Juliette pedig tizenhét. Angyali szőke haja volt, és kék szeme, mindet az apámtól örökölte. Tudod, Azule, én az anyámra hasonlítok. Mindig is szürke szemem volt, ezért lettem Grey. De térjünk vissza a történethez. Egy kis házban éltünk apám halála után, régi volt, és nagyon rozoga, de boldogok voltunk. Azon az estén kint elég hűvös volt, kivágódott az ajtó, befújt a szél, elfújta a pici gyertyát, amit a kezemben tartottam, én őrködtem este. Egy öregember volt az, csukott szemmel, arcába húzott kalappal érkezett. Becsukta maga mögött az ajtót, aztán felnézett. Akkor vettem észre a vörös szemét. Nem tudtam, ki az és mi akar, de én azonnal a családomhoz siettem, a konyhából hozott kést szorongattam. Remegő kézzel a férfira emeltem, az meg csak vigyorgott. A hold fénye megcsillant a hosszú szemfogán, és elkezdődött a vérengzés. Sorban megtámadott minket. Az édesanyám szinte azonnal meghalt. De Juliette… Ő belőle vámpír lett. És belőlem tudod miért lett halhatatlan? Mert szembeszálltam a vámpírral, lelöktem a húgomról, és szíven szúrtam a konyhai késsel. Az viszonzásképp kitörte a nyakamat, de a vámpír is meghalt. Két halott ember, egy halott vámpír, és a húgom, Juliette, az élő vámpír egy kicsi házban. Azóta sem láttam őt. Kerestem, de sehol nem találtam őt meg, egyik rendszerben sem volt benne. Hát, azt hiszem, el kellene árulnom az eredeti nevemet, igaz? Je m’appelle Gérard Sauterelle.

A hangja folyamatosan halkult, végül már csak suttogott. Meredten nézte az ablakot, lassan vette a levegőt, szinte azt várta, hogy Juliette megjelenjen, akár szellem képében. Aztán lassú, de határozott mozdulattal újra úgy nézett rám, ahogy először, a választ kereste. Nem tudtam, mit is mondhatnék neki. A története szomorú volt, és nagyon megrázott, és tudtam, hogy ő élete végéig a húgát fogja siratni a lelke mélyén. Perceken át ültünk csendben, de Grey, vagyis Gérard végig úgy nézett rám, mint előtte. Aztán éreztem, hogy mondanom kell valamit. De mit? Utána már tudtam, mit kell mondanom.

-         Grey, szeretnéd majd, ha minden lecseng, elül a háború, segítsek neked megkeresni Juliettet?

Grey nagyon meglepődött a kérdésemen, hangosan nyelt egyet, nem tudta, mit feleljen. Látszott rajta, hogy fél igent mondani, ezért óvatosan megsimogattam a karját. Szeme megcsillant, aztán az ágyat kezdte nézni, egyik kezével babrálni kezdett a takaróval. Óvatosan felnézett rám, bele a szemembe, de olyan elhatározással, hogy tudtam, igent fog felelni.

- Ha mind a ketten túléljük, igen, szeretném, ha segítenél nekem.

Rámosolyogtam, erre megölelt. Úgy meglepődtem, hogy pár másodpercig nem reagáltam, de aztán visszaöleltem. Egy kósza pillanatig az ölelés visszarepített abba az időbe, amikor még semmit se tudtam, tudatlan gyermekkoromba, ahogy elbújtunk Viával Tina elől. Még jobban belesimultam Grey karjaiba, és úgy ültünk perceken keresztül.

Az ablakon világosság kezdett derengeni, egy eltévedt madár csicsergett odakint, már itt a karácsony, de a hó még sehol. Minden annyira idilli volt, és békés. Miért kell ez a háború? Nem akarom, gondoltam bele.

De még végig sem tudtam ezt gondolni, mikor sikítást hallottunk kintről. Greyjel azonnal szétrebbentünk, és kirohantunk a házból, mi voltunk az elsők. A mező túloldalán sötét köpenybe burkolózott emberek álltak, meredten néztek rám.

- Harcolj mellettem, Grey!- szóltam lágyan, és szembenéztünk a gyilkos hadsereggel.