34. fejezet

Nos, elérkezett ez a fejezet is. Előre szólok, már nincs sok sajnos.. Kb. még 2 esetleg 3 fejezet lesz még, meg egy kicsi pár év múlvás leírás De a következők hosszú fejezetek lesznek, az egyszer biztos.  Ez most egy kicsi nyugis fejezet, nem is sikerült olyan hosszúra, mint szerettem volna, de azért remélem még így is tetszik.

34. fejezet Az árulás

A felkelő nap sárgára varázsolta házunk falát, a fűszálakon megcsillant a hajnali dér. Egy hideg szélroham fújt át a mezőn, megborzongtam. A tél ideért, az előző este látott felhőkből hó hullott, apró pici szemekben. Fehér karácsonyunk lesz, gondoltam magamban ironikusan. A látvány békés is lehetett volna, ha nem állt volna a másik csapat nem áll velünk szemben. Összenéztem Greyjel, a tekintetében ugyan az látszott, mint nekem. Vessünk ennek minél hamarabb véget.

Dylan volt a következő, aki érkezett, a többiek pedig egyszerre. Óvatosan hátranéztem, gyorsan összeszámoltam magamban, mennyien is voltunk. Az elmúlt pár napban érkeztek még a világ legkülönbözőbb tájairól, akik olvasták azt a bizonyos jóslatot, „ha leesik az első hó”… Megborzongtam, újra feltámadt a szél, egy kis hóvihar keletkezett a két csoport között. Mi hozzávetőlegesen százan lehettünk, míg a velünk szembenállók legalább kétszer ennyin.

Szomorúan sóhajtottam fel. Próbáltam a tömegből ismerős arcokat kivenni, de az arcukba volt húzva a csuklyájuk, akinek meg nem, azok valamilyen álarcot, maszkot viseltek. Egyedül Tina nem rejtette el az arcát. Azonnal észrevettük egymást, és csak nézünk egymásra. A pillantása ugyan azt takarta, mit az utolsó találkozásnál, szinte éreztem, ahogy viccesen azt skandálja magában, hogy én mindent tudok, de te semmit. Úgy nézett el balra, mintha valami kincset őrizgetne, mintha a saját fiára nézne. Aztán jobbra nézett, és egészen megváltozott a tekintete. Tisztelettel telt meg, és valami olyannal, amit soha életemben nem láttam még tőle, szerelemmel.

Aztán az a két ember, nem ember, nem tudtam kik ők, hátrahajtották a fekete csuklyát. A jobb oldali arc teljesen ismeretlen volt számomra, markáns vonalakkal, sötétszürke, már majdnem fekete szemmel, haja hosszabb volt, a válláig ért, és olyan tónusban játszott, mint a frissen hulló hó. Alaposan megnéztem minden vonását, kerestem a rá illő szót, de csak egy dolog jutott eszembe. Ősi. Aztán megnéztem, ki a másik. A szívem vadul meglódult, a gyomrom görcsbe rándult, megdöbbent sóhaj hagyta el a számat.

Az ismerős vonások láttán azt hittem, hogy ott esek helyben össze. Mindenkinek hallottam és láttam a meglepett reakciót, ahogy ott állt Ő. Sötét haja a szélben összevisszaságnak tűnt, a zöld szeme most megint szürke volt és hiányzott az az élénk csillogás belőle, amibe beleszerettem egy nap alatt. A táj elhomályosodott, nedvességet éreztem az arcomon. Nem is vettem észre, hogy elkezdtem sírni. Dühös mozdulatokkal kitöröltem a szememből az árulkodó könnycseppeket, és újra ránéztem.

- Jason… - suttogtam megrendülten.

Rögtön felkapta a fejét, mintha meghallotta volna a nevét, aztán súgott valamit Tinának. Lépett egyet előre, a mögötte lévő tömegen azonnal észre lehetett venni a felgyülemlett feszültséget. Mind összerezzentek, és ha volt valami fegyverük, feljebb emelték az addigi helyzetüknél. Jason csak hátrafordult, és rögtön azzal nyugalmat teremtett. Pár méterrel előrébb sétált, máris egyre közelebb került hozzám. A szívem újra heves tam-tamot járt. A kezét nyújtotta felém, a biztonságot kínálta. Láttam rajta, hogy azt várja, hogy elfogadjam, de nem… Nem kellene…

A szívem dobbant még egyet, majd újra vámpír lassúságú lett. Kiléptem Dylan mellől a sorból, és botladozva elindultam felé, elborított a piros köd, semmit sem hallottam, csak Jason lebegett a szemem előtt, ahogy felém nyújtja a kezét, és egy barátságos mosollyal az arcán vár. Szeme újra zöld volt, de ez nekem már fel sem tűnt. Pár lépés után éreztem, hogy valaki lefog hátulról, de sikítottam, hogy engedjen el. Kiküzdöttem magam a szorító kezekből, és újra megindultam Jason felé. Jason, Jason, Jason, dobogta a szívem.

Pár reszketeg, botladozós lépés után megálltam, valamiért nem vitt előre a lábam, hiába kiabálta az agyam, hogy indulj. A hangok újra életre keltek, ziháló lélegzést hallottam magam mellől. Meglepetten néztem oldalra, olyan illető állt mellettem, akiről soha nem sejtettem, hogy mellettem marad. Alstan megpróbált rám mosolyogni, de nagyon szenvedett valamitől, ekkor jöttem rá, hogy ő akart visszatartani. Vállára tettem a kezemet, majd hátat fordítottam Jasonnek.

Egy pillanatra újra abbamaradt a szívverésem, aztán Dylanre néztem kérdőn, ő szinte már tudta mi a dolga, azonnal mellém sétált.

-         Dylan, az ott ugye tényleg Jason?

-         Sajnos… - suttogta halkan

-         De miért vette ki a kontaktlencséjét?

Egy pillanatig töprengett a válaszon, aztán megrázta a fejét, ő sem tudta. A feszültség hirtelen tapintható lett a két csoport között, várták, hogy mi lesz. A többiekre néztem, mindenkin láttam a kétségbeesést. Jason áruló, morajlott a tömeg, nem tudhattuk miket szolgáltatott át Tinának, csak gondolhattuk, hogy mindent. Az összes barátom, követőm, ki tudja mim, arcán látszott a megadás, és a tudat, hogy Jas árulta el, merre vagyunk.

Dylannel egymásra néztünk, fejével a csapatunk felé intett, bólintottam, ő pedig visszasétált eléjük. Kiadta a parancsot, hogy rendezzék soraikat. Vetettem rájuk egy utolsó pillantást, majd újra szembefordultam a végzetemmel. Jason… Mély levegő, mondtam magamnak. Tétován léptem előre, féltem, hogy visszatér majd a vörös köd, de nem történt meg. Csak annyit mentem előre, hogy még közelebb voltam a csoportunkhoz, de már az ellenfél is majdnem olyan messze volt. Mélyen Jason szemébe néztem, ő is vette a lapot, és elindult felém. Két méterre tőlem megállt, és úgy nézet rám, mint aki azt várja, hogy mondjak valamit. Sóhaját még a hátsó sorban állók is hallhatták.

-         Jason – mondtam neki hangosan és érthetően.

-         Igen, Azule?

-         Miért árultál el minket, Jason?

Úgy tettem fel a kérdésemet, hogy még a hátsó sorban is hallottak, azonnal kitört a sugdolózás. Jason a földre nézett, és gondolkozott, látszott rajta, hogy nem akarja kimondani, amire gondol.

-         Jason! – suttogtam fenyegetően

-         Zulu… - megint csend, egy hópihe szállt az orromra. – Én…

Újra átvette a csend a mezőt, a szél csak fújt, susogása akár egy csendes alapzaj is lehetett volna, de én mindből azt hallottam ki, hogy áruló.

-         Elárultál minket, Jason Taler… Marshall, vagy legyél akár ki. Miért? Csak erre válaszolj.

-         El fogtok bukni – mondta ki könyörtelenül, döbbenet hangjait hallottam mindkét féltől, aztán halotti csendet.

-         Gyáva vagy, Jason Marshall! Azt hiszem, nagyon félreismertelek, de úgy gondolom, nem vesztettem túl sokat.

A szavaim mint tőr hatoltak a szívébe, láttam, ahogy összerezzent minden egyes külön kihangsúlyozott tényre. Elfordította fejét, és lenézett a földre, a düh egy pillanat alatt újra szétáradt bennem. Észre sem vettem, hogy a rövid szóváltások alatt egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Pofonra nyújtottam a kezemet. Jason azonnal elkapta a csuklómat, magához rántott, majd megcsókolt. A másik kezemmel eltoltam magamtól, haragos szemeket meresztettem rá. Ő bánatosan visszanézett, és két szót tátogott. Még mindig.

A szívem újra vadul kalimpált, de megint azt játszotta, mint régen, szinte meghalt. Jason még egyszer utoljára rám nézett, majd végleg elfordult. Én csak álltam, és hagytam elsétálni. A gyomrom összeszorult, ahogy a lassú lépteit néztem. A szívem majd meg hasadt, úgy fájt. Csak egy pillanat lenne, suttogtam magamnak, és utána futhatnék. Miért nem mész már, Zulu? – suttogta az énem, amelyik a szívem után menne. Menj már, menj, indulj, fuss, mondta. Rohanj, kiáltotta a szívem. Rohanj már, kiáltott újra és újra. Léptem egyet előre, aztán összecsuklottam, és csak sírtam a rét közepén. Magam sem tudtam, hogy azért sírtam, mert annyira fájt, vagy, mert tudtam, hogy egymás ellen kell küzdenünk. Aztán erőt vettem magamon, talpra álltam, majd visszaindultam a többiekhez. Idegesen letöröltem az utolsó könnycseppemet, majd intéztem a barátaimhoz pár szót.

- Lehet, hogy ők többen vannak, de meg tudjuk csinálni. Nem a semmiért küzdöttünk idáig, és nem, én sem fogom hagyni, hogy a kétes érzelmek a győzelem útjába álljanak. Hajrá mindenki!

Még egyszer utoljára végignéztem az ismerős arcokon, vártam valamire, ami majd elindít, vártam, hogy úgy nézzen rám valaki. De nem találtam meg az indíttatást senki arcán, mindenki azt várta, hogy én nézzek rájuk úgy. De tudtam, ezt magamban kell megkeresni, vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem, és magam elé képzeltem, amiért harcolok. Először Via, aztán az édesanyám arca jelent meg előttem. Utána szinte mindenki arca megjelent előttem, akiket az elmúlt időszakban ismertem meg. A Jasonnel töltött időre is gondoltam, a sok edzésre, kimerítő napokra. Aztán Dylan, Becca, Alsan, Grey, és mindenki arca ellebegett a lelki szemeim előtt.

Kinyitottam a szemem, és tudtam, hogy miért harcolok. Azokért, akiket szeretek. Kiült az arcomra valami megfoghatatlan mosoly, de tudtam, hogy ez kell a többieknek.

-         Előre – suttogtam nekik csendesen, de érthetően, majd az ellenséges csapat felé fordultam. Felkészültem a halálra. – Készen állok – mondtam, és elkezdődött a csata.