17. Ó boldog tudatlanság!
Tina lakosztálya, mert lehet már rá ezt mondani, igen nagy. Van külön konyhája, és nappalija. Miközben vártam, körbenéztem a konyhában, hátha találok valami ehetőt, mert a nagy repülés közben elfelejtkeztem a reggeliről. Találtam egy kis húslevest meg egy tábla csokit. Nem akartam semmit megzabálni, ezért csak egy sor csokit ettem meg. Ez feltöltött energiával. Aztán a nyakláncomból is ittam vért. A repülés igazán kimerítő tudott lenni. Leheveredtem a kanapéra. Az édességnek hála volt egy kis energiám, de az semmi sem volt. A vér is csak kicsit adott. Eldöntöttem, hogy ezentúl csak akkor fogok repülni, ha muszáj. Túlságosan is kimerítő.
Az idő telt, és én kezdtem egyre magányosabbnak érezni magam abban a nagy tetőtérben. Egyedül voltam. Magányosan. A legjobb barátnőm halott volt. Az illető, akit igazán szeretett már biztos ki nem állhat. Nem tettem túl sokat annak az érdekében, hogy ez ne legyen így. De hiszen azt sem tudom, hogy miért utál. Az is lehet, hogy talált valaki mást. Sőt. Biztos, hogy ez lehet az indok.
Az elmúlt időben elég sokszor merülök el a gondolataimban. Ez is egy ilyen pillanat volt. Aztán hirtelen valaki megfogta a vállamat. Én egy hatalmasat sikítottam, felugrottam a kanapéról, és azonnal támadó pózba vágtam magam. A szárnyaimat a szükség esetére kitártam, de megláttam, hogy csak Tina az. Ő is ugyan annyira meg volt lepődve, mint én. Lassan kiengedtem a tüdőmből a levegőt, a kezeimet leengedtem magam mellé, és felálltam a félig guggoló állásból. Ekkor ő is megkönnyebbült, és a szemében kihunyt az ijedt fény.
- Sajnálom, hogy megijesztettelek, nem volt szándékos. Nem tudtam, hogy nem vagy a földön.
- Ugyan, én jöttem fel hozzád, anélkül, hogy szóltam volna.
Végünk mind a ketten leültünk a konyhában lévő székekre. Elmondtam neki a problémámat az egyenruhával kapcsolatban. Ő közben tett-vett, megmelegítette a levest. Kitett az asztalra két tányért, majd megtöltötte levessel. Miközben ettünk próbáltuk megoldani a problémát, de nem sokra jutottunk. Mert ugye a hátát nem lehetett kivágni, mert nem néz ki normálisan, és nem tennénk vele jót az iskolai divatnak.
Sajnos nem jutottunk egyről a kettőre. De megígérte, hogy majd gondolkodik és bevonja a dologba Khetlint. Megköszöntem neki, majd kisétáltam az ajtón, le a lépcsőn, egészen a hintákig. Felidéződött bennem Via halálának az estéje. Újra rám tört a szomorúság és a gyász. Hiányzott. Nagyon is. Eszembe jutottak a régi emlékek, hogy arról csacsogtunk, hogy ki jön be, vagy, hogy miből írunk. Csupa szép emlék. Észre sem vettem, hogy könnyek folytak végig az arcomon. De aztán egy meleg kéz letörölte onnan.
Meglepetten néztem fel a földről. Jason volt az. A régi szerelmem. Elfordultam előle, és az erdőt kezdtem el kémlelni. Ő nem tágított, elém állt. Sóhajtottam egyet, ezzel jeleztem, hogy beszélhet. Közben visszanéztem rá.
- Tudod, Zulu, én szeretlek. De nem lehetünk együtt. A vezetők megtiltották. Megszegném a szabályt érted, de nem tehetem. Rám olvastak egy igézést, ami miatt azt kell tennem, amit mondanak. Sajnálom
- Aha… - felelem. Ha igazán szeretne, nem érdekelné holmi ráolvasás, folytatom magamban.
- Csak ennyit szerettem volna mondani. Viszlát, hölgyem.
Egy fájdalomhullám söpört rajtam végig. Már csak egy hölgy voltam a számára. A fájdalom dühbe váltott át. Még hogy nem szeg szabályokat. Mikor együtt voltunk, már akkor is törvénybe ütköző volt a kapcsolatunk!
Ekkor Dylan jutott az eszembe. Meg Jason. És az, hogy mennyire hasonlítanak. Ugyan olyan az orruk, a mosolyuk és az arcformájuk. A szemük alakja különböző. Na meg a színük. Vagyis az nem, mert Dylan kontaktlencsét hord. Lehet, hogy testvérek? Beleborzongtam a gondolatba. De gyorsan elhessegettem és másfelé eveztem.
Gyorsan előkerítettem Beccát. Mikor ránéztem, jöttem rá, hogy ő is eléggé hasonlít Dylanre és Jasre. Gyorsan lekaptam róla a pillantásomat róla, majd a szemébe nem nézve kértem meg rá, hogy vigyen fel a könyvtárba. Teljesen meglepődött, de azért teljesítette a kérésemet.
A könyvtár illata betöltötte az orromat. Mélyet szippantottam belőle, majd elkezdtem keresni. Először is megkerestem az első vámpír történetét. A szokásos Bibliás cuccost találtam meg. Káin meg Ábel története. Hümmögtem egy sort. Eszembe jutott, hogy mikor küldték le Beccát. Mikor Mr. Talerrel felfedeztük azt a szöveget. Tisztán emlékeztem az összes szavára. Hangosan mondani kezdtem.
- „ Isten teremtett, Isten öltetett. Éltető nedű, azt iszom. Hullanak az emberek, az fölt vér, csupán az. Hideg testekre fektetem tenyerem, az…
Végig mondtam, és ekkor az az érzés hasított belém, hogy Káin Ő. Egyszerűen tudtam, hogy Ő az első Ő. És ez sajnos több problémát vetett fel, mint amennyi eddig volt. Mert nem voltam vallásos. Addig. Nem kezdtem el hinni, csak rájöttem, hogy Káin élő és kész. Vagyis, nem annyira élő. Beleborzongtam. Ezt az újabb nagy horderejű információt is elraktároztam a fejemben. Aztán más irányba tereltem a gondolataim. A kentaurra. Megint beszélni kezdtem.
- A Mars legyen veled, édes gyermekem, miközben a gonosszal szállsz szembe. Adrastea óv téged, ifjú hölgy.
Ki az az Adrastea? Vagy mi? De először a Marssal kellett kezdenem. Hiába tudtam róla egyet, s mást, azért muszáj volt utána néznem. Mivel nem akartam a könyvek között szenvedni, csak akkor, mikor már többet tudok róluk, az interneten néztem először utánuk.
Egy fehér hátterű oldalt találtam. A bolygók és holdjaik, meg a nevük eredete volt felsorolva. Kiderítettem, hogy a Mars a legrégibb isten, a hadisten. És az az Adrastea pedig a Jupiter egyik holdja, és igazságos végrehajtás istennője a görög mitológiában, a büntetések és jutalmak osztója. Nevének jelentése "elkerülhetetlen, visszafordíthatatlan". És aznap más sokadszorra megint hangosan kezdtem el beszélni.
- Ez azért eléggé furcsa. Adrastea… Egy istennő volt. És igazságos volt. Na meg ott van Mars. Ő meg a hadisten. Háború lesz. Ez azért nem olyan kellemes. De azt mondta az a kentaur, hogy a gonosszal szállok szembe. Tehát annyi biztos, hogy én jó vagyok. De ki a gonosz? Ki az, aki miatt háború lesz? Vagy van… hiszen még nyáron azok a halhatatlanok, akikkel először beszéltem, azt mondták, hogy háború van. És Jas is ezt állította. De én eddig még csak a békét tapasztaltam meg. Pedig nem mondanám, hogy nem találkoztam semmilyen különleges dologgal. Ki az, aki miatt háború robbant ki, ami nincs is, csak a legendák szólnak róla?
Miközben beszéltem azon a kis folyosón sétáltam fel-alá. Nagyon a gondolataimba merültem. Nem figyeltem semmire, csak a gondolataimra. Fel is sikoltottam, mikor egy hideg kéz a vállamhoz ért, és a fülembe suttogott egy hang.
- Hát én.
Reflexből hátrafordultam. Egy köpenyest láttam még egy másodpercig, de aztán eltűnt. A szívem kétszeres sebességgel vert. Féltem. Rettegtem. A levegőt nehézkesen kezdem el venni, fulladozni kezdtem. Lerogytam a földre. Becca azonnal a segítségemre sietett, mikor hallotta a sikításomat. Ő már csak azt láthatta, hogy a földön fekszem. Egy idő után már teljesen megnyugodtam. Addig még soha sem volt ilyen fajta rohamom. A pánikrohamra emlékeztetett, bár az az esemény után csak később jelentkezik. Egy újabb gondolatot jegyeztem fel magamnak: ha még egyszer történik ilyen, azonnal el kell mennem az orvoshoz.
Becca felsegített a szőnyegről és azonnal visszavitt az árvaházba. A szobámba vitt, és leültetett a székre. Egy idő után a légzésem teljesen egyenletes lett, a szívdobogásom is visszaállt a normális lassúra. Vámpír voltam, a szívem sokkal lassabban vert, mint egy emberé, de gyorsabban, mint egy teljes, normális vámpírnak. Miután már teljesen megnyugodtam, akkor kezdett el Becca kérdezősködni.
- Mi történt?
- Hangosan gondolkodtam és, és, és… - képtelen voltam tovább beszélni.
- És? – Becca nem tágított.
- Jött egy csuklyás… és… azt mondta, hogy miatta tört ki a... a…
- A micsoda?
- A háború
A szó, ahogy kimondtam, sokkal jobban megrémített, mint mikor csak gondolkodtam rajta. A hideg végigfutott a hátamon. Felidéztem magamban azt a hangot. Mintha már hallottam volna valahol. Sőt. Biztos voltam benne, hogy ismerem is, elég közelről. De ki ő? Tudtam, hogy csak ki kell mondanom a nevét, és ez a bűvös tudatlanság megszűnik. De képtelen voltam rá. A neve pedig ott lebegett az agyamban, csak arra várt, hogy kimondjam. De féltem. Képtelen voltam arra, hogy az őt körülvevő hangulatot megtörjem. Meg kellett volna tennem.
