25. fejezet

Hát helló mindenkinek :D Újra itt, egy szép és aranyos fejezettel :É :D Jó olvasást ^^ :D Puszii**Konek

25. fejezet Tina meséje

- Bizony, hogy az vagyok!

Tina ott állt a barlang bejáratánál. Hátát lazán a falnak vetette, karjait keresztbe tette, mint aki a vacsora kezdete óta ott áll. Mi azonnal a csapat támadóállását vettük fel, de Tina megelőzött minket. Védekezően felemelte kezeit.

- Nem csatázni jöttem, csak Zuluhoz.

Védekezően körbeálltak, de én az előttem álló Benji vállára tettem a kezem. Kiléptem a védőkörből, s határozottan az Ő szemébe néztem. A többiek aggódva néztek rám, de megengedtem magamnak egy apró odapillantást, és megpróbáltam abba a nézésbe süllyeszteni mindent, amit csak lehetett. Nem kell félniük, biztonságban leszek, de azért álljanak készenlétben. Jasre és Dylanre nem mertem ránézni. Féltem, mit látok viszont a szemükben, ezért elfordítottam a tekintetemet, és odaballagtam Tinához. Közben kibontottam a szárnyamat, ezzel mutatva neki, hogy nem félek.

Kisétáltunk az éjszakába, tartva az egyméteres távolságot. Mélyen egymás szemébe néztünk. Csak néztünk, egyikünk se szólt semmit, csak álltunk sötétben. A fákon a levelek halkan susogtak, egy bagoly huhogott bele az éjbe. A percek telnek, de semmi változás. Már azt is hallottam, hogy bent nyugtalankodni kezdtek Jasék.

-         Mondd, Tina, miért jöttél?

-         Mint mondtam, csak beszélgetni. Meg szerintem te is kíváncsi vagy, hogy miért...

-         Arra mindenki kíváncsi, Tina! – csattantam fel

Csend. Ő nem beszélt. Közelről emberi beszéd hallatszott. A többiek már közeledtek. Belém hasított az az érzés, hogy Tina nem mond úgy semmit, ha mások is ott vannak. Mit sem törődve a következményekkel, átszeltem az egy métert, karon ragadtam Őt és felrepültem. Igazából csak pár száz métert tudtunk haladni, mert nagyon nehéz volt Tina. Egyre lejjebb süllyedtem, mikor talajt fogtam.

A karjaim sajogtak. Kapkodva vettem a levegőt, és újra égni kezdett a sebem. Elvesztettem az egyensúlyomat és a földre estem. A levegő sípolva áradt a tüdőmbe. Még mindig nem gyógyultam fel a sérülésemből, és ez igazán bosszantott. Behunytam a szememet. Vettem egy mély levevőt, majd kinyitottam. Oda fordítottam a fejemet, ahol Tinát sejtettem. Ott ült a földön, lótuszülésben, és olyan fenséges nyugalom és bölcsesség áradt belőle, amit addig még soha nem láttam.

A testem összerándult. A hideg levegő lehűtötte a sérülésem helyét. Túlságosan is. A bennem lévő víz boszorkány azonnal érezte, hogy a talaj jeges, a pára tartalom nagy. A hasamra fordultam. Iszonyatosan fájt a nyomás, de a hideg szinte azonnal elmulasztott minden érzést. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

Ő csak ült a fűben, és nem szólt semmit. Lágy szellő fújt végig a fák közt. A fájdalom elmúlt, a látásom kitisztult, a percek csak teltek. Az éjszaka hangjain kívül más nem hallatszott. Minden olyan békés volt. Mintha a természet nem is tudna róla, hogy körülötte és benne háború dúl. A fák, a bokrok, és az élővilág… Ők nem érzékelték ezt a nem létező háborút. Él és virágzik. De tél volt… A legtöbb fa levelek nélkül állt itt az erdőben. Ha ezeknek valami bajuk lesz egy csata alatt, a jövőjük elveszik, nem lesznek virágok, az élet, mint megszűnik.

A földre fektettem a tenyeremet, éreztem, ahogy az élet zsong alattam. Vajon mi történik majd, mikor elpusztulnak a fák?

Ülő helyzetbe tornáztam magam, a kezemet egy fa törzsére fektettem. Beteg volt. Az összes boszorkány értett valamihez, például, víz, tűz, elektromosság, vagy bármi. A mai világban már minden lehetséges. De egy dolgot mind tudtunk. Dolgok összetételét elemezni.

Koncentrálni kezdtem, ráhangolódtam a fára. Megéreztem benne az életet, ami szinte égett a törzsében. Beteg volt, de küzdött ellene. Vajon hány fa lett volna arra képes? Megkerestem benne a betegség okát, és megpróbáltam a benne lévő nedvességet is megtalálni. Összepárosítottam a víz egy kis részét, és a betegséget, és a levegőbe próbálta kivonni belőle. A helyes módszert alkalmaztam, ez volt az első, amit az azonosításnál tanultam.

Már akkor éreztem, hogy kimerített a dolog, de folytattam. Azt éreztem, hogy nem szabad abbahagynom. És Tina is csak ült mellettem, nem zavartatta magát, meditált. Közben folyamatosan végeztem a feladatom, és a betegség, ezzel együtt egy kis víz távozott a fa testéből, és a levegőbe került. Azonnal megszilárdítottam, és apró csepp alakú jeget formáltam belőle. A semmiből előhívtam a Fönti csepp-tárolót.

Így hívták azt a helyet, ahová összeeresztették a cseppeket, és átadják a Pokolnak. Mindig így emlegették azt a helyet, ahol minden rossz dolog élt, és… hát, dolgozott. Ott a cseppeket bonbonként fogyasztották. Sosem tudtam elképzelni, milyen ízük lehetett.

De végül megjelent a tároló, én pedig beleraktam, majd eltűnt. Kifáradtan hanyatt feküdtem a földön. Vetem pár mély levegőt, majd Tinára néztem. Csak ott ült nyugodtan, arcán békés mosoly, szemében viszont leplezetlen kíváncsiság honolt.

-         Zulu ezt miért tetted?

-         Nem tudom - feleltem

A lelkem mélyén tudtam, hogy az a fa nem csak egy fa, mert Ő így nem lenne ennyire kíváncsi. Ezért visszakérdeztem.

-         Miért?

Csend. Végül fölállt, és a fához sétált. Szakértő mozdulatokkal elemezni kezdte a fát. Arcán diadalittas mosoly játszott, de csak egy pillanatra. Aztán sóhajtott egyet, majd mellém feküdt a földre. Egyszer volt vele tanórám, a csillagokról tanultunk, és az a pillanat nagyon emlékeztetett arra a napra. Tudtam, hogy egy kicsi tanóra fog következni. És igazam lett. Tina felvette a szigorú tanárhangját.

-         Ez a város a világ legkülönlegesebb városa. Itt békében élnek egymás mellet Ők és a többiek. Ti azért nem hallotok a háborúról, mert ez a világ legcsendesebb megyéje. Ennek oka van. Ez az erdő a legkülönlegesebb erdő mind közül. Itt hajtott ki a legtöbb életfa.

-         Életfa?

Tina nem válaszolt, csak a kis fácskára nézett, amit meggyógyítottam. Életfa, életfa, életfa… Ezt a kifejezést Jas említette egyszer régen, mikor még nyáron kijöttünk az erdőbe sétálni. Egy hatalmas fenyő állt az erdő mélyén, és a semmiből egy villám csapott belé. AZ ég tiszta volt, sehol egy viharfelhő. Jas erre csak azt mondta, hogy valakinek lejárt az ideje. Természetesen nem értettem, hogy ezt mire érti, és ő csak annyit felelt, hogy az egy Életfa volt. Belém hasított a felismerés.

-         Életfa? – kérdeztem újra

-         Bizony. Ebben az erdőben minden fa egy életet szimbolizál. Mikor megmentetted ezt a facsemetét, valaki életét mentetted meg vele. Ezért is ez az első, amit meg kell tanulnotok. A gyógyítás. Ezzel a módszerre több szűz életet mentettek már meg, de csak a beavatottak tudhatnak róla. Hogy miért? Mert ez egy nagyon veszélyes módszer. Ha valamit rosszul csinálsz, az életfa tulajdonosa meghalhat. Neked ez nem szerencse volt. Azért vagy ebben nagyon jó, mert többféle vér csörgedezik az ereidben. Vámpír vagy, vérfarkas, és egy kiváló boszorkány. De háború van. Sokan fellázadtak, mert Mi elnyomjuk a kisebb rétegeket. Nagyon sokak szerint ez rossz döntés volt, de… Imádom a hatalmat.

A hangja már majdhogynem gyöngéd lett, ahogy a hatalomról kezdet beszélni. Felfordult a gyomrom. Hogy akarhat valaki ennyi mindent birtokolni? Nyögtem egyet, majd felültem, és elnéztem az erdőben azt emésztve, amit Ő mondott. Életfák. Vajon miért itt nőnek? Mi az, ami ide vonzotta őket? Vajon melyik volt az első? Ránéztem Tinára, és tudtam a választ. Ádám és Éva. Aztán Ábel, Káin, és így tovább. Valahol itt kell lennie Tina fájának is. Csak meg kellene betegíteni, és szépen, lassan halna meg, nem egy gyilkosság által.

A terv, mint valami pók, hálózta be az agyamat. Az eltökéltség szinte már lángolt bennem. Felálltam az ég nézéséből, és elindultam kifelé az erdőből. Vagyis csak akartam. Két lépést mente, mikor megtántorodtam, és nekizuhantam az egyik fának. Teljesen kimerített a varázslat, és a Tinával való repülés. Visszacsúsztam a földre, és elterültem, mint egy béka. A hold fölöttem világított. Ő odajött hozzám.

- Nagyon kimerültél kicsi Zulu. Maradnod kell éjszakára. De nekem mennem kell. Majd terelgetem a társaidat egy kicsit. Jó szórakozást!

Tina hangja egyre távolabbról jött felém, majd teljesen elhalkult, egem pedig újra elnyelt a jól megszokott sötétség.

/eközben Jasonéknál egy külső szemlélő szemével xDD/

A többiek elkeseredetten keresték Zulut az erdőben, nem sejtették, hogy a barlang bejáratától csak néhány méterre fekszik a földön. Jason teljesen elkeseredett. A hátát nekivetette egy fának, arcát a kezébe temette. Nagyon szerette azt a lány. És attól a pillanattól kezdve, hogy Ő, vagyis Káin kijelentette, hogy nem lehet Zuluval, teljesen összetört. Dylan, az ikertestvére pedig beleszeretett az ő kis szerelmébe. Össze is jöttek, de Jas mindig látta Zulu szemében, hogy nem tiszta az érzelem. De még most is látja őket, mikor vágyakozva egymásra néznek.

Az ég tiszta, némely fa teljesen csupaszon áll ott, de a fenyők közt a szél lágyan susogott. A hold szinte már teljesen tele volt, úgy világította meg az utat a keresők előtt, a csillagok kis fénylő pontok voltak a sötétkék égbolton. A baglyok huhogtak, az erdőben kiáltások hallatszottak. Egy nevet kiabáltak. Nem találták meg Zulut, pedig ő ott feküdt a földön, a barlang bejáratától pár méterre.

Pedig sokkal messzebb jutottak el. Zulunak már nem tűnt fel a távolság repülés közben. De Tina megsajnálta, felkapta a kezei közé, és áttűnt a barlang elé, mondván, ott úgy is megtalálják. De nem várt rájuk ott senki.

Senki.

24. fejezet

Nos, eljött ez az idő is, nagy bánatomra, ez itt a mindent leleplező fejezet :D Ezen jó sokat kellett gondolkodnom, hogyan írjam meg, de aztán jött minden. Nos, jó olvasást, csak ezt tudom mondani. Puszi*Konek

24. fejezet Káin meséje

Vettem egy mély levegőt, és az átalakulás elkezdődött. Minden pont úgy zajlott, mint ahogy addig. Egy kicsi eltéréssel. A hasam iszonyatosan fájt. Mint az első átalakulásomnál, vagy talán még jobban. De átalakultam.

A számba vettem a táskámat, majd lassan elmentem a patakhoz, hogy megnézzem, hogyan festek. A látvány megdöbbentett. A hasamon nem volt rendesen szőr, és a karomnyomok… Sokkal jobban látszódtak, mit emberi formámban. A színe zöldes volt. Émelygés fogott el. Mi lesz velem? – kérdeztem magamtól. De mint mindig, akkor is tisztában voltam, hogy nem maradhatok ott. Meg kellet keresnem a barlangot.

Nagyon lassan haladtam. A szagomat nem tudtam követni, hiszen repülve mentem végig. Bezzeg, ha repültem volna, akkor egy pillanat alatt visszataláltam volna. Ekkor meghallottam a vezetőm hangját.

Szép estét, Zulu.

Neked is, Lionel.

Akkor tudatosult bennem, hogy ő is egy őrző. Vajon neki milyen titkai lehetnek? Egy gyors gondolatmenet, és Lionel azonnal tudta, hogy mit szeretnék. Az átkozott farkasság.

Nekem nincsenek titkaim, Azule. Két vérfarkas gyerekeként születtem, a lehető legtisztább vagyok a fajtámban. Pont akkor halt meg az előző őrző, mikor én megszülettem. A szüleim szerint jött egy csuklyás alak, és azt mondta nekik, hogy én leszek a következő. Persze, ők nem hitték el. De mikor majdnem meghaltam, elhitték. Leestem egy hatalmas szikláról farkas-alakban. A sérüléseim nagyon komolyak voltak, de jött az a csuklyás, és megmentett. Akkor láttam az arcát, és azóta gyakran felidézem ezt az emléket. Azokat a lágy vonásokat sosem fogom elfelejteni. A hangja… Annyira édes volt, mint a méz. Sosem hittem volna, hogy ő egy nő…

Nő? A szavába vágtam. Ez az információ nem egyezett azzal, amit eredetileg hallottam Jastől. Ha csak nem…

Mondd csak, Lionel, ismerhetem az e nőt?

Megborzongott. Tudtam! Kiáltottam fel gondolatban. Lio felfigyelt, ahogy elképzeltem azt a nőt.

Tényleg ő az, Lionel?

Igen, Zulu, ő az. Tudom, hogy ellenállást szerveztek, a halhatatlan őrző elhívott engem is. Most éppen téged keresünk. Merre jártál?

Ez nem lényeg. Majd mikor célba értünk, elmesélem. Fontos dolgokat kell mesélnem.

Menjünk!

Elindultam Lionel után. Az erdő egyre jobban ritkulni kezdett, majd a talaj emelkedni kezdett. Végül odaértünk a barlanghoz. Jas ott ült egy széken, teljesen magába volt roskadva. A szeme kisírva, mint aki végigbőgte a napot. Bár ki tudja? Szeretett engem, én meg eltűntem egy egész napra, és vele találkoztam utoljára.

Vakkantottam egyet, erre felemelte a fejét. De úgy, mint aki már semmi jót nem vár az élettől. De aztán meglátott engem, először csillogni kezdett a szeme. A mosoly kiült az arcára, és mint egy szörnyű vihar után, ahogy kiderül az ég, az arca olyan lett, mit a napsütés. A szívem megdobbant. Azt az arckifejezését még soha sem láttam. De két pillanat múlva a szerelmes pillantását vette fel, én pedig ledőltem a szék mellé, a lábához. A kezével a nyakamat kezdte simogatni. Nagyon jól esett.

De mint minden nyugodt pillanatot, ezt is megzavarta valami. Történetesen a gyomrom korgása. Farkas alakban mindig sokkal éhesebb voltam, mint általában. Jas csak nevetett. Felállt, és csak annyit mondott, ha visszaváltozok, mennyei vacsorát kapok. Nem kellet kétszer mondania, és visszaváltoztam. Ez majdnem úgy ment, mint nem teliholdkor az odaalakulás, csak épp az emberi alakomra kell gondolnom, de ez tovább szokott tartani, mert farkasként egy kicsit szétszórtabbak vagyunk.

Végül átalakultam, majd el akartam indulni Jas felé. De csak akartam, mert egy nagy öleléssel találtam magam szemben Jason a nyakamba ugrott. A szívem melegséggel telt el, és visszaöleltem, de úgy, mintha soha többet nem ölelhettem volna meg. Ez volt a mi kis zálogunk, hogy mi midig egymáshoz fogunk tartozni, történjék bármi.

Leültem az asztal elé, néztem, ahogy Jas a konyhában tesz-vesz. A fekete haján megcsillant a a lámpa fénye. A szemei élénken néztek körbe, mint aki bármire kész. Közben visszaszállingóztak a csapat tagjai. Mindenki engem keresett. A szívem megmelegedett ez az érzés, hogy vannak, akinek számítok. Végül körbeültök az asztalt. Egy nagy, hosszúkás asztalt, ahol mindenki elfért. Jas ült a főhelyen, én pedig a jobb kezénél. A kerek asztal lovagjai-modern változatban.

A vacsoránál mindig voltak megbeszélések, az aznap történteket beszéltük meg, és a jövőbeli nagy csatát, amiről sosem tudtunk semmit. De akkor valami más volt. Az evés közben feszült csend volt, az kanalak csörömpölését hallgattam. Mindenki várt valamire. Páran a csodára, páran arra, hogy Jas vagy én beszéljünk. Én Jasont néztem, a tekintetében, az összes mozdulatában látszott, hogy abban a pillanatban mennyit gondolkodott. Végül befejezte az evést, mint mindenki más.

Felállt az asztaltól, és elsétált. Az többiek mozdulatlanul ültek. Jas az ágyak melletti polcon keresett valamit. Oda sosem nyúltam, mert nem volt rá szükségem. Nem tudtam, mit rejt. De visszajött, egy fekete, nagyon megviselt könyvecskét tartott a kezében. A címét sem bírtam elolvasni. De láttam, hogy jelölő cetlik állnak ki belőle, kinyitotta az egyiknél, majd olvasni kezdett.

-         Azután ismeré Ádám az ő feleségét Évát, a ki fogad vala méhében és szűli vala Kaint, és monda: Nyertem férfiat az Úrtól. És ismét szűlé annak atyjafiát, Ábelt. És Ábel juhok pásztora lőn, Kain pedig földmívelő. Lőn pedig idő multával, hogy Kain ajándékot vive az Úrnak a föld gyümölcséből. És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára. Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté. És monda az Úr Kainnak: Miért gerjedtél haragra? És miért csüggesztéd le fejedet? Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta. És szól s beszél vala Kain Ábellel, az ő atyjafiával. És lőn, mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre, az ő atyjafiára, és megölé őt. És monda az Úr Kainnak: Hol van Ábel a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának? Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről. Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből. Mikor a földet míveled, ne adja az többé néked az ő termő erejét, bujdosó és vándorló légy a földön. Akkor monda Kain az Úrnak: Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám. Ímé elűzöl engem ma e földnek színéről, és a te színed elől el kell rejtőznöm; bujdosó és vándorló leszek a földön, és akkor akárki talál reám, megöl engemet. És monda néki az Úr: Sőt inkább, aki megöléndi Kaint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Kaint, hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál.

A beszéd után nagy csend volt. Káin. Az az Istenverte Káin. Ő áll a kapunál. Vajon mi történt, hogy oda került? Hiszen neki még a való, élő világban kellene lenni. Hacsak… És ekkor esett le nekem a dolog. Vajon hány és hány világ létezhet még azon kívül, amit az anyám mutatott nekem? Vajon Káin világa… Ahová én is majdnem kerültem… az hányadik világ? Mert már rögtön ott van, amiben ájultan hevertem. Meg amelyikben Káin van, és amelyikben az anyám. És amelyikben az apám. Ez már négy világ, amit nem mutatott nekem meg anya. Lehet, lett volna más választásom is? Megkereshettem volna Káint. Vajon Ábel akkor hol van? A világok végtelenek, és mi csak egy kis porszemek vagyunk ebben a rengetegben. Nekem viszont lett volna lehetőségem máshová eljutni, és nem éltem vele. Visszagondolva, kicsit buta voltam. De rám itt volt szükség, ezért ezt választottam, a ki tudja hány közül.

A csend nem tartott tovább egy percnél. Az asztalnál kitört a halk moraj. Mindenki megtárgyalta a hallottakat a mellette ülővel. Jassel mi csak egymásra néztünk. A tekintetében végtelen bölcsesség tükröződött. Mennyi időt tölthetett el ezzel? A szöveg tanulmányozásával, értelmezésével. Mikor jöhetett rá, hogy Ő Káin? És vajon mit tud a rokoni kapcsolatáról azzal a nővel? De őt ismeri, tehát innen jöhetett az utána nézés. De mi a kapcsolat Káin és Ő között? Tudja valaki?

Jason válaszolt rá.

-         - Tudom, mire gondolsz Zulu, és igen. Ő a lánya. És a szeretője egyben. Vannak, akiknek van arra hatalma, hogy a teleportálással átmenjenek egyik világból a másikba. És Ő képes rá.

Hatalmas csend. Mindenki figyelt Jason szavaira. A többiek nem tudták, hogy ő az, egyedül csak Lio, Jas és én tudtuk. Mindenki más elvesztette a fonalat. Fölálltam. És beszéltem.

-         - Tudom, hogy most valami olyat fogok mondani, amit nem fogtok elhinni, de van egy Nő, aki képes erre. Sőt mi több, mindenki ismeri. De van egy titka, ő Káin lánya. Egy halhatatlan vámpír, aki képes egy másik világba is átmenni egy szempillantás alatt. Őt nem ölik meg a kimerítő halhatatlan varázslatok, ő csak erősebb lesz tőlük. De kívülről csak egy kedves öregedő hölgy, akit úgy hívnak, hogy Tina. De belülről ő a világ legveszedelmesebb szörnye.

-         Bizony, hogy az vagyok!