23. fejezet

Nos, elhoztam a 23. fejezet, ez egy kicsit átvezető rész lesz, de felfed egy olyan dolgot, aminek később nagy befolyása lesz. Nos, jó olvasást :D Pusziii*Konek

23. fejezet A vég kezdete

A mámoros álmomból hol felébredtem, hol visszaaludtam. AZ ébrenlét és álom közt lebegtem, de a fájdalom mindenhová elkísért. Időnként elfogyott a morfium, és a többiek szerzek valahonnan. Nem tudtam, kik vannak körülöttem. Csak Jasonben voltam biztos. Mindvégig ott volt mellettem, és fogta a kezem.

A sebem lassan kezdett begyógyulni, nem fájt annyira, mint addig. Kevesebb fájdalomcsillapítót használtak. Már nem fogtak le, nem kapargattam a bőrömet. A hetek csak teltek, és én lassan felépültem, már arra is képes voltam, hogy felüljek úgy, hogy a sebem nem szakadt fel.

Én közben rengeteget gondolkodtam. Vajon jól döntöttem, mikor a gonosztól fertőzött, romlott világot választottam? A többi világ jó volt, boldog és… fejlődő. De azokban nem volt ott Jason. De ki tudja? Ott lehet, hogy ezekre nem is emlékeztem volna. És belegondoltam, hogy akkor és ott boldog lehetnék, sérülések nélkül. Azt sem tudnám, hogy kik azok az emberek, akik most éppen a gyógyításommal törődnek. Vajon az a világ milyen lehet? Boldog? Szomorú? Biztos a szüleim mellett nőttem volna fel. A szüleim…

Vajon mit csinálhatnak most a kapuknál? Ezen a kérdésen is rengeteget gondolkoztam, de sosem jutottam előbbre. Mintha valami kis gát megakadályozta, hogy az ott eltöltött időn kívül másra is gondoljak, ami arról a helyről szól. Ilyenkor mindig megfájdult a fejem, és a sebhelyem égni kezdett.

Megint ere gondoltam, és nyögtem egyet. Hárman is körém sereglettek, és kérdezték, hogy mi a baj, én meg feleltem. Úgy, mint mindig. Nem, nincs semmi bajom, csak gyorsabban mozdultam a kelleténél.

Lassan elérkezett a december. Már sétáltam. Közben kiderült, hogy egy barlangszerűségben voltunk. Na, jó, nagyon nagy túlzás azt mondani egy csúcs modern technikával felszerelt, szállodának kinéző valamit.

Mint kiderült, az erdőn túl lévő hegynek a lábánál volt ez a hely, egy rendes szálloda mellem, amiről először nem tudtam semmit. Utána rákérdeztem. Olyan személyek laknak benne, akik támogatják az elveinket.

S mik is az elveink? Nem jó a mostani világ, és miért hal megy egyre több illető, ha a háborúnak nincs semmi nyoma? Nem volt semmi féle nyílt csata. Azokat, akiket megkérdeztek a többiek, mint azt mondták, hogy már a kezdetek óta van ez a bizonyos háború, de senki sem tudta, hogy hol, mikor, ki és mit csinált.

A napok teltek, én csak ott voltam, némán, nem szóltam senkihez. A dolgokon elmélkedtem. Azóta nem is nagyon történt semmi Dylannel vagy Janonnel. Képtelen voltam arra gondolni, hogy mi lenne, ha, miközben ők kettesben épp stratégiai megbeszélést tartanak. De aztán egy nap minden megváltozott.

Nagyon hideg volt aznap reggel. A szárnyaimat már régebben kibontottam, és a biztonság kedvéért úgy hagytam. A minta viszont még mindig ott volt a bőrömön, csak a kis szárny tűnt el róla.

Tehát november vége volt. Nagyon hideg volt, fázósan magam köré húztam a szárnyaimat, majd Jas jött, és a hátamra terített egy takaró. A barlang előtt álltunk mind a ketten. Átölelt hátulról, hagytam neki. Majd beszélni kezdett.

-         Zulum… Remélem, tudod, hogy történjen bármi, én mindig is szerettelek?

-         Jas… Nem tudom, mi fog történni. De azt az időt, amit együtt töltöttünk, sosem fogom feledni.

Jas egy lágy csókot lehelt a nyakamra, majd elment. A tájat néztem. Elég hűvös volt. Az égen felhők úsztak, a napot eltakarták. Vajon mit hoz majd a jövő? A jóslat… azt írta, meg kell halnom. De mikor? A jóslat szerint, mikor leesik az első hó. De hó ezen a területen szinte alig esik. Én csak akkor láttam havat, mikor Tina felvitt minket a hegyekbe pihenni. Lehet, hogy már akkor meghaltam? Az pont egy évvel ezelőtt volt. De akkor még nem sejtettem semmit. Csak kis tinik voltunk, akik azt hitték, hogy róluk szól a világ. Hiányzott az az idő. De nem bántam, hogy úgy történt, ahogy.

Tizenhat éves voltam. Éltem az életem, nem bántam meg semmit. Sodródtam az árral, mindig hagytam, hogy az események magukkal ragadjanak. De ott, azon a hideg novemberi hajnalon döntöttem. Nem akartam meghalni. Folytatni akartam azt az életet, amit félbehagytam. Tudtam, hogy nem csinálhattam mindent olyanra vissza, amilyen volt, hiszen előtört belőlem a mágia. De döntöttem. Nem akartam, hogy többé ez befolyásoljon.

Letettem a földre a takarót, és kibontottam a szárnyaimat. Kitártam a karjaim, majd felszálltam a magasba. Az ég szürke, a táj viszont élénkzöld. Lent minden élt, de fönt… Vajon visszamehetek a szobámba a papírért, amin rajta volt, hogyan jutok fel? - kérdeztem magamban. Nem beszéltünk arról, hogy mi történt a diákokkal, az iskolával. Pár válás ruhám mégis odakerült a barlangba, úgyhogy biztos tudják.

Csak egy pillanatnyi elhatározás volt, és már repültem is a suli felé. Már távolról jól látszott, hogy valami nem stimmelt. Az épület pont úgy állt, mintha mi sem történt volna. Leszálltam a főbejáratnál. A szárnyamat nem akartam becsukni, de másképp nem mehettem be. Tudtam, hogy ezzel szinte teljesen védtelenül hagytam magam, de vannak kényszerhelyzetek és az is az volt. Bementem.

Ott sem volt semmi féle változás. A portás jól megnézett, mint aki még nem látott, pedig ő volt Frics. Egy pillanat alatt rájöttem, hogy valószínűleg törölték a memóriáját. Bajban voltam, hiszen idegeneket nem igazán szabadott beengedi oda. De én mégis ott voltam. Azonnal a szobám felé vettem az irányt.

Út közben elhaladtam pár osztályterem mellett, és belehallgattam az órákba. Semmi változás. Sőt. Irodalom is volt, és… Ő tartotta. Csak egy évben tanított, mielőtt jött Jas. Képtelen voltam felfogni, hogy Ő volt.

Tina.

Fogalmam sem volt, hogy sikerült kirobbantania egy nem-háború háborút, de sikerült neki. És ott van Káin. Az érzés azóta is ott motoszkál bennem, hogy valami nem stimmel vele. Nem tudtam, hogyan kapcsolódnak össze, de tudtam, hogy a két gonosznak sok közük van.

Elértem a szobámat. Óvatosan benyitottam, de nem változott semmit, csak a ruhák tűntek el, amit a többiek hoztak nekem. Gyorsan elővettem az egyik táskámat, és belepakoltam a fontos dolgaimat. A dobozt, anyám levelét, a művészes mappámat, a balett cuccom, pár ruhámat, és a legfontosabbat, a papírt, amin rajta volt, hogyan lehet feljutni. Kinyitottam az ablakomat, a friss levegő üdítő volt a hetek óta nem szellőztetett szobámban.

A kezembe vettem a táskámat, majd kiléptem a párkányra. Kitártam a szárnyamat, már majdnem elrepültem. De a görcsök megtaláltak. A fájdalom elviselhetetlen volt. Összegörnyedtem, a táskám majdnem leesett. Zihálni kezdtem. A világ forogni kezdett. De az elhatározás túl nagy volt. Nem ájulhattam el „ellenséges területen”, még ha a saját szobámba is voltam. Fogtam a táskámat, majd felrepültem.

A fájdalom miatt egyre lassabban repültem. A látásom homályosabb lett. Elvesztettem az önuralmam a szárnyam felett. Oldalamra fordultam, majd zuhanni kezdtem. Az elhatározásom nem volt elég nagy. Csak zuhantam, zuhantam, újra a semmibe. De nem féltem. Tudtam, nem halhatok meg, feladatom volt. Nagy feladatom, amit el kellet végeznem.

Sötétség. Már megint azt a mindent felemésztő testetlen űr, a meglepő semmi. De lassan már kezdtem hozzászokni. Az idő nem létezett, de valahogy éreztem, hogy nem telt el túl sok idő.

Kinyitottam a szememet, és meglepő látvány tárult elém. Késő éjszaka volt. A táskám alattam volt, az erdő valamelyik északi részén lehettem. A fenyők hatalmas óriásként magasodtak fölém. Nehezen feltápászkodtam. A lábam még mindig remegett. A sebem újra fájt, de nem annyira, mint az iskolában. Ekkor eszembe jutott, hogy még nem alakultam át farkassá az óta. Letettem a táskámat pár méterrel arrébb, majd koncentrálni kezdtem. Így átalakulni sokkal nehezebb volt, mint a hold hatására. De koncentráltam.

Elképzeltem magam farkasként, a testem helyére a farkast képzeltem. Vettem egy mély levegőt, és az átalakulás elkezdődött.