A kezembe vettem egy maroknyi port. Még éreztem rajta a megszokott parfümjének az illatát.
- Nem… Ez nem lehet… NEM!
Felordítottam az égre, majd azt éreztem, hogy elnyel a sötétség. Nem az a megszokott, jóleső, kellemes, hanem az ijesztő, borzongató fajta. Éreztem, hogy valaki felemel a talajról. Amikor levegőt vettem, éreztem, hogy Jason az. Ekkor olyan félálom-szerű állapotban voltam. Még azt is éreztem, hogy eltűntünk valahová, majd letett valami puhára. Azután már semmit sem éreztem.
A sötétség körülvett. Én csak lebegtem a semmiben. Úgy éreztem, hogy meztelen voltam. Nem volt gravitáció, nem voltak érzések, csak egy furcsa sötétség. Nem láttam, nem szagoltam, nem tudtam tapintani. Csak voltam. Nem is tudom, hogy azokban a pillanatokban éltem-e vagy sem, de így telt el az idő. Talán hónapok, évek, vagy csak pillanatok teltek el, nem tudtam. Próbálkoztam mozogni, de nem volt testem sem, amivel tudtam volna. Csak egy kósza lélek voltam a mindenségben.
Így voltam én. És ez megnyugtatott. Biztonságban éreztem magam, dacára annak, hogy semmit sem éreztem ezen kívül.
Aztán egyszer megváltoztak a dolgok. Újra éreztem, hogy levegőt veszek. Éreztem a hevesen dobogó szívemet a testemben, az ujjaimat, a lábfejemet. Érezni kezdtem az illatokat, újra láttam. De nem a külvilágot, hanem egyszerű emlékeket.
Mikor először ültem fel az árvaház egyik biciklijére. Csúnyán elestem.
Mikor barátságot kötöttem Viával és Heidyvel.
Mikor megtudtam, hogy Via és Aaron járnak. És mikor azt, hogy Heidy és Mark között van több mint barátság.
Mikor először pizzáztunk a pizzázónkban.
Csupa szép, és kellemes emlék. Aztán egy olyan emléket láttam, amire eddig nem tudtam visszaemlékezni. A Jasonnel való első találkozásomra.
Kint sétáltam az erdőben. A kedvenc mezőmhöz mentem. A végzet mezejére. A kidőlt farönkön feküdtem. Egyszer csak a fura srác hajolt a fejem fölé.
- Szia – szólalt meg a mély, barátságos hangján
- Szia. Te ki vagy?
- Jason vagyok
- És honnan jöttél?
- Föntről.
- Hol van az a fönt?
- Megmutassam?
Túltengett bennem a kíváncsiság, de nem mentem Jassal. Úgy nézett ki, mint egy perverz valaki, azzal a szexi mosollyal az arcán, amit később úgy megszerettem benne.
Végül fölültem a farönkön, és láttam, hogy Jason is rajta ül.
- Mondd csak, Azule, nem vettél észre magadon mostanában valami furcsát? Például, hogy megkívánod valaki vérét, vagy például nézted a tüzet, és megváltozott a színe?
Nevetni kezdtem ezen az abszurd dolgon. Aztán hirtelen halt el a jókedvem, mert a nevemen szólított
- Várj… Te meg… Honnan tudod a nevemet?
- Mindent tudok rólad Azule Blue.
Kihátráltam a farönk szélére és leestem róla. Innen került rám sár. Gyorsan fölpattantam, és láttam, hogy sikerült egy pocsolyába beleesem. Itt sokkal később száradt fel az éjszakai eső.
- Követtél?
- Nem én követtem. Bocsánat, hogy megrémítettem.
- Most már nem tegezel? – kérdeztem meglepve
- Elnézését kell kérnem. Megszegtem az illemet. Bocsásson meg ezért a vétkemért, hölgyem. Sajnálom, hogy zavarba hoztam.
- Zavarba? – ezt a szót már szinte csak leheltem.
Teljesen meglepett Jason átváltása egyik beszédstílusból a másikba. Léptem még egyet hátrafelé, de elbotlottam. Nagyon bevertem a hátamat, a pólóm felszakadt, és lett egy súlyos sérülés rajtam. Hát innen volt a vér. Megpróbáltam felállni, de a lábam is megsérült. A sáros vér szaga betöltötte a levegőt.
- Várjon, segítek.
- Ide ne jöjjön - feleltem idegesen.
A sebeim nagyon fájtak, és csíptek a kosztól. Nem ártott volna kitisztítani, de nem akartam annak az embernek a segítségét. Nagy nehézségek árán feltápászkodtam, és megpróbáltam a sérült lábamra ránehezedni, de nem ment. Harmadszorra is elestem volna, ha Jason nem terem ott, és tart meg.
- - Most már segíthetek, hölgyem?
- Csak vigyen haza!
Akaratlanul mondtam ezt. Mintha nem is én beszéltem volna, de ezt mondtam.
- Rendben
Jason beleegyezésében volt valami oda nem illő. Szemében huncut fény villant fel. És akkor éltem át életem első eltűnését. De nem a szobámban, vagy valahol a ház környékén, hanem az előcsarnokban tűntünk fel. Meglepetésem csak lestem ki a fejemből. Aztán teljes erőmből pofon vágtam Jast. Fájhatott neki, mert felszisszen, és arcához kapott.
- Ez a Fönt, ahonnan jöttem, de gondolom, nem nagyon akar körülnézni.
- Jól gondolja! Vigyen haza most azonnal.
Megint eltűntünk. A második már nem volt olyan megrázó, mint az első. De már a szobámban voltunk.
- Nos, további szép estét, Azule Blue. Viszlát!
- A soha viszont nem látásra, Jason.
Aztán elindult a szobámban kifelé. Még visszaszóltam.
- Várjon!
- Igen, hölgyem?
- Mi a vezetékneve?
- A becsületes nevem Jason Taler. Én voltam ma az őrangyala.
- Őrangyal?
De ekkorra már eltűnt. És tényleg az őrangyalom volt, mert nem voltak már rajtam sérülések. Átöltözés nélkül dőltem le az ágyamba.
Az emlékeim innentől megállás nélkül pörögtek. Nem olyan gyorsan, de minden napot újra átélhettem. A legszebb napjaimat, amikor még Jasonnel együtt voltunk, és teljes mértékben szerettem őt. A nem olyan kellemesek is benne voltak, mit például, mikor kiderült, hogy nem járhattam többet balettra Ahogy pörögtek az események a szemem előtt, akkor döbbentem rá, hogy még mindig szeretem őt. Nem akartam elveszíteni. De a bizalmamat már sikerült elveszítenem.
Megláttam az utolsó emlékemet is, mikor Via meghalt, és én belekerültem ebbe az önkívületi állapotomba.
Aztán hirtelen kinyitottam a szemeimet.
