18. fejezet

Helló emberek :) A mikulás egy kissé megkésve bár, de elhozta nektek az újabb fejeztet :) Jó olvasást! Puszii*Konek ;)

18. Útban a megoldás felé

Már három nap telt el azóta, hogy rájöttem, ki a háború elindítója. De indokokat az óta sem találtam rá. Hiszen annyira jó ember. Semmi oka nem volt rá. Mindig is szeretet vette körül. Ő is szerette az embereket. Azt mondta, mikor még kisebb voltam, hogy ezért is jött ide. De félig ember. Hogyhogy nem halt még meg? Hiszen Jassel azt tanultuk a félig emberekről, hogy ott mindig az anya az ember, és az a dominálóbb rész. Mert a halhatatlanok teste nagyon ritkán képes olyan nagy változásra, hogy terhesség. Eddig még csak pár esetről lehetett olvasni. Talán ő is közéjük tartozik? Meglehet. De nem tudtam a választ.

Próbáltam másra koncentrálni. Nem nagyon akartam Rá gondolni. Még a hideg is kirázott. Ezért inkább Dylanre gondoltam. Erről eszembe jutott az, hogy nem jártam utána még annak a dolognak, hogy Jasonnel nagyon hasonlítanak. Tudtam, hogy kár lenne akármit is kérdeznem, hiszen úgyis mindent letagadnak. Először is az Interneten néztem nekik utána. Semmi. Mintha meg sem születtek volna. Nagyon furcsállottam a dolgot. Talán… Valami elképesztő ötlet jutott az eszembe. Mi lenne, ha elmennék Tina irodájába, és elolvasnám az aktát róluk? Hiszen vezet minden egyes gyerekről egy ilyet. És abba mágikus dolgokat is bele szokta írni. Nagyon csúnya dologra készültem, de nem tehettem mást.

Gyorsan kikaptam a fiókomból a kesztyűt. Mivel éjszaka volt, tudtam, hogy senki sem lehet az épületben. A portást kivéve, aki viszont mindig ellenőrző körutakat tesz a folyosókon. Minden órában pontban félkor indul és háromnegyedre már vissza is ér. Vagyis akkor kell elindulnom, mikor visszaér az őrhelyére. A kis fülkébe a bejáratnál. Ránéztem az órámra. Majdnem három volt. Ráléptem az ablakkeretre, kitártam a szárnyaim és már szárnyaltam is az éjszakában. Gyorsan megtaláltam az a szobát, amit kerestem. A villany égett benn. Gyorsan eltűntem az ablak elől. Óvatosan odanéztem. Majdnem sikítottam, mikor megláttam, hogy ki van bent. Becca. Tovább leskelődtem. Láttam, hogy a diákok aktái között kutat. Sok papírt vett ki három mappából. Először csak az iratmegsemmisítőbe tette bele, majd meg is gyújtotta a szemetest, amibe ledarálta. Csak néztem, ahogy az irodában tevékenykedik.

Aztán hirtelen az ablakhoz lépett. Azt hittem, észrevett, de nem. Csak kíjebb nyitotta az ablakot, hogy a füstszag eltűnjön a szobából, hogy nem maradjon utána semmi nyom. Ott maradtam az ablak alatt, látatlanul, és próbáltam nem felkelteni a figyelmét. Végül hallottam, ahogy behajtotta az ablakot, lekapcsolta a lámpát és távozott. Vártam még két percet, aztán bementem a tetthelyre. Elég ijesztő volt a kihalt szobában lámpa nélkül közlekedni, vagy akármi mást is tenni. Mikor Tina volt bent, akkor mindig tárva-nyitva volt az ablak, a vázába minden reggel friss virágot tett, aminek az illata az egész szobában terjengett. Ez az illat már csak egy poshadt valami volt, és sajnos eléggé irritálta az érzékeny orromat. Ezt használva megkerestem a mappákat, amikhez Becca nyúlt.

Három mappát találtam. A sajátját, Jasonét és Dylanét. Elképedve néztem, hogy milyen iratok hiányoznak. Születési és családi papírok. Semmi árulkodó nem volt bennük, hogy bármilyen közük is lenne egymáshoz. Szomorúan sóhajtottam egyet, majd a falon lévő órára nézek. A portás két percen belül jön és becsukja az ablakot. Extra tempóban visszapakoltam mindent, és mint a szélvész, távoztam a helyszínről. Nem szándékoztam lebukni.

Visszaszálltam a szobámba. Kirázott a hideg a gondolatra, hogy Becca tudhat valamit. Majd hirtelen eszembe ötlött, hogy a fönti könyvtárba is elmehetnék. Onnan nem tüntethet el semmit, hiszen súlyos büntetést von maga után. Aludni úgysem tudtam volna, ezért valamelyik halhatatlan után indultam. De ki az, akit erre megkérhetnék? Kérdeztem magamtól. Hiszen Becca, Jas és Dylan benne vannak a dologban. Hei nem is tud…

- De hiszen ő fönt volt, mikor az első bálomon voltam! – kiáltottam fel. Lélekszakadva végigrohantam a folyosón, nem törődve, hogy mindenkit fölébreszthetek, dörömbölni kezdtem az ajtaján. Egy álmos, kócos fej beengedett. Hei nagyon mérgesen nézett rám. Végül is ez érthető. Hajnali négy körül lehet. Ő ilyenkor mindig az igazak álmát alussza. Bűnbánóan néztem rá, de nem hatottam meg. Ugyan úgy megmaradt a durci feje. De végül megszólalt, igen álmos, mérges és réveteg hangon.

-         Na, halljam, minek kellett felébresztened a hajnalok hajnalán?

-         Hát, igazából csak azt akartam megkérdezni, hogy mikor elmondtátok, hogy mik vagytok, hogyan jutottatok fel?

-         Egy ilyen kis pitiáner dolog miatt kellett felráznod a legszebb álmomból? – csattant fel.

-         Hát, igen… Fel szeretnék menni.

Hei dühösen mordult egyet, majd gondolkodni kezdett. Úgy egy percnyi eszmefuttatás után a szekrényében kezdett el kotorászni. Egy régi tekercset vett elő, a neve szerepelt rajta.

-         Ezt Tinától kaptam, mikor nagyon kicsi voltam. Olyan információkat tartalmaz, ami segít Feljutni. De most menj. Egy normális ember ilyenkor még alszik, úgyhogy jó’ccakát!

A kezembe nyomta a tekercset, majd kitessékelt az ajtón. Jó hangosan bevágta mögöttem az ajtót. Hangosan kifújtam a levegőt, majd mentem is vissza a szobámba. Ott lassan kitekertem a frissen szerzett zsákmányt, de nagyot csalódtam. Csak pár sor volt rajta, de mintha kínaiul írták volna. Vagyis nem. Rendesen írták, csak nagyon olvashatatlanul. Olyan macskakaparást, mint ami a papíron volt, soha nem láttam.

Leültem az íróasztalomhoz és elővettem egy lapot. Felkapcsoltam a kis lámpát és mélyrehatóan tanulmányozni kezdtem. Már a nap is felkelt, mire az első két mondatot sikerült kisilabizálnom.

Ezt írta: Ha el akarsz jutni valamely területre, csak kell koncentrálnod. Idézd eléd a helyet.

Eléggé bonyolult volt, hiszen próbálták régiesen írni, de azonnal feltűnt, hogy csak próbálták. Az írás eredeti, nem hamisítás. A papír majd’ száz éves volt, a tinta viszont, amivel írtak, eléggé fiatal, maximum tíz éves. Az írás a macskakaparás ellenére nőies volt. De tovább nem agyalhattam a problémán, mert berontott a szobámba Dylan. Gyorsan elrejtettem a papírt egy könyv alá. A szeme kíváncsian megcsillant, de eltereltem a gondolatait. Jó közel mentem hozzá, a szemeibe néztem.

-         Jó reggelt, édes! – köszöntöttem

-         Neked is! – a terelés jól ment, az édes szóra még kerekebbre nyíltak a szemei, és izgatottan megnyalta az ajkait.

Gyorsan megcsókoltam. A gyomromban a pillangók felébredtek ugyan, de nem verdestek olyan erősen, mint Jasonnél. Sóhajtottam egyet erre a gondolatra. Ijedten néztem Dylanre, de nem vette észre, hogy szomorú volt a levegővétel, és nem elégedett. Végül elléptem előle. Megvillantottam az ezer wattos, bájos mosolyomat. Semmit nem vett észre rajtam. Hálát adtam az Istennek, hogy Dylan még nem ismer annyira.

Megfogtam a kezét, felnéztem a szemeibe.

-         Milyen nap van ma? – kérdeztem.

-         Kedd. Az emberek már kezdenek kíváncsiskodni, hogy a folyosón velem bátran rohangálsz kézen fogva, de az órákra meg nem mész be. Valamit ki kell találni.

-         Hm… Lehetnék magántanuló, nem?

-         Hát, végül is Jason eddig is tanított téged. Taníthatna ez után is.

-         És téged persze nem zavar, hogy mi régebben együtt voltunk…

-         Nem zavar. Egyáltalán. Teljes mértékben megbízom Jason Mar… Talerban.

Próbáltam úgy tenni, mint aki nem vette észre a nyelvbotlását. De mit akart mondani? Mi lenne az a szó, ami Mar-ral kezdődik. Elengedtem a kezét, a szekrény felé araszoltam. Kivettem pár tiszta ruhát, és bezárkóztam a fürdőbe. Annyit legalább már megtanult, hogy ne zavarjon egy nőt öltözés közben.

Gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat, Majd elkezdtem föl-alá járkálni. Közben azt ismételgettem magamban, hogy Jason Mar. Dylan mit akart mondani? Talán Jasonnek nem is Taler a vezetékneve? De akkor mi lehet? Az biztos, hogy Marral kezdődik. Nem tudtam rájönni, bár csak tíz percem volt a gondolkodásra. Közben rendesen elkészültem, majd kimentem. Dylan még mindig ugyan úgy állt a szobámba, ő is gondolkozott. Vagy legalábbis olyan arcot vágott, mint aki gondolkodik.

-         Mire gondolsz, édes?

-         Hát… - a tekintete visszatért a földre, és megint vágy égett benne, de most nem hagytam magam. Ügyesen kitértem a csókja elől, a háta mögé mentem és átkaroltam. Dylan Pont akkora, mint Jas, állapítottam meg magamba.

-         Tehát?

-         Nem lényeg…

-         De nekem igen is lényeg! – csattantam fel – Szeretném tudni, mire gondolsz – folytattam óvatosan.

-         Hát nem is tudom… Mennyit tudsz Jasonről?

-         Nem sokat – vallottam be.

-         Hát, pont rá gondoltam. Meg arra, hogy majd hogyan leszel magántanuló.

-         Értem.

Nyomtam egy puszit a nyakára, majd kézen fogva kisétáltunk a szobámból. A szárnyam egy jó bő ruha alatt rejtőzött. Senki nem vett észre semmit. Az ebédlő már tele volt. A reggeli illata betöltötte a termet. Imádom a kakaós csigát, gondoltam magamban. Gyorsan leültem Hei mellé, és elkezdtem mindenféléről fecsegni, hogy ne ő beszéljen, mert képes lett volna arra, hogy megemlíti a hajnali látogatásom. Lassan telt el a reggeli ideje, de elérkezett az a pillanat, amikor a többieknek a suliba kellett menniük. Dylan megcsókolt, majd Beccával és Heivel együtt távoztak. Én az igazgatói felé vettem az irányt. Beszélnem kellett Tinával.