14.
Ébren töltött pillanatok
Aztán hirtelen kinyitottam a szemeimet. Azt
éreztem, hogy tényleg lebegek. És tényleg repültem. Pár centivel Jason ágya
fölött volta. A szoba tulajdonosa is bent volt. A kezemet fogta, és meglepetten
nézett rám. Én fölültem. Vagyis, a levegőbe ültem. Fölhúztam a lábaimat ér
rátettem a kezemet, de még mindig a levegőbe. Sírni akartam Via halála miatt,
de képtelen voltam rá. A fájdalom, mint mindent fölemésztő sav, marta végig az
egész testemet. Könnyek nélkül zokogtam. Jason megszorította a kezemet, ezzel
jelezni kívánta, hogy még mindig itt van.
-
Hogy érzed magad?
Nem válaszoltam
neki. Úgy éreztem, hogy felesleges. Viszont egy valamit meg akartam tudni tőle.
-
Mióta?
-
Már egy hónapja.
-
Egy hónap?
Nem tudtam
elhinni, hogy a semmiben való létezés és az emlékek áradata egy hónapot vett
igénybe. Ezért is kérdeztem vissza újra.
-
Egy hónap? Én addig…
-
Igen. Négy héten keresztül egy furcsa kóma-szerű
állapotban voltál. Mindenki nagyon aggódott. Hiszen két hétig csak úgy voltál.
Utána rendszertelenné vált a légzésed, elkezdtél rángatózni, de még mindig nem
ébredtél fel. És most tíz perccel ezelőtt beszélni kezdtél. Mire emlékszel?
-
Én…
Mit mondhattam
volna neki? Hogy nem akarom elveszíteni, de már nem tudok bízni benne. Mi ment
tönkre köztünk? Nem tudtam volna megmondani.
-
Hát, nem sokra – feleltem végül
-
Értem. Most megyek, szólok a többieknek. Addig próbálj
meg leszállni a földre
Jason elengedte
a kezemet, és kimet a szobájából, hogy szóljon… a többieknek. Eddig ez a szó a
baráti körömet jelentette. De most mit
jelenthet a számomra? Hiszen Via meghalt. Nincs, aki összetartsa a csapatunkat.
Csak pár
másodperc telt el, de Jason vissza is jött egy egész csapat emberrel.
Olyanokkal, akiket nem is ismertem. Egy csomó Ő. Mind elkezdte fogdosni a
szárnyamat. Vagyis, csak akarták, mert furcsa mód a kezük, mintha átlátszóvá
váltak volna, mikor a szárnyamhoz értek, és átment rajta a kezük. Idegesen
arrébb araszoltam.
-
Mit akarnak? – kérdeztem idegesen
-
Csak megbizonyosodni, hogy a szárnya igazi, és tartós.
-
Igazi és tartós?
-
Pontosan. EZ a varázslat nagyon nehéz, dacára annak,
hogy aki elvégezte, az a legerősebb varázslények egyike volt.
-
Egyike?
-
Igen… Magácska nem tudja, hogy nem Olivia volt az
egyetlen őrző? – nemet intetem a fejemmel - Minden pillanatban három őrzőnek
kell lennie. Egy a Földön, egy Fönt, és egy Lent. Jason, Via és Lionel a
vezetők parancsára évek óta a Földön vannak, hogy megkeressék önt, és mindent
tisztázzanak.
Teljesen
összezavarodtam. Nem tudtam, hogy most akkor ki a jó és ki a rossz. A
halhatatlanok vagy a vérfarkasok? Vagy a vámpírok és boszorkányok? Na és akkor
miért tudott Lionel átváltozni farkassá? Vagy az a Lionel nem is az a Lionel? A
zavartságom a tetőfokára állt be. Azt sem tudtam, hogy mit kereset itt ennyi
idegen. És miért pont Jason szobájában voltam? Pislogtam párat, leereszkedtem a
földre az ágy mellé, és magabiztosnak szánt hangon megszólaltam.
- Nem tudom,
mit akarnak igazán, és azt sem, hogy maguk kicsodák, de ha jót akarnak, akkor
most békében hagynak, és kimennek innen.
Dacosan a
szemükbe néztem. A hideg rázott ki, mert még akkor sem szoktam meg, hogy
mindegyiknek szürke a szeme. Akkor helyére kattant a dolog az agyamban. Jasonnek
zöld a szeme. Beccának azért barna, mert kontaktlencsét hord. Mikor Dylan rám
feküdt, tisztán ki tudtam venni a lencse szélét. De Jasonnél soha. Ő nem
természetfölötti.
A tömeg
elindult kifelé, de még épp elértem Jas vállát.
- Te itt
maradsz. Maradsz és mesélsz.
Megadóan
sóhajtott egyet, és leült az ágyra. Én ott maradtam, ahol addig álltam. Meg
akartam várni, hogy kimenjen a tömeg. De Jas képtelen volt várni. Fölpattant az
ágyból és a két kezét a fejem mellé tette, a szárnyamat óvatosan kikerülve. Az
arcával az enyém felé közelített, már szinte összeért az orrunk. A számra
nézett, tudtam, hogy meg akart csókolni, de nem hagytam neki. Oldalra
fordítottam a fejemet. Láttam, hogy a szemében csodálkozás ült ki. A keze
lehanyatlott maga mellé, én pedig kiszálltam a szoba másik felébe. Nagyon
furcsa volt súlytalannak lenni, de élveztem.
Leültem a
fotelra. Jas nem jött utánam, visszaült az ágyra. Pár perc után a csend kezdett
eléggé kínossá válni, ezért megtörtem.
-
Hallgatlak
-
Tudod… Nem vagyok természetfölötti. Bár halhatatlan
vagyok, nem tartozom az Ők közé. Hazudtam a korommal kapcsolatban is. Már
lassan ezerötszáz éves vagyok. Ha jól emlékszem, három év múlva leszek annyi.
Via is ilyen őrző volt. És Lionel, a falkavezető is. Mi… nos, mi minden erőt
birtoklunk a világból. Minden varázsteremtmény születésekor felvesszük az
erejét. Én is tudok farkassá válni. De hiába birtoklunk minden erőt, gyengék
vagyunk. Minden erő nagyon silány. Via volt köztünk a legerősebb. Minél
idősebbek vagyunk, annál nagyobb lesz a hatalom. De most, hogy Olivia meghalt…
Nem tudni, hogy ki lesz a földi őrző. Eddig tiszta?
-
Igen. De hol van az a Lent? Onnan van Lionel? De hiszen
ő jó ember. És Becca is, és Ő föntről jött.
-
Ezt ne úgy fogd föl, hogy jó vagy rossz. Fönt vannak a
halhatatlan lények, lent pedig azok, akik meghalnak.
-
De hát Lionel…
-
Ő nem él örökké. Tovább él, mit egy átlagos ember, úgy
százötven, százhatvan évig. De őt a kor megemészti. A lenti őrzők mindig
cserélődnek.
-
És akik a földön vannak?
-
Hát, az ő létezése a legbonyolultabb. Megszületnek,
öregszenek egy darabig, aztán rengeteg ideig élnek. De az ő erejük is véges. Én
már egyszer meghaltam, így lettem őrző. Lionell és Via pedig még éltek, mikor
rájuk ruházták a védő szerepét.
-
Értem. Már csak egy kérdésem lenne. Marknak
elmondhatom?
Jason
értetlenül meredt rám. Gondolom, nem tudta felfogni, hogy miért akarom egy
ennyire halandó embernek elmondani a dolgot. Tanácstalanul nézett rám.
-
Miért akarod elmondani neki?
-
Mert – itt egy kicsit kuncogtam is – közel áll hozzám.
A legjobb barátaim egyike, és ő láthatja a szárnyamat, hiszen azoknak mutatom
meg, akiket szeretek.
Ezzel rosszat
mondtam. Jas reménykedve pillantott fel. Már ő is láthatta a szárnyamat. Már
föl is állt volna az ágyról, amikor az arcán a derültség komorságba váltott át.
Nem tudtam a viselkedését mire vélni. Az előbb még annyira bizakodó volt!
-
Mi a baj?
-
Baj? Ugyan mi lenne?
A szavakat
szinte kiköpte a száján. Nagyon dühös volt. De nem tudtam, hogy miért. Ezért rá
is kérdeztem. Ő ugyan olyan nemtörődöm stílussal vágta rá, hogy semmi. Jasont
nagyon ritkán láttam ennyire dühösnek. Végül Jas felajánlotta, hogy átvisz a
szobámba. Még akkor sem bíztam benne, de beleegyeztem. Betartotta a szavát, és
oda vitt. Viszont a hangulata ugyan olyan morcos volt.
-
Biztos nincs semmi, amit el akarsz mondani?
-
Nincs. Szerintem közünk neked kellene, hogy legyen
valami közölnivalód.
-
Nekem? Nem én vágtam be a durcit egy pillanat alatt…
-
Tényleg?
A hangja nagyon
furcsán csengett. Ő sem bízott bennem. Végül kiment a szobámból, de még előtte
odaszólt, hogy másnap lesz Via temetése. Meg akarták várni, hogy felébredjek.
Nekem viszont dolgom volt Markkal. De vérre éheztem. A nyakláncomból kiittam
három adagnyi vért, mire azt érezem, hogy tele vagyok. Mikor visszakötöttem
magamra a láncot, vettem észre, hogy nem az a ruha volt rajtam, ami akkor,
mikor elájultam. Egy kényelmes melegítő és bő póló volt az. Átöltöztem, és úgy
léptem ki a szobámból. Legnagyobb meglepetésemre az ajtóm előtt ott ült Mark.
Meghallhatta, hogy kijöttem
-
Via meghalt,
igaz?
-
Nem jössz be?
Mark nem
válaszolt, csak föláll, és besétált az ajtómon. Észre sem vette a szárnyamat,
egészen addig, még be nem csuktam az ajtót, és föl nem nézett. Teljesen
ledöbbent. A szemei tágra nyíltak, és kinyitotta a száját.
-
T e- te- te- te- te-te – kezdett el dadogni
-
Igen, én
-
Az ott…
-
Ez itt
-
Igazi?
-
Az
Ez után a
bőbeszédű beszéd után hagytam pár percig ezt megemészteni Marknak. De mikor
leültem mellé, láttam a szemében, hogy nagyon gondolkodik valamin, amit meg is
osztott velem.
- Tudod…
Emlékszel, mikor egyszer reggel beszélgettünk reggel a suliban? Én tudtam, hogy
nincs minden rendben. Egyszer Hei sírva borult a karjaimba. Nem tudtam mi
lehetett a baja, de másnap se te, se Via nem jöttetek suliba. Tudtam, hogy baj
van. Aaron és az a két új diák is nagyon nyúzott volt. De belegondolva
leginkább csak Aaron. Aztán van az a Mr. Taler. Rajta látszódott a legjobban,
hogy baj van. Vártam, hogy történjen valami, de semmi. Aztán ma szombat van, és
egy csomó idegen toporgott a tanári szobák folyosójánál. Azóta itt ültem. Tehát
ki vele, mi történt? Mi vagy te?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése