18.
Útban a megoldás felé
Már három nap
telt el azóta, hogy rájöttem, ki a háború elindítója. De indokokat az óta sem
találtam rá. Hiszen annyira jó ember. Semmi oka nem volt rá. Mindig is szeretet
vette körül. Ő is szerette az embereket. Azt mondta, mikor még kisebb voltam,
hogy ezért is jött ide. De félig ember. Hogyhogy nem halt még meg? Hiszen
Jassel azt tanultuk a félig emberekről, hogy ott mindig az anya az ember, és az
a dominálóbb rész. Mert a halhatatlanok teste nagyon ritkán képes olyan nagy
változásra, hogy terhesség. Eddig még csak pár esetről lehetett olvasni. Talán ő
is közéjük tartozik? Meglehet. De nem tudtam a választ.
Próbáltam másra
koncentrálni. Nem nagyon akartam Rá gondolni. Még a hideg is kirázott. Ezért
inkább Dylanre gondoltam. Erről eszembe jutott az, hogy nem jártam utána még
annak a dolognak, hogy Jasonnel nagyon hasonlítanak. Tudtam, hogy kár lenne
akármit is kérdeznem, hiszen úgyis mindent letagadnak. Először is az Interneten
néztem nekik utána. Semmi. Mintha meg sem születtek volna. Nagyon furcsállottam
a dolgot. Talán… Valami elképesztő ötlet jutott az eszembe. Mi lenne, ha
elmennék Tina irodájába, és elolvasnám az aktát róluk? Hiszen vezet minden
egyes gyerekről egy ilyet. És abba mágikus dolgokat is bele szokta írni. Nagyon
csúnya dologra készültem, de nem tehettem mást.
Gyorsan
kikaptam a fiókomból a kesztyűt. Mivel éjszaka volt, tudtam, hogy senki sem
lehet az épületben. A portást kivéve, aki viszont mindig ellenőrző körutakat
tesz a folyosókon. Minden órában pontban félkor indul és háromnegyedre már
vissza is ér. Vagyis akkor kell elindulnom, mikor visszaér az őrhelyére. A kis
fülkébe a bejáratnál. Ránéztem az órámra. Majdnem három volt. Ráléptem az
ablakkeretre, kitártam a szárnyaim és már szárnyaltam is az éjszakában. Gyorsan
megtaláltam az a szobát, amit kerestem. A villany égett benn. Gyorsan eltűntem
az ablak elől. Óvatosan odanéztem. Majdnem sikítottam, mikor megláttam, hogy ki
van bent. Becca. Tovább leskelődtem. Láttam, hogy a diákok aktái között kutat.
Sok papírt vett ki három mappából. Először csak az iratmegsemmisítőbe tette
bele, majd meg is gyújtotta a szemetest, amibe ledarálta. Csak néztem, ahogy az
irodában tevékenykedik.
Aztán hirtelen
az ablakhoz lépett. Azt hittem, észrevett, de nem. Csak kíjebb nyitotta az
ablakot, hogy a füstszag eltűnjön a szobából, hogy nem maradjon utána semmi nyom.
Ott maradtam az ablak alatt, látatlanul, és próbáltam nem felkelteni a
figyelmét. Végül hallottam, ahogy behajtotta az ablakot, lekapcsolta a lámpát
és távozott. Vártam még két percet, aztán bementem a tetthelyre. Elég ijesztő
volt a kihalt szobában lámpa nélkül közlekedni, vagy akármi mást is tenni.
Mikor Tina volt bent, akkor mindig tárva-nyitva volt az ablak, a vázába minden
reggel friss virágot tett, aminek az illata az egész szobában terjengett. Ez az
illat már csak egy poshadt valami volt, és sajnos eléggé irritálta az érzékeny
orromat. Ezt használva megkerestem a mappákat, amikhez Becca nyúlt.
Három mappát
találtam. A sajátját, Jasonét és Dylanét. Elképedve néztem, hogy milyen iratok
hiányoznak. Születési és családi papírok. Semmi árulkodó nem volt bennük, hogy
bármilyen közük is lenne egymáshoz. Szomorúan sóhajtottam egyet, majd a falon
lévő órára nézek. A portás két percen belül jön és becsukja az ablakot. Extra
tempóban visszapakoltam mindent, és mint a szélvész, távoztam a helyszínről.
Nem szándékoztam lebukni.
Visszaszálltam
a szobámba. Kirázott a hideg a gondolatra, hogy Becca tudhat valamit. Majd
hirtelen eszembe ötlött, hogy a fönti könyvtárba is elmehetnék. Onnan nem
tüntethet el semmit, hiszen súlyos büntetést von maga után. Aludni úgysem
tudtam volna, ezért valamelyik halhatatlan után indultam. De ki az, akit erre
megkérhetnék? Kérdeztem magamtól. Hiszen Becca, Jas és Dylan benne vannak a
dologban. Hei nem is tud…
- De hiszen ő
fönt volt, mikor az első bálomon voltam! – kiáltottam fel. Lélekszakadva
végigrohantam a folyosón, nem törődve, hogy mindenkit fölébreszthetek,
dörömbölni kezdtem az ajtaján. Egy álmos, kócos fej beengedett. Hei nagyon
mérgesen nézett rám. Végül is ez érthető. Hajnali négy körül lehet. Ő ilyenkor
mindig az igazak álmát alussza. Bűnbánóan néztem rá, de nem hatottam meg. Ugyan
úgy megmaradt a durci feje. De végül megszólalt, igen álmos, mérges és réveteg
hangon.
-
Na, halljam, minek kellett felébresztened a hajnalok
hajnalán?
-
Hát, igazából csak azt akartam megkérdezni, hogy mikor
elmondtátok, hogy mik vagytok, hogyan jutottatok fel?
-
Egy ilyen kis pitiáner dolog miatt kellett felráznod a
legszebb álmomból? – csattant fel.
-
Hát, igen… Fel szeretnék menni.
Hei dühösen
mordult egyet, majd gondolkodni kezdett. Úgy egy percnyi eszmefuttatás után a
szekrényében kezdett el kotorászni. Egy régi tekercset vett elő, a neve
szerepelt rajta.
-
Ezt Tinától kaptam, mikor nagyon kicsi voltam. Olyan
információkat tartalmaz, ami segít Feljutni. De most menj. Egy normális ember
ilyenkor még alszik, úgyhogy jó’ccakát!
A kezembe
nyomta a tekercset, majd kitessékelt az ajtón. Jó hangosan bevágta mögöttem az
ajtót. Hangosan kifújtam a levegőt, majd mentem is vissza a szobámba. Ott
lassan kitekertem a frissen szerzett zsákmányt, de nagyot csalódtam. Csak pár
sor volt rajta, de mintha kínaiul írták volna. Vagyis nem. Rendesen írták, csak
nagyon olvashatatlanul. Olyan macskakaparást, mint ami a papíron volt, soha nem
láttam.
Leültem az
íróasztalomhoz és elővettem egy lapot. Felkapcsoltam a kis lámpát és
mélyrehatóan tanulmányozni kezdtem. Már a nap is felkelt, mire az első két
mondatot sikerült kisilabizálnom.
Ezt írta: Ha el
akarsz jutni valamely területre, csak kell koncentrálnod. Idézd eléd a helyet.
Eléggé
bonyolult volt, hiszen próbálták régiesen írni, de azonnal feltűnt, hogy csak próbálták.
Az írás eredeti, nem hamisítás. A papír majd’ száz éves volt, a tinta viszont,
amivel írtak, eléggé fiatal, maximum tíz éves. Az írás a macskakaparás ellenére
nőies volt. De tovább nem agyalhattam a problémán, mert berontott a szobámba
Dylan. Gyorsan elrejtettem a papírt egy könyv alá. A szeme kíváncsian
megcsillant, de eltereltem a gondolatait. Jó közel mentem hozzá, a szemeibe
néztem.
-
Jó reggelt, édes! – köszöntöttem
-
Neked is! – a terelés jól ment, az édes szóra még
kerekebbre nyíltak a szemei, és izgatottan megnyalta az ajkait.
Gyorsan
megcsókoltam. A gyomromban a pillangók felébredtek ugyan, de nem verdestek
olyan erősen, mint Jasonnél. Sóhajtottam egyet erre a gondolatra. Ijedten
néztem Dylanre, de nem vette észre, hogy szomorú volt a levegővétel, és nem
elégedett. Végül elléptem előle. Megvillantottam az ezer wattos, bájos
mosolyomat. Semmit nem vett észre rajtam. Hálát adtam az Istennek, hogy Dylan
még nem ismer annyira.
Megfogtam a
kezét, felnéztem a szemeibe.
-
Milyen nap van ma? – kérdeztem.
-
Kedd. Az emberek már kezdenek kíváncsiskodni, hogy a
folyosón velem bátran rohangálsz kézen fogva, de az órákra meg nem mész be.
Valamit ki kell találni.
-
Hm… Lehetnék magántanuló, nem?
-
Hát, végül is Jason eddig is tanított téged. Taníthatna
ez után is.
-
És téged persze nem zavar, hogy mi régebben együtt
voltunk…
-
Nem zavar. Egyáltalán. Teljes mértékben megbízom Jason
Mar… Talerban.
Próbáltam úgy
tenni, mint aki nem vette észre a nyelvbotlását. De mit akart mondani? Mi lenne
az a szó, ami Mar-ral kezdődik. Elengedtem a kezét, a szekrény felé araszoltam.
Kivettem pár tiszta ruhát, és bezárkóztam a fürdőbe. Annyit legalább már
megtanult, hogy ne zavarjon egy nőt öltözés közben.
Gyorsan magamra
kapkodtam a ruháimat, Majd elkezdtem föl-alá járkálni. Közben azt ismételgettem
magamban, hogy Jason Mar. Dylan mit akart mondani? Talán Jasonnek nem is Taler
a vezetékneve? De akkor mi lehet? Az biztos, hogy Marral kezdődik. Nem tudtam
rájönni, bár csak tíz percem volt a gondolkodásra. Közben rendesen elkészültem,
majd kimentem. Dylan még mindig ugyan úgy állt a szobámba, ő is gondolkozott.
Vagy legalábbis olyan arcot vágott, mint aki gondolkodik.
-
Mire gondolsz, édes?
-
Hát… - a tekintete visszatért a földre, és megint vágy
égett benne, de most nem hagytam magam. Ügyesen kitértem a csókja elől, a háta
mögé mentem és átkaroltam. Dylan Pont akkora, mint Jas, állapítottam meg
magamba.
-
Tehát?
-
Nem lényeg…
-
De nekem igen is lényeg! – csattantam fel – Szeretném
tudni, mire gondolsz – folytattam óvatosan.
-
Hát nem is tudom… Mennyit tudsz Jasonről?
-
Nem sokat – vallottam be.
-
Hát, pont rá gondoltam. Meg arra, hogy majd hogyan
leszel magántanuló.
-
Értem.
Nyomtam egy
puszit a nyakára, majd kézen fogva kisétáltunk a szobámból. A szárnyam egy jó
bő ruha alatt rejtőzött. Senki nem vett észre semmit. Az ebédlő már tele volt.
A reggeli illata betöltötte a termet. Imádom a kakaós csigát, gondoltam
magamban. Gyorsan leültem Hei mellé, és elkezdtem mindenféléről fecsegni, hogy
ne ő beszéljen, mert képes lett volna arra, hogy megemlíti a hajnali
látogatásom. Lassan telt el a reggeli ideje, de elérkezett az a pillanat,
amikor a többieknek a suliba kellett menniük. Dylan megcsókolt, majd Beccával
és Heivel együtt távoztak. Én az igazgatói felé vettem az irányt. Beszélnem
kellett Tinával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése