7. fejezet Egy eseménydús nap
- És Mr. Taler ölelgetése a dologban van?
A szemeim kerekre nyíltak, de jobb lett volna, ha meg se moccanok, mert azzal a mozdulattal el is elárultam magamat.
- Tehát a szemem nem csal. Mi történt veled, Zulu? Nagyon megváltoztál. Régen mindent megbeszéltünk, de mostanában hozzám se szólsz.
- Sajnálom, de volt pár problémám.
- Problémád? Azt is együtt beszéltük meg eddig.
- Van egy kis baj az egészségemmel, és nem akarlak vele megijeszteni.
- Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz!
- Tudom, mostantól úgy is lesz.
Fájt, hogy hazudnom kellett Viának, de nem tehettem mást. A mágikus teremtmények első szabálya az, hogy tartsd a titkot. És hiába szeretem annyira Oliviát, ezt nem mondhattam el neki. Még pár percig beszélgettünk, mikor megéreztem a vérének az illatát. Gyorsan a nyakamba vettem a nyakláncom, és kiszaladtam a vécére. Azt mondtam Oliviának, hogy be kell vennem a reggeli gyógyszeremet. Bementem az egyik fülkébe, és megittam a vért. A szomjam máris enyhült. Már kinyitottam volna az ajtót, mikor egy kéz az enyémhez ért. Jason hideg tenyerét a kézfejemre rakta. Meglepetten fordultam hátra. A mélyzöld szemében vad tűz égett. Gyengéden megölelt, majd finomnak csöppet sem mondható mozdulattal megcsókolt. A vágy elragadott. Erősen a falnak löktem, és a pólója alá nyúltam. A hátát simogattam, míg ő heves mozdulattal a hajamba túrt. Az ajkai a nyakamra vándoroltak, a keze a combom alá, majd a lábamat maga köré rakta. A szabad kezemmel én is a hajába túrtam, és a fülébe suttogtam:
- Szeretlek, Jason!
Hirtelen abbahagyta a dekoltázsom csókolgatását, és a fülemet kezdte ostromolni. A világ legszebb szavait suttogta bele:
- Én is szeretlek, Azule Blue.
Még vadabban folytattuk a csókok csatáját. Perceket át, de ki tudja mennyi ideig ért a szánk össze. Az időérzékemet teljesen elvesztettem, olyan volt, mintha egy nagy, rózsaszín szappanbuborékba kerültünk volna. Közben szép szavakat suttogtunk egymásnak. Rettentően boldog voltam. Egy idő után már csak öleltük egymást. A pillanatot Jason törte meg.
- Tudod, lassan mennünk kellene, hogy kiderítsük a boszorkány éned titkait...
- Hát, nem ártana…
- Látom, te sem akarsz menni.
- Nem… Egy kicsit még maradjunk itt, kérlek!
- De csak egy kicsit.
Még pár percig ott maradtunk, majd elindultunk föl. Ott megint abba a nagy terembe értünk, és a könyvtár felé indultunk. Egy „kis” helyiségbe mentünk. Üres volt, csak pár ablak volt benne, de azokon kívül semmi. A falak fehérek, a padló fekete. Jas megfogta a kezemet. Betessékelt a szoba közepére, és mondta, hogy várjam meg. És eltűnt. A vámpírszemeimnek hála megint felfedeztem a levegőben lévő porszemből álló Jason-alakot. Furcsa volt, hogy az emberi szememmel csak a füstöt vettem észre, de az éles és új szemeimmel viszont porszemről porszemre láttam mindent. Jason pár perc múlva visszatért, a kezében egy nagyobbacska dobozt cipelt. A tartalmát a padlóra öntötte. Meglepően egyszerű dolgok voltak benne. Pár köteg papír, pennák, tucatnyi tintásüveg, néhány üveg víz, és öt-hat csomag gyufa.
- Na, most írnod kell pár sor.
Leültünk a földre, és elém tett egy papírt. Szép sorba rendezte a tollakat és a tintákat. Mind-mind különböző színű volt. Egy egyszerű világosbarna tollat, és sötétkék tintát választottam. De volt még köztük rózsaszín, lila, zöld, de sárga is. Jason magához vett egy kis jegyzetfüzetet, és abba feljegyzett valamit. Kihúztam az üvegből a dugót, majd belemártottam a pennát. Várakozva néztem Jasonra.
- Mit írjak?
- Ami eszedbe jut.
Pár percig gondolkoztam, majd elkezdtem írni. Gyorsan be is fejeztem, majd vigyorogva megmutattam Jasnak. Először összeráncolta a homlokát, de utána teljesen kiszélesedett a mosoly az arcán. Szavakat suttogott a fülembe: Én is, Zulu! Megcsókolt, majd visszatértünk a munkához. Várni kellett egy kicsit, mert újra fölírt valamit a füzetbe. Fölálltunk, és a kezembe nyomott egy újabb papírt.
- Most mit csináljak?
- Koncentrálj erősen. Hunyd le a szemed, és zárd ki a külvilágot. Tedd félre a gondolataidat. Érezd a testedben lévő energiát. Koncentrálj, és vezesd az energiát a tested összes pontjából a papírba.
Követtem az utasításait. Kellet egy kis idő, amíg kiürült a fejem, és koncentrálni tudtam. Hirtelen azt éreztem, hogy a lábaimból kiment az erő, és a kezeim közt a papír nedves lett. Meglepetten nyitottam ki a szemeimet. A lapból már csak pép maradt. Ahogy abbahagytam a koncentrálást, a lábaim megteltek energiával. Meglepetten fordultam Jason felé, hogy megmagyarázza a történteket, de csak egy töprengő arckifejezést kaptam.
- Mi a baj?
- Bajnak nincs baj, de ilyet még életemben nem láttam. Ha levegő elemű lennél a papír kettészakadna. Ha tűz, akkor felgyulladna. Több száz lehetőség van. Nálad egyértelműen a víz jelent meg, de meglepően erős módon. Az esetek többségében a lap csak egy minimális módon lenne nedves. De te különleges vagy. És úgy néz ki, hogy a mindegyik erőd csak felerősíti a másikat, és ez példátlan. Vannak esetek, mikor kétfajta elő lakozik benne, mondjuk boszorkány és vámpír. Ilyenkor az egyik rész elnyomja a másikat. Ahogy teliholdkor is kiderült, a vámpír részed miatt a farkas-ösztönök jobban előjönnek, de ez fordítva is igaz. Nagyon különleges vagy, Zulu.
Csendben hallgattam végig Jas magyarázatát. Meglepett, hogy mennyire erős vagyok. A kezeim közül kiesett a papírmaradvány, és én lerogytam a földre. Csak néztem az üres kezeimet, de nem jutottam szóhoz. „Nagyon különleges vagy, Zulu.” Csak ezek a szavak jártak a fejemben. Végigpörgött a fejemben az elmúlt pár nap eseménysorozata.
- Tényleg különleges vagyok, de mit várnak tőlem az emberek? Vagy nem emberek? Mire vagyok elrendelve? Nem vagyok jobb a többi mágikus élőlénynél. Semmit sem tudok.
A könnyeim megállíthatatlanul potyogtak. Az eddigi időszak hirtelen jött ki rajtam. Jason csak leült mellém, és a hátamat simogatta megnyugtatás képen. Én csak sírtam tovább.
- Gyere, menjünk vissza.
Bátorítóan megszorította a kezemet, és a szobámban találtuk magunkat. Csak ledőltem az ágyra, és hagytam, hogy Jas leüljön, és megnyugtasson. Nem tehettem mást. Úgy egy óra múlva vérhiányom lett, úgyhogy ittam egy kicsit. Ebédelni nem ebédeltünk, nem is voltam éhes. Egy óra környékén végül összeszedtem magamat.
- Gyere, mutatni akarok neked valamit, fönt a könyvtárban. Velem tudsz jönni?
- Menjünk csak. Mi lenne az?
- Az titok!
Kézen fogott, és megint elnyelt a tértelenség. Újra a könyvtárban voltunk, és Jas újfent a könyvek felé húzott, de most teljesen máshová, mint legutóbb. Egy vitrinezett polchoz vezetett, sok száz, vagy talán ezeréves írások voltak. Egy hátsó polcot valamiféle mágiával kinyitott, és egy régi tekercset vett elő. Kiterítette az egyik ott lévő asztalra. Egy kép volt rajta, és egy versnek tűnő valami, de idegen nyelven volt. Kellett pár másodperc, hogy rájöjjek, a kép engem ábrázol. De nem mostani ruhákban, hanem egy réginek tűnő, de szép ruhában. A verset nem tudtam értelmezni.
- Jason, mi ez itt?
- A jóslatokat mindig fel kell jegyezni. Ez egy nagyon régi hagyomány. Ezt a jóslatot közel ezer évvel ezelőtt írták. A lány a képen te vagy.
- És a verset le tudod fordítani?
- Persze.
Pár percig csendben elemezte a sorokat, majd először a nekem nem érthető nyelven mondta el. Dallamos volt, csengő hangzású. Ahogy lefordította a saját nyelvünkre, meglepett a tartalma. Azt írta, hogy rájövök egy összefüggésre, és az okozza majd a halálom. A halál gondolata nem rettentett meg, de az, hogy mi lehetett az összefüggés, kíváncsivá tett. Hirtelen beugrott egy emlék, a bál napja. Ha háború van mit keresett ott egy csomó ellenséges faj?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése