19. fejezet

 Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak^^ Remélem ez az év mindenkinek jobb lesz, mint az előző :) Nos, jó olvasást! Puszi*Konek Ui.: A cím eléggé egyértelmű :D

19. fejezet A szárny titka

Tina már ott állt az ajtó előtt, mintha számított volna arra, hogy megyek hozzá, és beszélni akarok vele. Bevezetett a szobájába. A friss virág az asztalán, az ablak résnyire nyitva, az óra halkan ketyegett. Minden pont olyan volt, mint mindig. Megeresztettem egy mosolyt, de ő idegesen nézett vissza rám. Megijedtem ettől a nézésétől. Sosem szerettem. Akkor tűnt fel. Az asztalon Dylan, Jason, és Becca mappája hever. A jeges rémület hasított belém, de az arcomon uralkodnom kellett. A szemem megrándult, de több jelet nem adtam arról, hogy valami furcsát vettem volna észre.

Vagyis majdnem. Tina észrevette, hogy az azt a bizonyos pontot bámulom. Kényelmesen odasétált, és ugyan olyan tempóban összepakolta a dolgokat. Ez után kezdett csak el beszélni, hogy miért is várt rám.

-         Zulu, utána olvastam, hogy mit tudnál csinálni a szárnyaddal.

-         Utána… Olvastál? – a szavakat lassan és tagoltam ejtettem ki. Nem igazán volt tiszta, hogy mit ért ez alatt.

-         Igen, utána olvastam. Az emberek lépten-nyomon írnak a démonokról, az angyalokról, a vámpírokról, kentaurokról, és egyéb más ilyesfajta dolgokról, amikről nem hiszik el, hogy igaz lehet. A legtöbbjük nem gondolja, hogy igaz lehet, amit ír, viszont ha alaposan megfigyel, vannak hasonlóságok. De legfőképpen vannak varázslatos teremtmények is, akik költenek, írnak, tehát világnak közvetítik a gondolataikat a valóságról. És ilyen könyvekben olvastam én utána a szárnyaknak. Nem igazán találtam sok mindent, de pár dolgot kipróbálhatnál. Gondolom, ruhát nem tudsz ráhúzni.

-         Nem, már próbáltam.

-         Értem… Akkor… Össze tudod érinteni a két részt.

-         Nem tudom… Repülés közben sosem csináltam még, de mindjárt kipróbálom.

A bő pólóm nem volt eléggé bő ehhez a mutatványhoz, ezért úgy döntöttem, hogy leveszem. Így már könnyedén össze tudtam érinteni őket. Bizseregni kezdett a hátam. A lélegzetem is elakadt a látványtól. Hirtelen kinyílt, és a mérete teljesen lecsökkent, akkora volt, hogy aki előröl néz, nem látja. Majd csillogni kezdett, pont úgy, mint mikor Via… és fájdalom kíséretében a hátamhoz tapadt. Innentől nem láttam. Gyorsan a tükörhöz szaladtam. A hátamon egy csodálatos, szárny alakú tetoválásszerű valami éktelenkedett. Egy halvány csík futotta végig a felsőtestemet, pont olyan színű volt, mint a szárny. A vége a nyakláncom fölött ért véget, a két kulcscsontom találkozásánál. Gyönyörű volt, és egyben hátborzongató is. Hogyan fogok ezután repülni?

-         Tina… - nyöszörögtem

-         Én is látom, ne aggódj. De most gondolkodnom kell. De siess, még át tudsz öltözni, és mehetsz megint iskolába rendesen.

Elköszöntem, és rohantam a szobámba. Út közben rengeteg diákkal összeütköztem, de nem zavart. A szekrényem ajtaját szinte feltéptem. Gyorsan átöltöztem az egyenruhámba, és már mentem is tovább. Még becsöngetés előtt beszélnem kell Dylannel. A teremben mindenki furcsán nézett rám. Már szinte el is felejtettem, hogy egy hónapig kóma szerű állapotban voltam. Dylan és Becca is benne voltak a csodálkozók táborában. Bár, nem voltam meglepve, hogy úgy lestek, mint Rozi a moziban, mert nem volt szárnyam. De kellet nekik fél perc, mire leesett, hogy beszélnünk kell. De utána azonnal ott voltak mellettem, és elhadartam, hogy mi történt.

-         Nem mondod komolyan?

-         De, Rebecca, teljesen komolyan mondom.

-         De hát ez nem létezik!

-         De nézz rám. Látsz egyetlen tollat is? Vagy szárnyat?

-         Igen, a nyakadon.

-         Tudom… De… az a szárnyam. De már mondtam, nem?

-         Mondtad, de nem tudom elhinni.

-         Tudom, Becca, tudom… Még én se hittem el teljesen,

A beszélgetésünk közben Dylan csak hallgatott, és nézte azt a pici szárny alakú foltot a nyakamon. Képtelen volt elhinni, hogy sikerült eltüntetnünk. A csengő hangja már szinte fájt, olyan hangos volt a nagy csendben. A helyünkre siettünk, és vártuk a tanár jelentkezését. A tananyag pótlására még nem volt lehetőségem, csak reménykedni tudtam, hogy nem lesz nehéz az óra.

A terem elcsendesedett, mikor Jason bejött a terembe. A tekintetét végigfuttatta a diákokon. Már vártam, hogy odaérjen hozzám. A szemei kerekre nyíltak, az álla leesett. Mivel hátul ültem, integettem neki. Pislogott kettőt, aztán a táblához fordult. Felírta, hogy mit csináljunk, aztán kiment, és beküldött egy nevelőt.

Az érzéseim azt diktálták, hogy utána menjek, ezért kikérezkedtem a mosdóba. Elővettem a vámpírorromat, és az illatát követve a tanáriig jutottam. Figyeltem még egy picit, és azt is megéreztem, hogy nincs egyedül. Egy női hang szűrődött ki a

-         Tudom, hogy nehéz, de ki kell tartanod, Mr. … hogy is hívnak mostanában? Taler?

-         Igen, Kisasszony.

-         Nagyon furcsa, mikor több ezer évesen is valaki kisasszonynak szólít, úgyhogy tekints el ettől a szólítástól, kérlek.

-         Igenis, asszonyom.

-         Jaj, Jason… Nem árulhatod el neki, hogy miért…

-         Nem akarom, asszonyom.

Ezek vajon kiről beszélnek? – kérdeztem magamban

-         És Dylannel mi lesz? Hiszen szereti őt… - folytatta Jason

-         Hát, szeretheti, de ő sem tudhat meg semmit.

-         De…

-         Nincs apelláta! Nem tudhatnak semmit! És nem érdekel, hogy milyen rokoni szálak derülnek ki, nem tudhatnak meg semmit!

-         De… De… hiszen ő a…

-         Tudom, hogy micsodád, már megbocsáss, Jason Marshall!

Jason Marshall? Jézusom! Mi folyik itt?