22. fejezet

Hellóka ^^ :É Nos, itt a következő fejezet. El kell mondjam, itt már nagyon bonyolult a dolog, tehát számítsatok rá, hogy a 23. fejezetben majd kaptok egy kis összegzést. De most erről a fejezetről van szó. Ééérdekes lett, de remélem mindenkinek tetszik majd! :D jó olvasás!
Puszilok mindenkit, a picike Konek ^^ :P

22. fejezet A kút mélyén

A nagy gondolkodásomban elaludtam. Akkor még nem tudtam, mi vár rám a pihentető szunyókálás után.

Nagy dörrenés. Riadtan ébredtem fel, szólni akartam Jasnek, de ő már éberen figyelt, és a számra tette a kezét. Nem tudtam mi történik, de ő mintha a fejembe látott volna, megrázta a fejét. Levette a tenyerét a számról, és a ruháinkra mutatott, én azonnal tudtam, mit kell tennem, odavittem neki az övéit, és a lehető leghalkabban felöltöztünk.

Újabb dörrenés rázta meg az épületet, de ezúttal sikolyok is társultak mellé. Ijedt, félős, tudatlan diákoknak a sikítása. Jobban megrémültem, mint mikor a kádban gubbasztottam. Jas megfogta a kezemet, majd kimentünk az ajtón. A szobája úgy nézett ki, mint egy romhalmaz. Az ablak betörve, a szekrény kirámolva, minden a földön volt. A szobámra gondoltam, és arra, hogy valószínűleg azt is felforgatták. A nyakláncomhoz kaptam. Ott feküdt a nyakamon, mint valami hideg rossz óment hozó talizmán. Jason nyakához nyúltam, nem értette a mozdulatomat, kérdőn nézett rám, de belém a rémület hasított. Hol a nyaklánca?

-         Jas, mi folyik itt?

-         Egyelőre fogalmam sincs, kicsi Zulu.

-         És a nyakláncod hol van? – kérdeztem élesen.

-         Levettem. Túlságosan is gyanakodtak rám, ezért féltem viselni. Megjegyzem, te is levehetnéd, ki tudja Ő mit rejtett bele.

-         De… Nekem erre szükségem van.

-         Szükséged?

Lenéztem a nyakékre.

-         A vérre – feleltem

-         Majd iszol belőlem, de most mennünk kell.

-         Perszem, menjünk - beletelt pár pillanatba, míg leesett miről beszélt – Be-belőled? Ezt nem gondolhattad komolyan!?

Választ nem kaptam, mert megragadta a kezemet, és elkezdett kifelé rángatni. Nem ellenkeztem, tudtam, hogy rá kell hagyatkoznom, mert ő volt az egyetlen, akiben megbíztam abban a percben. Ezért vele mentem. A folyosó üres olt, de teljesen olyan volt, mint Jas szobája. A termekben még ott lehettek a diákok, de nem törődhettünk vele, csak szaladtunk. Elhaladtunk a termünk előtt. Kirobbant az ajtó és Hei, Mark, Aaron, meg Dylan hátrált ki rajta. Egy nagy, fekete ocsmány valamivel szemben álltak. Hei nem alakult át farkas alakba, de támadó állást vett fel, ahogy ment hátrafelé. Aaron kezében ott lobogott a lángcsóva, Dylan keze az „állandó” pecsétet formálta, Mark kezében pedig ott volt egy hatalmas kard.

Egy hatalmas kard? Nagyon meglepődtem, de nm volt sok időm erre, mert az osztályból kifutottak a diákok, és majdnem magukkal sodortak. Közben Dylanék a másik irányba mentek, így Jassel mi is irányt változtattunk. A barátaink után futottunk. Az a szörny az utunkat állta. Próbáltam felidézni, hogy mi lehetett az, de a tanulmányaimban szörnytan sajnos nem volt, ezért kénytelen voltam a képzeletemre hagyatkozni.

Felemeltem a karomat, és koncentráltam, pecsétet formáltam, majd a víz már a kezeim közt volt. A szörny viszont még mindig ott volt, hiába szívtam ki belőle a nedvességet. Dühödten ránk nézett, de én nem ijedtem meg. Nem ijedtem meg jobban, mint amennyire akkor meg voltam. Újabb pecsétet formáltam, éreztem, hogy ez ki fog meríteni. De nem tudtam, mit tehetnék, a kard alakja már megformálódott a kezeim közt.

Soha életemben nem fogtam még kardot, eddig nem jutottunk el Jassel a tanulásban, ezért próbáltam úgy tartani, mint ahogy Mark. Esetlenül megemeltem a fegyverem, majd a szörnyre szegeztem. AZ bután rám nézett, majd oda kapott hozzám. Hátra ugrottam, megtántorodtam, a karmai csak súroltak. Megtántorodtam, a sem füstölögni kezdett. Szédelegni kezdtem, de tartottam magam. Nem ájulhattam el, miközben ott volt egy hatalmas szörny az iskolában. Ránéztem markra, és bólintott. Két oldalról kellett támadnunk.

Sikerült sérülést ejteni rajta, de a pengém megolvadt. Jégből volt. Gyorsan kijavítottam a hibát, de rögtön éreztem, hogy ez hiba volt. Az energiám rohamosan csökkent. Már fényfoltokat láttam. De újabb támadást intéztünk a szörny felé. De most már szinte mindenki támadott. Az épület a harc közben nagy károkat szenvedett, a vakolat lehullott, egy helyen már fal se volt.

Az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt elájultam volna az, hogy a szörnybe döftem a kardom.

Majdnem olyan állapotba kerültem, mikor egy hónapig voltam eszméletlenül. Nem volt se testem, se semmim. A folyamat egy pillanat alatt lejátszódott, megint ember lettem, testtel, érzékekkel. Zuhanni kezdtem. Belesikoltottam a levegőbe. Képeket kezdtem látni, olyanokat, ami addig még nem történtek meg. Aztán leestem. A földet érésem nem volt kellemes, a sebeimbe kosz került, mintha néhány bordám is eltört volna. Nehézkesen feltérdeltem. Iszonyatosan fájt a testem, az is könnyű fájdalom volt, mikor először alakultam át. A szemeimből könny csordult ki. Egy kéz letörölte az arcomról a keserű cseppeket.

Felnéztem, és meglepődtem a látványban. A illető, pontosabban a nő úgy nézett ki, mint az anyám. Az arca úgy nézett ki, mint az enyém, de a haja nem barna, hanem kellemes tónusú szőke volt.

-         Nem kell sírnod, lányom.

-         Anyám?

-         Igen, én vagyok az, lányom. De ne beszélj, ki fog meríteni. Elébe megyek a kérdéseknek, a halálom óta itt vagyok. Én viszem át a lelkeket a paradicsomba. Az apád a pokolba viszi a lelkeket. Vagyis, csak azokat visszük, akik idáig eljutnak. Mióta Ő áll az ajtónál, elég nehéz idáig eljutni. A legtöbb embert csábítja az öröklét.

-         Akkor… Most meghaltam?

-         Még nem. De ez már a második alkalom, hogy ide kerülsz. Az első alkalommal csak az volt a feladatom, hogy a múltat mutassam meg neked. Ha nem lennél ennyire mágikus lény, akkor valószínűleg már meghaltál volna akkor. De erős voltál, és kitartottál. Most rajtad áll, melyik utat választod.

-         Nem kell azonnal döntened, mutathatok az életekből egy kicsit. Állj fel, és tarts velem.

Nagy nehezen feltornáztam magam álló testhelyzetbe, zihálni kezdtem. Iszonyatosan fájtak a sebeim. A karját nyújtotta a nő, és én rátámaszkodtam. Megint sírni kezdtem a fájdalomtól. Odamentünk az legközelebbi ajtóhoz, az kinyílt. A látvány meglepett. A világot láttam, egy közeli pontot és az egészet egyszerre. Minden békés volt, az emberekben nyoma sem volt a gonoszságnak. A városunk. Úristen, a városunk… a kicsi Ambrosie… Eltűnt a föld színéről. Az emberek közt nem volt semmi varázs, és én… egy kisgyermek képében szaladtam egy ismeretlen árvaházban, ismeretlen emberek között.

A második ajtóhoz mentünk. A látvány majdnem ugyan az volt, mint az előző. De itt már volt mágia.

A harmadik ajtó kezdett jobban hasonlítani ahhoz a világhoz, ahonnan eljöttem. A város ott állt, ahol addig, de a varázslat nem volt ott, sőt mi több, én sem. Anyám azt mondta, hogy még nem születtem meg.

A negyedik ajtó már majdnem azt a képet mutatta, mint amelyikbe beleszülettem. De a béke… Túl nagy volt. Az addigi világokban sehol sem volt gonosz. Továbbmentünk, s odaértünk ahhoz a világhoz, amelyikből eljöttem. Elmosolyodtam. Ez a világ méretekkel rosszabb, romlottabb volt, mint a többi, de ez volt az igazán kedves világ nekem. Ott azokkal voltam, akiket szerettem.

-         De miért?

-         Mert elég erős vagy ahhoz, hogy legyőzd a gonoszt, kitartasz a szeretteid mellett. Látod, az Öt Világ közül a legrosszabbat választottad, mert abban vannak a szeretteid. És ez a legfőbb erény, ami majd nyerésre vezet.

-         De ki ellen kell nyernem? Hát Ő ellen! Ő és a lánya ellen. Az egész háború elindítóit. Készülj fel, lányom, nem lesz könnyű.

Csend. Csak a zihálásom hallatszik, a bokám is kiment, mikor lezuhantam. Anyámra néztem. A képtelenség érzése végig ott lebegett bennem. Miért is van ő itt? Nem tudtam magamban normális választ adni, ezért megkérdeztem.

-         Azért, mert meghaltam, de mégsem.

-         Ezt most, hogy érted?

-         Igen, megöltek, de Ők. És még mielőtt kérdéseket tennél fel, azért öltek meg, hogy ide kerüljünk. Hogy mit tudtunk meg? Előbb-utóbb neked is meg kell tudnod. De nem mondhatom el, köt az eskü.

Csend. Meglepetten néztem anyámra. Egyre több kérdés vetődött fel bennem. Milyen eskü? De nem tehettem fel több kérdést. Anyám az ajtó felé lökdösött.

- Most menned kell, drágám. Ne feledd, amit ma tanultál. Viszlát, Azule Blue. Jó utat!

És belelökött a világba, és megint csak zuhantam.

Végül leestem. A testemben voltam újra. A fájdalom… Elviselhetetlenebb volt, mint valaha. Sikítani akartam. Valami keményen feküdtem. Lefogták a kezeimet, és a lábaimat is. Vadul dobáltam magam, menekülni akartam. Miért nem mehetek? Sikítottam. Rohanni akartam a fájdalom elől. Valaki azt ordította, hogy még több fájdalomcsillapító kell. Aztán visszakiabáltak, hogy nincs több Miért fogyott el? Iszonyatosan égett a seb a hasamon. Valaki elengedte a kezemet. Azonnal a sérülésemhez kaptam. Kaparni kezdte, meg akartam tőle szabadulni. Mért ég még mindig?

-         Már megint kezdi!

Jason… Jason hangját hallottam. Még mindig kitartott mellettem. Nem érdemeltem volna meg. De szerettem. A fájdalmam enyhül. Jason emlékébe kapaszkodtam, mikor gyenge szúrást éreztem a kezembe. Morfium. A hála áradt szét benne, és elnyomott az álom.