25. fejezet

Hát helló mindenkinek :D Újra itt, egy szép és aranyos fejezettel :É :D Jó olvasást ^^ :D Puszii**Konek

25. fejezet Tina meséje

- Bizony, hogy az vagyok!

Tina ott állt a barlang bejáratánál. Hátát lazán a falnak vetette, karjait keresztbe tette, mint aki a vacsora kezdete óta ott áll. Mi azonnal a csapat támadóállását vettük fel, de Tina megelőzött minket. Védekezően felemelte kezeit.

- Nem csatázni jöttem, csak Zuluhoz.

Védekezően körbeálltak, de én az előttem álló Benji vállára tettem a kezem. Kiléptem a védőkörből, s határozottan az Ő szemébe néztem. A többiek aggódva néztek rám, de megengedtem magamnak egy apró odapillantást, és megpróbáltam abba a nézésbe süllyeszteni mindent, amit csak lehetett. Nem kell félniük, biztonságban leszek, de azért álljanak készenlétben. Jasre és Dylanre nem mertem ránézni. Féltem, mit látok viszont a szemükben, ezért elfordítottam a tekintetemet, és odaballagtam Tinához. Közben kibontottam a szárnyamat, ezzel mutatva neki, hogy nem félek.

Kisétáltunk az éjszakába, tartva az egyméteres távolságot. Mélyen egymás szemébe néztünk. Csak néztünk, egyikünk se szólt semmit, csak álltunk sötétben. A fákon a levelek halkan susogtak, egy bagoly huhogott bele az éjbe. A percek telnek, de semmi változás. Már azt is hallottam, hogy bent nyugtalankodni kezdtek Jasék.

-         Mondd, Tina, miért jöttél?

-         Mint mondtam, csak beszélgetni. Meg szerintem te is kíváncsi vagy, hogy miért...

-         Arra mindenki kíváncsi, Tina! – csattantam fel

Csend. Ő nem beszélt. Közelről emberi beszéd hallatszott. A többiek már közeledtek. Belém hasított az az érzés, hogy Tina nem mond úgy semmit, ha mások is ott vannak. Mit sem törődve a következményekkel, átszeltem az egy métert, karon ragadtam Őt és felrepültem. Igazából csak pár száz métert tudtunk haladni, mert nagyon nehéz volt Tina. Egyre lejjebb süllyedtem, mikor talajt fogtam.

A karjaim sajogtak. Kapkodva vettem a levegőt, és újra égni kezdett a sebem. Elvesztettem az egyensúlyomat és a földre estem. A levegő sípolva áradt a tüdőmbe. Még mindig nem gyógyultam fel a sérülésemből, és ez igazán bosszantott. Behunytam a szememet. Vettem egy mély levevőt, majd kinyitottam. Oda fordítottam a fejemet, ahol Tinát sejtettem. Ott ült a földön, lótuszülésben, és olyan fenséges nyugalom és bölcsesség áradt belőle, amit addig még soha nem láttam.

A testem összerándult. A hideg levegő lehűtötte a sérülésem helyét. Túlságosan is. A bennem lévő víz boszorkány azonnal érezte, hogy a talaj jeges, a pára tartalom nagy. A hasamra fordultam. Iszonyatosan fájt a nyomás, de a hideg szinte azonnal elmulasztott minden érzést. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

Ő csak ült a fűben, és nem szólt semmit. Lágy szellő fújt végig a fák közt. A fájdalom elmúlt, a látásom kitisztult, a percek csak teltek. Az éjszaka hangjain kívül más nem hallatszott. Minden olyan békés volt. Mintha a természet nem is tudna róla, hogy körülötte és benne háború dúl. A fák, a bokrok, és az élővilág… Ők nem érzékelték ezt a nem létező háborút. Él és virágzik. De tél volt… A legtöbb fa levelek nélkül állt itt az erdőben. Ha ezeknek valami bajuk lesz egy csata alatt, a jövőjük elveszik, nem lesznek virágok, az élet, mint megszűnik.

A földre fektettem a tenyeremet, éreztem, ahogy az élet zsong alattam. Vajon mi történik majd, mikor elpusztulnak a fák?

Ülő helyzetbe tornáztam magam, a kezemet egy fa törzsére fektettem. Beteg volt. Az összes boszorkány értett valamihez, például, víz, tűz, elektromosság, vagy bármi. A mai világban már minden lehetséges. De egy dolgot mind tudtunk. Dolgok összetételét elemezni.

Koncentrálni kezdtem, ráhangolódtam a fára. Megéreztem benne az életet, ami szinte égett a törzsében. Beteg volt, de küzdött ellene. Vajon hány fa lett volna arra képes? Megkerestem benne a betegség okát, és megpróbáltam a benne lévő nedvességet is megtalálni. Összepárosítottam a víz egy kis részét, és a betegséget, és a levegőbe próbálta kivonni belőle. A helyes módszert alkalmaztam, ez volt az első, amit az azonosításnál tanultam.

Már akkor éreztem, hogy kimerített a dolog, de folytattam. Azt éreztem, hogy nem szabad abbahagynom. És Tina is csak ült mellettem, nem zavartatta magát, meditált. Közben folyamatosan végeztem a feladatom, és a betegség, ezzel együtt egy kis víz távozott a fa testéből, és a levegőbe került. Azonnal megszilárdítottam, és apró csepp alakú jeget formáltam belőle. A semmiből előhívtam a Fönti csepp-tárolót.

Így hívták azt a helyet, ahová összeeresztették a cseppeket, és átadják a Pokolnak. Mindig így emlegették azt a helyet, ahol minden rossz dolog élt, és… hát, dolgozott. Ott a cseppeket bonbonként fogyasztották. Sosem tudtam elképzelni, milyen ízük lehetett.

De végül megjelent a tároló, én pedig beleraktam, majd eltűnt. Kifáradtan hanyatt feküdtem a földön. Vetem pár mély levegőt, majd Tinára néztem. Csak ott ült nyugodtan, arcán békés mosoly, szemében viszont leplezetlen kíváncsiság honolt.

-         Zulu ezt miért tetted?

-         Nem tudom - feleltem

A lelkem mélyén tudtam, hogy az a fa nem csak egy fa, mert Ő így nem lenne ennyire kíváncsi. Ezért visszakérdeztem.

-         Miért?

Csend. Végül fölállt, és a fához sétált. Szakértő mozdulatokkal elemezni kezdte a fát. Arcán diadalittas mosoly játszott, de csak egy pillanatra. Aztán sóhajtott egyet, majd mellém feküdt a földre. Egyszer volt vele tanórám, a csillagokról tanultunk, és az a pillanat nagyon emlékeztetett arra a napra. Tudtam, hogy egy kicsi tanóra fog következni. És igazam lett. Tina felvette a szigorú tanárhangját.

-         Ez a város a világ legkülönlegesebb városa. Itt békében élnek egymás mellet Ők és a többiek. Ti azért nem hallotok a háborúról, mert ez a világ legcsendesebb megyéje. Ennek oka van. Ez az erdő a legkülönlegesebb erdő mind közül. Itt hajtott ki a legtöbb életfa.

-         Életfa?

Tina nem válaszolt, csak a kis fácskára nézett, amit meggyógyítottam. Életfa, életfa, életfa… Ezt a kifejezést Jas említette egyszer régen, mikor még nyáron kijöttünk az erdőbe sétálni. Egy hatalmas fenyő állt az erdő mélyén, és a semmiből egy villám csapott belé. AZ ég tiszta volt, sehol egy viharfelhő. Jas erre csak azt mondta, hogy valakinek lejárt az ideje. Természetesen nem értettem, hogy ezt mire érti, és ő csak annyit felelt, hogy az egy Életfa volt. Belém hasított a felismerés.

-         Életfa? – kérdeztem újra

-         Bizony. Ebben az erdőben minden fa egy életet szimbolizál. Mikor megmentetted ezt a facsemetét, valaki életét mentetted meg vele. Ezért is ez az első, amit meg kell tanulnotok. A gyógyítás. Ezzel a módszerre több szűz életet mentettek már meg, de csak a beavatottak tudhatnak róla. Hogy miért? Mert ez egy nagyon veszélyes módszer. Ha valamit rosszul csinálsz, az életfa tulajdonosa meghalhat. Neked ez nem szerencse volt. Azért vagy ebben nagyon jó, mert többféle vér csörgedezik az ereidben. Vámpír vagy, vérfarkas, és egy kiváló boszorkány. De háború van. Sokan fellázadtak, mert Mi elnyomjuk a kisebb rétegeket. Nagyon sokak szerint ez rossz döntés volt, de… Imádom a hatalmat.

A hangja már majdhogynem gyöngéd lett, ahogy a hatalomról kezdet beszélni. Felfordult a gyomrom. Hogy akarhat valaki ennyi mindent birtokolni? Nyögtem egyet, majd felültem, és elnéztem az erdőben azt emésztve, amit Ő mondott. Életfák. Vajon miért itt nőnek? Mi az, ami ide vonzotta őket? Vajon melyik volt az első? Ránéztem Tinára, és tudtam a választ. Ádám és Éva. Aztán Ábel, Káin, és így tovább. Valahol itt kell lennie Tina fájának is. Csak meg kellene betegíteni, és szépen, lassan halna meg, nem egy gyilkosság által.

A terv, mint valami pók, hálózta be az agyamat. Az eltökéltség szinte már lángolt bennem. Felálltam az ég nézéséből, és elindultam kifelé az erdőből. Vagyis csak akartam. Két lépést mente, mikor megtántorodtam, és nekizuhantam az egyik fának. Teljesen kimerített a varázslat, és a Tinával való repülés. Visszacsúsztam a földre, és elterültem, mint egy béka. A hold fölöttem világított. Ő odajött hozzám.

- Nagyon kimerültél kicsi Zulu. Maradnod kell éjszakára. De nekem mennem kell. Majd terelgetem a társaidat egy kicsit. Jó szórakozást!

Tina hangja egyre távolabbról jött felém, majd teljesen elhalkult, egem pedig újra elnyelt a jól megszokott sötétség.

/eközben Jasonéknál egy külső szemlélő szemével xDD/

A többiek elkeseredetten keresték Zulut az erdőben, nem sejtették, hogy a barlang bejáratától csak néhány méterre fekszik a földön. Jason teljesen elkeseredett. A hátát nekivetette egy fának, arcát a kezébe temette. Nagyon szerette azt a lány. És attól a pillanattól kezdve, hogy Ő, vagyis Káin kijelentette, hogy nem lehet Zuluval, teljesen összetört. Dylan, az ikertestvére pedig beleszeretett az ő kis szerelmébe. Össze is jöttek, de Jas mindig látta Zulu szemében, hogy nem tiszta az érzelem. De még most is látja őket, mikor vágyakozva egymásra néznek.

Az ég tiszta, némely fa teljesen csupaszon áll ott, de a fenyők közt a szél lágyan susogott. A hold szinte már teljesen tele volt, úgy világította meg az utat a keresők előtt, a csillagok kis fénylő pontok voltak a sötétkék égbolton. A baglyok huhogtak, az erdőben kiáltások hallatszottak. Egy nevet kiabáltak. Nem találták meg Zulut, pedig ő ott feküdt a földön, a barlang bejáratától pár méterre.

Pedig sokkal messzebb jutottak el. Zulunak már nem tűnt fel a távolság repülés közben. De Tina megsajnálta, felkapta a kezei közé, és áttűnt a barlang elé, mondván, ott úgy is megtalálják. De nem várt rájuk ott senki.

Senki.