Ui.: van benn egy új szereplő, ugye milyen ijesztő az illető? :D
28.
fejezet Egyensúly
A nap lassan
kezdett felkelni. Annyi minden történt egy éjszaka alatt. A hajnal első jelei
elértek hozzánk, a sötétség kezdett feloszlani. Az égen felhők úsztak, a
színüket narancssárgára festették a feltörekvő napsugarak. Az arcunkat érte a
lágy fény, szinte melegem lett. Még mindig aggasztott, hogy ennyire jó idő volt
december elején.
Az asztal körül
ültünk, kiterítettünk egy hatalmas domborzati térképet az itteni tájról. Dylan
szerint a hegyek és a völgyek valamilyen szinten jelzik a fa „magasságát”. A
térkép hatalmas volt. Addig nem is feltételeztem volna, hogy ennyire hatalmas
kiterjedése van. De sejthettem volna, hiszen annyi ember és nem ember van a
földön. Vajon a törpéknek is van fájuk? A kentauroknak biztos van, hiszen ők
félig emberek.
Eszembe jutott
az a kentaur, aki a jóslatot mondta nekem. Eltöprengtem, mi lehet vele. A
beszélgetéseinkkor nem kerültek szóba, ezért gyorsan megkérdeztem.
- A kentaurok
velünk vannak, vagy ellenünk?
Mindenki úgy
nézett rám, mintha valami hibát követtem volna el.
- A
kentaurokról nem beszélünk, Azule – mondta végül Lionell. Körbenéztem, és
mindenki arcán ellenségesség ült. A kíváncsiság felébredt bennem. Miért nem
beszélünk róluk? Már szólásra nyitottam volna a számat, mikor meggondoltam
magam. A levegő már-már megfagyott, mikor szóba hoztam a dolgot. Zavarodottan
körbenéztem, nem szóltam semmit, de eldöntöttem, hogy utána járok a dolognak.
A reggeliig nem
történt semmi. Az se lett volna, ha nem kordul meg a gyomrom. Kikészített ez a
nap. Túl sok minden történt velem, az testem már képtelen volt feldolgozni a
történteket. Kimerült voltam, és éhes. Felkeltem a székből és konyha-rész felé
kezdtem sétálni. Mindenki megint csak lesett rám. Szemforgatva odafordultam a hűtőhöz
és kinyitottam, és meglepve tapasztaltam, hogy majdnem üres. Végignéztem a
csoporton, és arra jutottam, hogy mivel van tojás, rántottát csinálok. Gyorsan
összedobtam, majd szóltam a többieknek, hogy terítsenek, kész a reggeli.
Az étel illata
betöltötte a teret. Benji szemei csillogni kezdtek, ahogy a tányérjára szedtem
az ételt. Amióta itt vagyunk, szinte mindenkin meglátszott, hogy el vagyunk
szigetelve a világtól. Rengetegen lefogytak, a szemük alatt karikák, és
sorolhatnám. Végignéztem magamon. A hajam lenőve, a vége töredezett, a hasamon
örökre ott marad a heg, amit az a szörny okozott.
Apropó szörny.
Miután felébredtem, megkérdeztem az első embert, aki a közelemben volt, hogy ma
volt az. Már nem emlékszem, hogy ki volt, de elég pontos választ adott, úgy
hangzott, mintha egy könyvből olvasott volna fel. „ A szörny, amit láttunk, egy
C-típusú monstrum volt, nem élő, nincsen saját személyisége. Egy felsőbb
személy irányítja, rengeteg energiát vesz igénybe, emiatt kevesen szokták ezt a
monstrumot alkalmazni. Hiányoznak belőle az alapvető dolgok, mint például
vérkeringés. Általában sárból, iszapból, és/vagy szurokból állnak. Van bennük
egy anyag, ami mérgező, ellenszer nélkül halálos.” Tehát engem egy ilyen szörny
támadt meg. Halálos… Jól mondta akkor anyám, hogy majdnem meghaltam.
Mi lehet most
velük? Nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon hogy lehetnek ők
ott a kapunál, és miért pont ők. Vajon így velem mi történik, ha meghalok? Sok
idő után ebben a pillanatban gondoltam arra a jóslatra. Meg kell majd halnom.
Vajon úgy történik, ahogy le van írva? Már csak a lényegére emlékszem, nem is
gondoltam rá, de ahogy leírta, a karom libabőrös lett, csak pár sort tudtam
magam elé idézni. „Lágy testét a hó lepi
el, Hát ezennel közlöm veletek, A lány halálával a háborúnak.” Jason azt
mondta, hogy annak a híres jóslatnak ez a legmodernebb fordítása. A régi milyen
lehet?
Az oldalam
mostanában egyre gyakrabban furdalta a kíváncsiság. Túl sok volt a
megválaszolatlan kérdés. Miért kellett nekem ebbe a világba belecsöppennem?
Miért találkoztam össze azon az istenverte napon Jasonnel? Miért nem tartottam
magam az ígéretemhez, és mentem tánc után egyből haza? Tina már akkor
fenyegetett, hogy ha még egyszer az erdőben sétálok, akkor nem mehet többet
táncra. De végül neki lett igaza. Túl erős lettem hozzá. Azt akarta, hogy nem
járjak az erdőbe. Tudta, hogy ott fog várni Jason?
Az újabb
megválaszolatlan kérdéstől ideges lettem, fölálltam az asztal és az étel
mellől, ki a levegőre. A napot néztem, a sugarai a bőrömet cirógatták,
becsuktam a szememet és úgy élveztem a december eleji levegőt. Lassan vettem a
levegőt, próbáltam csak arra koncentrálni, hogy beszív, bent tart, kifúj. Szép
lassan kezdtem megnyugodni, mikor egy kisseb tenyér megérintette a hátamat.
Meglepetten nyitottam ki a szemem. Benji állt mellettem. Ahogy végignéztem
rajta, jöttem csak rá, hogy mennyit nőtt, mióta a barlangba kényszerültünk. Már
egy fejjel volt tőlem magasabb.
-
Na, mi a hézag, Azulka? – ő volt az egyetlen, aki így
hívott.
-
Melegebb van, mint tavaly ilyenkor.
-
Bizony.
Elnézett a
távolba, majd vissza rám.
-
Tudtad, hogy tegnap volt a születésnapom? Most lettem tizenhárom
éves
-
Oh… - nem tudtam mit mondani, ez az információ nagyon
meglepett. Róla szinte semmit se tudtam. A bosszantó kíváncsiság megint az
agyamba furakodott.
-
Meglepődtél, Zulka?
-
Meg. Miért vagy itt?
-
Hogy itt?
-
Hát itt, velünk. Miért nem a szüleiddel vagy otthon?
Vagy valami hasonló.
Benji arca
elkomorodott, tudtam, rosszat mondtam. Már majdnem mondtam, hogy sajnálom,
mikor felhangzott a legridegebb mondat ettől a mindig vidám kisfiútól.
-
Nekem nincs se családom, se otthonom.
A válasz után
fogta magát és elindult visszafelé. Mi történt vele? Az aggódás ragadott el,
hiszen még olyan fiatal. De belegondoltam. Én is csak tizenhat voltam, nekem se
volt otthonom, se szüleim. De ő annyira törékenynek tűnik ehhez a világhoz.
Túlságosan is naiv. Ő még benne van a neki felépített kis buborékban, állandóan
mosolyog, még a legkomolyabb helyzetet is képes elviccelni. Nem szerettem
volna, hogy ez az élénkség kivesszen belőle. A karja után kaptam.
-
Várj!
-
Mire várjak, Azule? Tőlem is mesét szeretnél? Hát arra
várhatsz!
A ridegség,
ahogy válaszolt, jobban meglepett, mint addig bármi. Tőle nem ehhez szoktam. A
beszéde olyan volt, akár egy felnőtté. Egy pillanatra nem tizenháromnak tűnt,
hanem huszonháromnak. A szemét rám emelte, hideg volt, akár a jég. Akkor
elfordult, és visszasétált az asztalhoz. Hosszan néztem, hogy mit csinál,
csendben evett. Odabent senkinek nem tűnt fel a kis közjátékunk.
Én is
visszamentem, folytattam az evést. Lopva-lopva ránéztem Benjire, arcán még
mindig ugyan az a kifejezés ült. Végig néztem az itt ülőkön, mindenkinek meg
volt a maga kis történtet, hogy miért került közénk.
Heidy… Ő az
egyik legjobb barátnőm, amúgy vérfarkas.
Mark… Ő egy
egyszerű ember, de nagyon könnyedén beleszokott ebbe a világba. Ha nem mondom
el neki a dolgokat akkor, amikor Via meghalt, akkor is itt lenne Heidy miatt.
Még mindig úgy imádják egymást, mint egykor.
Aaron… Ő róla
fogalmam sem volt, hogy bírja ki az ottani életet. Via halála után – főleg -
mikor kiderült róla, hogy az emberek között volt őrző, Aaron nagyon magába
fordult. Alig beszélt, csak ritkán szólalt föl, mikor kérdezték. A szemében
megcsillant a fájdalom, el sem tudtam képzelni, hogy mit érezhetett.
Lionell… Róla
se tudtam semmi, ugyan úgy, ahogy Benjiről. Rájuk néztem, és az első
pillanatban felfedezett hasonlóság még mindig ott van kettejük között. Én úgy
gondoltam, hogy Lio Benji apja, de a fiú azt mondta, hogy nincs családja. Vajon
milyen kapcsolatban áll a két vérfarkas?
Végignéztem az
egész csapaton. A vérfarkasfalka teljes egészében itt volt, jó pár halhatatlan,
boszorkány, és még sorolhatnám. A legtöbbjük Via temetésén is részt vett, a
kentaurok kivételével szinte mind itt voltak. Ekkor döbbentem rá, hogy a z
őrzők nagyon fontosak az egész világnak. Nem csak a saját fajtájuknak a védelme
a cél, hanem a fajok közti egyensúly fenntartása is. Még anno Jasontől azt
tanulta, hogy egy fajból túl sok egyed létezik, akkor a kisebb csoportok
fellázadtak ellenük, hogy ne uralkodjanak. A halhatatlanok ellen bezzeg több
évszázadnyi uralkodásuk alatt egyszer sem volt semmi féle merénylet.
Vagy csak nem
tudunk róla…
- Mondd csak, Alstan
– szóltam a legöregebb halhatatlanhoz közöttünk. Soha nem árulta el nekem, hány
éves, de a környezetében mindenki nagyon tisztelte. – Voltak merényletek a halhatatlanok
ellen?
Egy pillanatra elnézett,
mint aki gondolkozik, majd válaszolt a kérdésemre.
- Természetesen
voltak, de csak kisebbek. A legutóbbi akkortájt volt, mikor a világra jöttél. Abban
az esetben a szüleid voltak az áldozatok, de mindig voltak olyanok, akik
meghaltak. Persze ezeket Ő és Tina mindig eltusoltatták.
Megborzongtam.
A szüleim fellázadtak Tina ellen? De hiszen utána hozzá kerültem! Mi
történhetett? A kíváncsiság… Lehet, ez fog megölni a végén, de tudnom kellett
az igazságról.
-
Alstan, tudsz részleteket a legutolsó esetről?
-
Persze, hogy tudom, hiszen az eltusolásban mindig én
segítettem nekik, ezért tudok az esetekről. A módosítás a különleges
képességem, nem csoda hát, hogy engem kértek meg rá.
-
És el is meséled nekem, mi volt akkor?
-
Ha ez a kívánságos, akkor várnod kell egy kicsit. –
meghökkentem. – Azért, mert a jelenlevők közül vissza kell módosítanom néhány
embernek a memóriáját.
Alstan előbb Dylanre
és Jasonre nézett, aztán rám. Intett nekünk, hogy menjünk hozzá közelebb. Dylan
ért oda először, Alstan Dylan homlokára tette a tenyerét, majd erősen
koncentrálni kezdett. Kék fény villant, olyan, mint egy villám, majd Dylan
szeme lecsukódott, a teste összerándul, és összeesett. . Egy pillanat múlva
Dylan újra olyan volt, mint régen. Jasonnel is ugyan ez történt.
Félve odaléptem
a férfi elé, majd nekem is megérintette ugyan úgy a homlokom. Valami arra késztetett,
hogy a szemébe nézzek, láttam, ahogy körülölel a kék színű villám, majd minden
elsötétült, rövid időn belül nem is tudom, hanyaggyára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése