29. fejezet

Nos, itt az újabb fejezet, kezd már minden kiderülni, lassan jön a végkifejlet, lassan vége lesz a könyvnek (legnagyobb bánatomra). Ebben a fejezetben kiderül valami olyasmi, hogy csak hö! xD
Nah, de jó olvasást! Puszika*Konek
ui.: a következő fejezetben minden meg lesz magyarázva, ami itt nem tiszta
uui.: amúgy, jól este valami kritika :3

29. fejezet Amikor egy emlék már nem csak egy emlék

Ahová kerültem kísértetiesen emlékeztetett arra az emlékfolyamra, amit akkor láttam, mikor egy hónapig nem voltam magamnál. Majdnem minden emlékem ugyan az volt, mint akkor. Az egész azzal a régi emlékkel kezdődött, amikor anyám karjaiban voltam, és ő egy levelet írt. Minden úgy láttam, mint egy film.

Nem írt levelet, de a padon ültünk. Mindvégig a környéket figyelte, mint aki valamilyen jelre vár. Az idő telt, de nem történt semmi, a harang már az éjfélt is elütötte. (Kicu neked, csatt :P) Egy nő alakja látszott a távolban, az anyám felállt, és elindult felé. Tina volt az. Anyám remegve a kezébe csúsztatott, Tina szorosan magához ölelt.

-         Biztos vagy benne, hogy ez a legjobb megoldás? – kérdezte Tina

-         Mindentől meg kell védeni. Rossz helyre született a kislányom, de nem kell tudnia a világnak, hogy vérfarkas az apja. Ha... ha... –a hangja elcsuklott, sírni kezdett, de erőt vett magán, és folytatta. – Ha a vámpírok nem lázadtak volna fel ellenetek, mindenki boldog lenne. Lehet, hogy nem kellett volna Káin feleségével, veled barátkoznom, és nem lettünk volna éppen akkor ott a támadáskor. Így a helyzet viszont bonyolult.

-         Bizony, hogy az.

-         Ígérd meg, Tina! – anyám hangja acélos lett – Ígérd meg, hogy a gondját viseled, és idővel mindent elmondasz neki!

-         Ezt megígérem – Ő hangja meglepően lágy, és szeretetteljes volt, a többi szavát nekem intézte – Vigyázni fogunk rád, akár az életünk árán is.

Nagy csend következett, egy szélroham söpört végig, az árvaház kertjéből emberek léptek elő, aztán még többen. A legnagyobb meglepetésemre rengeteg ismerős arcot fedeztem fel. Dylan, Jason, de még a fiatal Lionell is ott volt. És Olívia… Ő is fiatalabb volt, mint mikor megismertem, de nem sokkal. Eszembe jutott, hogy az őrzők lassabban öregednek.

-         Ők itt mögöttem mind letették az esküt, hogy védeni fogják a lányodat, akár az életük árán is. Alstan, lépj előre.

-         Igenis, asszonyom.

Az említett előlépett a sorból, és rögtön láttam, hogy nem változott az óta semmit. A szeme rideg szürkesége ugyan olyan, mint mikor visszaadta az emlékeim.

- Az esküben az is benne volt, hogy ez a nagyszerű halhatatlan elveszi az emlékeiteket a mai estéről. Sajnálom.

Kitört az általános zűrzavar, mindenki egyszerre kezdett beszélni, mindenki túl akarta harsogni a másikat, de hirtelen robbanás rázta meg a környéket. Tina körül olyan füst volt, mintha ő robbant volna. Egy pillanatig halálos csend, aztán még nagyobb hangzavar lett, és kitört a verekedés. Még sosem láttam ilyet, elhűlve figyeltem, ahogy az emberek egymást ütlegelik, mint sem törődve, hogy ki az ellenség vagy barát.

Fegyverek kerültek elő a rejtett zsebekből, pár kar, pisztolyok, kések, és a mágia. Valahogy anyám is belekeveredett, de Tina meghátrált, majd eltűnt.

Még mielőtt az emlék elhalványult volna, láttam, amint Alstan a földre vetette magát, tenyerét a földhöz nyomta, a kék villám pedig felvillan.

Hirtelen felriadtam, és azt láttam, amit látnom kellett, semmi sem változott az óta, mióta odamentem a halhatatlanhoz. Hitetlenkedve néztem rá, aztán még egyszer körbe. Magam elé idéztem az emberek arcát, akik egykor ott voltak azon a vesztes estén, amikor meghalt az anyám, akiről már nem tudom, hogy kicsoda. Halhatatlanokkal barátkozott, és bátran Tinára bízott, holott tudta, hogy ki ő. Akkor most ki a gonosz?

Felültem, hogy ne hanyatt feküdjek végig a földön, egy pillanatra megszédültem, de nem zavartattam magam. Jas a kezét nyújtotta, láttam rajta, hogy ő is azt élte át az emlékeiben, amit én. Újra körbenéztem. Jó néhány arcot láttam ott abban az emlékben. De akkor nekik miért nem adta vissza ezt Alstan?

- Alstan… A többieknek is meg kell ezt mutatnod.

Rám meredt. A szemében akkor láttam meg azt a bölcsességet, ami miatt a többiek úgy tisztelik, ahogy. A fejét lehajtotta, aztán újra rám nézett.

-         Ezt már nem tehetem… - hangjából csak úgy sütött az önutálat.

-         De miért? Joguk van tudni, hiszen az eskü az emlékvesztés után is él, nem?

Újra lehajtotta a fejét. Tudtam, ez a beleegyezés jele. Letette a kezét a földre, ugyan úgy, mint egykor. Újra villant a kék fény, de most láttam, mi történik egy tömeges emlékváltoztatáson. Mindenki elájult egy pillanatra, aztán minden ugyan olyan volt, mint addig.

Nekem úgy tűnt, mintha… Nehéz ezt megfogalmazni, de mintha az eddigi emlékeik is megváltoztak volna, mintha el sem felejtették volna, ami akkor történt, olyan volt, mintha nem is tudták volna, hogy az előbb éppen visszakapták az emlékeiket.

-         Mi a fenét csináltál, Alstan – kérdeztem tőle olyan halkan, hogy csak mi hallhattuk.

-         Azt, amit eredetileg el akartam kerülni. Ő most elfelejtették, hogy azt az emléket elvettem tőlük, tehát azt elfelejtették, hogy volt idő, mikor nem emlékeztek rá. Kicsit zavaros, igaz?

-         Nagyon zavaros.

-         Hogy is mutassak erre példát…

Miközben gondolkozott, újra körbenéztem az ott tartózkodókon. Senkin nem látszott, hogy bármit is furcsának találnának. Vagyis csak azt találták annak, hogy Alstannal a földön ülünk. Oda is jött Heidy, hogy megkérdezze, miért, és csak annyit feleltem, hogy gondolkozunk egy terven, és Hei beérte ennyivel. Felrémlett az a pillanat, amikor a tekercset tanulmányoztam, és a gondolkozótársamat össze is zavartam, mikor kérdeztem.

-         Én tudok teleportálni?

-         Hogyne tudnál. Erre Jason úrfi nem tanított meg?

-         Úrfi? – a kacagás miatt nem nagyon lehetett érteni, amit mondok, de nem tudtam mit tenni. Még hogy úrfi… - Úrfi? – kérdeztem újra

-         Igen úrfi… Minden őrzőt meg kell tisztelnünk, erre se tanított meg?

-         Hát, egyikre sem tanított meg.

Újra a gondolatainkba merültünk. Elnézegettem a társaságot, mindenki csinálta a dolgát. A gépeknél volt a legnagyobb csődület, mozgás volt az árvaháznál, több halhatatlan, és pártfogoltjai is ki-be mászkáltak. Éppen ezt figyeltem, mikor megéreztem, hogy valaki megfogta a vállamat, és már el is nyelt a tértelenség.

Mikor már éreztem a talajt a lábam alatt, rögtön felvettem a támadó állást, és vádlón meredtem Alstanra. Ő védekezően felemelte a karjait, én pedig ellazultam.

- Mégis mos miért hoztál ide?

A mezőnél voltunk, a végzet mezejénél, ahol minden elkezdődött. A patak vígan csordogált, itt nem látszott meg az, hogy már december volt, ezeken a fákon még voltak levelek, a fű megállíthatatlanul nőtt, ez volt a csendes kis sziget a háború mezején. Hanyatt feküdtem a fűben, és néztem a kék eget, azt a néhány felhőt, ami ott volt.

Alstan ledőlt mellém, a helyzet kicsit olyan volt, mikor Tinával beszéltem.

- Meg akarsz tanulni áttűnni máshová? Ez a világon a legegyszerűbb. Először is, állj fel, kezdetben úgy egyszerűbb. Nagyon jó, most pedig hunyd be a szemed, és képzelj el egy helyet. Nagyon fontos, hogy valóságos helyszín legyen, mert különben lehet átkerülsz egy másik világba, és ha ott nincs mágia, onnan csak akkor szabadulsz, ha a mágiád belűről fakad, és nem csak utólag tanultál.

Próbáltam felfogni, amit az öreg mondott, és teljes mértékben a barlangra gondoltam, a bejáratra. Háromszor-három méteres fa keretre, ami elválasztja a barlangot a külvilágtól, semmi ajtó, csak egy keret. Aztán elképzeltem a helyet, teljesen emberek nélkül, pont úgy, ahogy akkor láttam, mikor engem kerestek. Minden részletet megpróbáltam pontosan beleképzelni, és mikor ez megvolt, bólintottam Alstannak.

- Most pedig képzeld el magad a semmibe.

Ezt nem volt nehéz teljesíteni, annyiszor voltam már benne, így újra bólintottam.

- Most pedig képzeld el, ahogy odatűnsz a semmibe, majd a megadott helyre.

Újra jeleztem, hogy rendben van.

-         Akkor add át magad az utazás érzésének, de azért azt is képzeld el.

Hát megtettem, de nem történt semmi. Újra próbáltam, de megint eredménytelen volt a dolog. Dühösen dobbantottam egyet, és fújtattam, erre Alstan kuncogni kezdett. Még soha sem hallottam tőle ilyen hangot, meglepetten kinyitottam hát a szemem, és azt láttam, hogy mosolyog.

- Ne légy ideges, Azule, elsőre senkinek se sikerül, de hát ezért jöttünk ide. Ne add fel! A legfontosabb, hogy koncentrálj, és nagy fontos, hogy elképzeld a helyet, ahová jutni akarsz, aztán a semmit, majd érezd, ahogy már ott vagy, ahogy utazol.

Egy órán keresztül csak koncentráltam, próbálkoztam, átengedtem magam az utazásnak, de semmit nem értem el. Alstan kényelmesen elhelyezkedett a földön, és csak várt. Végül föladtam, é leültem mellé.

-         Miért nem sikerül? – a hangom nyafogósabb volt az átlagnál. Alstan megint kacagott.

-         Mert még csak most kezdted. Szerinted én egy pillanat alatt megtanultam? Dehogy… Több évbe került. De nekünk nincs időnk, úgyhogy folytasd!

Vissza felálltam, és folytattam a koncentrálást, ami fél óráig megint sikertelennek bizonyult. Aztán mikor már nem is tudom, hanyadszorra próbálkoztam vele, éreztem valami furcsát, ami majdnem olyan volt, mint mikor Jason először magával vitt, de akkor mindent én irányítottam, éreztem, hogy Alstan megfogja a bokámat, és eltűnünk a semmibe.

Először úgy meglepődtem, hogy majdnem elfelejtettem az úti célra koncentrálni, de aztán újra a barlangra gondoltam, és nagy meglepetésemre ott kötöttünk ki a bejáratba. A bent lévő emberek meglepetten néztek a diadalittas arcomra, és ahogy Alstan a földön ül, és fogja a bokámat. Nem úgy nézett ki, mintha feltűnt volna nekik, hogy eltűntünk.

Az öreg zavarodottan felállt, és mondta, hogy folytassuk a teleportálás gyakorlását, a szavaktól mindenki megnyugodott és folytatta a dolgát. Kisétáltunk vissza az erdőbe, és most Alstan pontos helyeket adott meg, ahová el kellett teleportálnom, persze mindig ketten mentünk, azt mondta, azért, hogyha túlságosan is elkeverednék.

A második teleportálásom is majdnem olyan nehéz volt, mint az első. Vissza kellett mennünk a mezőre, majdnem úgy megszenvedtem, mint az elsőt. A következő az volt, hogy arra a mezőre menjünk el, ahol Aaronnal edzettünk. Ez már könnyebben ment, mint az első kettő. A következő feladat a fönti könyvtár volt, utána Ambrosie könyvtára, majd a folyópart. Mindegyik egyre könnyebb, könnyebb, és könnyebb volt.

A következő feladatra azt mondta Alstan, hogy válasszak ki egy számomra különleges helyet, azonnal az árvaházra gondoltam. Behunytam a szemet, és rögtön felidéződött, amit utoljára láttam ott, az ürességtől kongó épületet, már szinte koncentrálnom se kellet, megragadtam az öreg kezét, és már ott is voltunk, a kihalt aulában.

A levegő állt, sehol egy nyitott akármi, minden zárva. Felmásztam egy székre, és nagyra tártam az első ablakot, amit megláttam. Akár repülhettem is volna, de nem volt kedvem kinyitni a szárnyamat.

Sehonnan se szűrődött ki zaj, mindenhol csend honolt. Körbejártuk az épületet, benézünk pár szobába, mindenhol az látszódott, hogy az emberek sietősen távoztak, a fiókok kirángatva, sehol semmi személyes tárgy, csak pár használhatatlanná vált ruhadarab. Siralmas látvány volt így látni azt a helyet, ahol felnőttem. Az agyamba tolakodtak azok az emlékek, mikor barátságot kötöttem az emberekkel, a kisebb-nagyobb csínytevések, amiket néha megúszunk, viszont amiket nem, az azok után büntetéseket, a gyerekkorom pergett le a szemem előtt.

Alsannal felsétáltunk a szobámba, ott is kinyitott az ablakot, és csak utána néztem körül. A szobámban rombolás nyomai látszódtak, a szekrényajtó leszakadva, jó néhány itt hagyott ruhám sérült meg. Az ágyamon az ágynemű és a matrac felhasítva, a lábak kitörve. Az egész szoba nagyon szomorú látványt nyújtott, a lelkem fájt, ahogy körbenéztem.

Feltúrtam a szekrényemet egy táska után, és kiválogattam a még használható ruhákat, és belepakoltam. A tankönyvem közül kikerestem azt a füzetet, amibe az unalmas órákon rajzolgattam, írogattam, de legfőképpen amőbáztam valakivel. . Az ajtóhoz sétáltam, és még egyszer utoljára körbe néztem. A szívem nehéz volt, majd meg szakadt, hogy el kellett hagynom a szeretett helyet. Körbenéztem tehát, szép lassan, hogy minden részletet az agyamba véssek, mikor megláttam egy teljesen ép borítékot a kettétört asztalomon.

Nem kis gyanakvással mentem oda, és vettem le az asztalmaradványról. Remegő kézzel bontottam ki, és vettem ki belőle a levelet, nekem címezték. Azonnal felismertem az írást.

Kedves Azule!

Ha ezt a levelet olvasod, akkor valószínűleg már tudsz teleportálni, büszke vagyok rád, Zulukám. Tudnod kell rólam, hogy mi nem vagyunk rosszak. Megtanultunk uralkodni a fajok felett, és ez egy idő után nem tetszett a legtöbb alávetettnek. Sajnálom, hogy meghaltak a szüleid, és hogy te oly kevés időt tölthettél velük el. Gondolom kíváncsi vagy, kik is ők valójában. A vérfarkasok, a boszorkányok, és minden egyéb varázslatos teremtmény sokkal több ideig él, mint az átlagemberek, így a szüleid már elég idősek voltak ahhoz, hogy beavassuk őket a világok rejtelmeibe, hogy ők kicsodák, és miért születtek.

Más ismerlek eléggé, hogy tudjam, most nagyon kíváncsi lettél. A válaszokat megtalálod a könyvtárban, a jóslatod mellet, az őrt kell kérdezned, ő majd útbaigazít.

És ne feledd, sose add föl, és ne keress minket. Vigyázz magadra!

Talán majd egyszer nem leszünk ellenségek.

Tina

A könnyeimmel küszködve eltettem a táskába a levelet, és már nem néztem hátra, megfogtam Alstan kezét, és azonnal a könyvtárban kötöttünk ki, ahol már ott várt a jóslat mellett egy csuklyás alak.