34. fejezet Az
árulás
A felkelő nap
sárgára varázsolta házunk falát, a fűszálakon megcsillant a hajnali dér. Egy
hideg szélroham fújt át a mezőn, megborzongtam. A tél ideért, az előző este
látott felhőkből hó hullott, apró pici szemekben. Fehér karácsonyunk lesz,
gondoltam magamban ironikusan. A látvány békés is lehetett volna, ha nem állt
volna a másik csapat nem áll velünk szemben. Összenéztem Greyjel, a
tekintetében ugyan az látszott, mint nekem. Vessünk ennek minél hamarabb véget.
Dylan volt a
következő, aki érkezett, a többiek pedig egyszerre. Óvatosan hátranéztem,
gyorsan összeszámoltam magamban, mennyien is voltunk. Az elmúlt pár napban
érkeztek még a világ legkülönbözőbb tájairól, akik olvasták azt a bizonyos
jóslatot, „ha leesik az első hó”… Megborzongtam, újra feltámadt a szél, egy kis
hóvihar keletkezett a két csoport között. Mi hozzávetőlegesen százan lehettünk,
míg a velünk szembenállók legalább kétszer ennyin.
Szomorúan
sóhajtottam fel. Próbáltam a tömegből ismerős arcokat kivenni, de az arcukba
volt húzva a csuklyájuk, akinek meg nem, azok valamilyen álarcot, maszkot
viseltek. Egyedül Tina nem rejtette el az arcát. Azonnal észrevettük egymást,
és csak nézünk egymásra. A pillantása ugyan azt takarta, mit az utolsó
találkozásnál, szinte éreztem, ahogy viccesen azt skandálja magában, hogy én
mindent tudok, de te semmit. Úgy nézett el balra, mintha valami kincset
őrizgetne, mintha a saját fiára nézne. Aztán jobbra nézett, és egészen megváltozott
a tekintete. Tisztelettel telt meg, és valami olyannal, amit soha életemben nem
láttam még tőle, szerelemmel.
Aztán az a két
ember, nem ember, nem tudtam kik ők, hátrahajtották a fekete csuklyát. A jobb
oldali arc teljesen ismeretlen volt számomra, markáns vonalakkal, sötétszürke,
már majdnem fekete szemmel, haja hosszabb volt, a válláig ért, és olyan
tónusban játszott, mint a frissen hulló hó. Alaposan megnéztem minden vonását,
kerestem a rá illő szót, de csak egy dolog jutott eszembe. Ősi. Aztán megnéztem,
ki a másik. A szívem vadul meglódult, a gyomrom görcsbe rándult, megdöbbent
sóhaj hagyta el a számat.
Az ismerős
vonások láttán azt hittem, hogy ott esek helyben össze. Mindenkinek hallottam és
láttam a meglepett reakciót, ahogy ott állt Ő. Sötét haja a szélben
összevisszaságnak tűnt, a zöld szeme most megint szürke volt és hiányzott az az
élénk csillogás belőle, amibe beleszerettem egy nap alatt. A táj
elhomályosodott, nedvességet éreztem az arcomon. Nem is vettem észre, hogy
elkezdtem sírni. Dühös mozdulatokkal kitöröltem a szememből az árulkodó
könnycseppeket, és újra ránéztem.
- Jason… -
suttogtam megrendülten.
Rögtön felkapta
a fejét, mintha meghallotta volna a nevét, aztán súgott valamit Tinának. Lépett
egyet előre, a mögötte lévő tömegen azonnal észre lehetett venni a
felgyülemlett feszültséget. Mind összerezzentek, és ha volt valami fegyverük,
feljebb emelték az addigi helyzetüknél. Jason csak hátrafordult, és rögtön
azzal nyugalmat teremtett. Pár méterrel előrébb sétált, máris egyre közelebb
került hozzám. A szívem újra heves tam-tamot járt. A kezét nyújtotta felém, a
biztonságot kínálta. Láttam rajta, hogy azt várja, hogy elfogadjam, de nem… Nem
kellene…
A szívem
dobbant még egyet, majd újra vámpír lassúságú lett. Kiléptem Dylan mellől a sorból,
és botladozva elindultam felé, elborított a piros köd, semmit sem hallottam,
csak Jason lebegett a szemem előtt, ahogy felém nyújtja a kezét, és egy
barátságos mosollyal az arcán vár. Szeme újra zöld volt, de ez nekem már fel
sem tűnt. Pár lépés után éreztem, hogy valaki lefog hátulról, de sikítottam,
hogy engedjen el. Kiküzdöttem magam a szorító kezekből, és újra megindultam
Jason felé. Jason, Jason, Jason, dobogta a szívem.
Pár reszketeg,
botladozós lépés után megálltam, valamiért nem vitt előre a lábam, hiába
kiabálta az agyam, hogy indulj. A hangok újra életre keltek, ziháló lélegzést
hallottam magam mellől. Meglepetten néztem oldalra, olyan illető állt
mellettem, akiről soha nem sejtettem, hogy mellettem marad. Alstan megpróbált
rám mosolyogni, de nagyon szenvedett valamitől, ekkor jöttem rá, hogy ő akart
visszatartani. Vállára tettem a kezemet, majd hátat fordítottam Jasonnek.
Egy pillanatra
újra abbamaradt a szívverésem, aztán Dylanre néztem kérdőn, ő szinte már tudta
mi a dolga, azonnal mellém sétált.
-
Dylan, az ott ugye tényleg Jason?
-
Sajnos… - suttogta halkan
-
De miért vette ki a kontaktlencséjét?
Egy pillanatig
töprengett a válaszon, aztán megrázta a fejét, ő sem tudta. A feszültség
hirtelen tapintható lett a két csoport között, várták, hogy mi lesz. A
többiekre néztem, mindenkin láttam a kétségbeesést. Jason áruló, morajlott a
tömeg, nem tudhattuk miket szolgáltatott át Tinának, csak gondolhattuk, hogy
mindent. Az összes barátom, követőm, ki tudja mim, arcán látszott a megadás, és
a tudat, hogy Jas árulta el, merre vagyunk.
Dylannel
egymásra néztünk, fejével a csapatunk felé intett, bólintottam, ő pedig
visszasétált eléjük. Kiadta a parancsot, hogy rendezzék soraikat. Vetettem
rájuk egy utolsó pillantást, majd újra szembefordultam a végzetemmel. Jason…
Mély levegő, mondtam magamnak. Tétován léptem előre, féltem, hogy visszatér
majd a vörös köd, de nem történt meg. Csak annyit mentem előre, hogy még
közelebb voltam a csoportunkhoz, de már az ellenfél is majdnem olyan messze
volt. Mélyen Jason szemébe néztem, ő is vette a lapot, és elindult felém. Két
méterre tőlem megállt, és úgy nézet rám, mint aki azt várja, hogy mondjak
valamit. Sóhaját még a hátsó sorban állók is hallhatták.
-
Jason – mondtam neki hangosan és érthetően.
-
Igen, Azule?
-
Miért árultál el minket, Jason?
Úgy tettem fel
a kérdésemet, hogy még a hátsó sorban is hallottak, azonnal kitört a
sugdolózás. Jason a földre nézett, és gondolkozott, látszott rajta, hogy nem
akarja kimondani, amire gondol.
-
Jason! – suttogtam fenyegetően
-
Zulu… - megint csend, egy hópihe szállt az orromra. – Én…
Újra átvette a
csend a mezőt, a szél csak fújt, susogása akár egy csendes alapzaj is lehetett
volna, de én mindből azt hallottam ki, hogy áruló.
-
Elárultál minket, Jason Taler… Marshall, vagy legyél
akár ki. Miért? Csak erre válaszolj.
-
El fogtok bukni – mondta ki könyörtelenül, döbbenet
hangjait hallottam mindkét féltől, aztán halotti csendet.
-
Gyáva vagy, Jason Marshall! Azt hiszem, nagyon
félreismertelek, de úgy gondolom, nem vesztettem túl sokat.
A szavaim mint
tőr hatoltak a szívébe, láttam, ahogy összerezzent minden egyes külön
kihangsúlyozott tényre. Elfordította fejét, és lenézett a földre, a düh egy
pillanat alatt újra szétáradt bennem. Észre sem vettem, hogy a rövid
szóváltások alatt egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Pofonra nyújtottam a
kezemet. Jason azonnal elkapta a csuklómat, magához rántott, majd megcsókolt. A
másik kezemmel eltoltam magamtól, haragos szemeket meresztettem rá. Ő bánatosan
visszanézett, és két szót tátogott. Még mindig.
A szívem újra
vadul kalimpált, de megint azt játszotta, mint régen, szinte meghalt. Jason még
egyszer utoljára rám nézett, majd végleg elfordult. Én csak álltam, és hagytam
elsétálni. A gyomrom összeszorult, ahogy a lassú lépteit néztem. A szívem majd
meg hasadt, úgy fájt. Csak egy pillanat lenne, suttogtam magamnak, és utána
futhatnék. Miért nem mész már, Zulu? – suttogta az énem, amelyik a szívem után
menne. Menj már, menj, indulj, fuss, mondta. Rohanj, kiáltotta a szívem. Rohanj
már, kiáltott újra és újra. Léptem egyet előre, aztán összecsuklottam, és csak
sírtam a rét közepén. Magam sem tudtam, hogy azért sírtam, mert annyira fájt, vagy,
mert tudtam, hogy egymás ellen kell küzdenünk. Aztán erőt vettem magamon, talpra
álltam, majd visszaindultam a többiekhez. Idegesen letöröltem az utolsó könnycseppemet,
majd intéztem a barátaimhoz pár szót.
- Lehet, hogy ők
többen vannak, de meg tudjuk csinálni. Nem a semmiért küzdöttünk idáig, és nem,
én sem fogom hagyni, hogy a kétes érzelmek a győzelem útjába álljanak. Hajrá
mindenki!
Még egyszer
utoljára végignéztem az ismerős arcokon, vártam valamire, ami majd elindít,
vártam, hogy úgy nézzen rám valaki. De nem találtam meg az indíttatást senki
arcán, mindenki azt várta, hogy én nézzek rájuk úgy. De tudtam, ezt magamban
kell megkeresni, vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem, és magam elé
képzeltem, amiért harcolok. Először Via, aztán az édesanyám arca jelent meg
előttem. Utána szinte mindenki arca megjelent előttem, akiket az elmúlt
időszakban ismertem meg. A Jasonnel töltött időre is gondoltam, a sok edzésre, kimerítő
napokra. Aztán Dylan, Becca, Alsan, Grey, és mindenki arca ellebegett a lelki
szemeim előtt.
Kinyitottam a
szemem, és tudtam, hogy miért harcolok. Azokért, akiket szeretek. Kiült az
arcomra valami megfoghatatlan mosoly, de tudtam, hogy ez kell a többieknek.
-
Előre – suttogtam nekik csendesen, de érthetően, majd az
ellenséges csapat felé fordultam. Felkészültem a halálra. – Készen állok –
mondtam, és elkezdődött a csata.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése