Ui.: Innentől a függővégekért nem vállalok felelősséget! (pedig kellene)
Puszii*Konek
11. Ez nem volt benne a tankönyvemben!
Mint egy zombi, úgy keltem ki az ágyból. A meglepetéstől alig tudtam mozdulni. Dylanen járt az eszem. A cuki felzselézett fekete haján, a zöldes-barnás szemén, a szép szeplőin… Vagyis a teljes egészén… Teljesen összezavarodtam. Azt mondta, hogy meg fog szerezni?! Félem kellene tőle, nem beleesnem!
A fejemben egymást kergették a gondolatok. Jason, Dylan, halhatatlanok, Heidy, Mark, Via, Aaron, Rebecca, farkasok, és egyebek. És ez a sok dolog mind egyszerre. Úgy éreztem szétrobbanok. Meg is fájdult a fejem. Egész nap csak úgy el voltam. Nem is nagyon gondoltam utána semmire.
Este lementem vacsorázni. Az ebédlőben hatalmas csend fogadott. A tanárok mellett ott állt Dylan. Kerek szemekkel néztem őt. Ő is a suli egyenruháját viselte. Tina mutatta be őt.
- Kedves gyerekek. Ő az árvaházunk új lakója, az iskolába fog járni. A neve Dylan Marshall. Eddig egy másik árvaházban élt, de sajnos azt bezárták, így hozzánk került. Fogadjátok őt nagy szeretettel, ahogy Rebeccát is.
Én a beszéd közben leültem Rebecca és Via közé. Bocsánatkérő vigyorral nézett rám.
- Sajnálom, de túlságosan összehaverkodtunk, ezért küldték le őt is…
- Ugyan, mit számít? Bár… Csak egy perverz szorított le az ágyamra, mégis mit számít?
Még egyszer rám nézett, de én dacosan előre néztem, bele a vacsorámba. Via szólt hozzám.
- Láttad, az a srácot? Hogy is hívják? Dan?
- Dylan. Amúgy már láttam. – feleltem fásultam.
- Mikor, hol, kivel, és mit csinált?
- Rá akarsz hajtani?
- Rá bizony!
- De mi van Aaronnal?
- Hát…
- Hát?
- Hát… Mostanában nem nagyon vagyunk egy hullámhosszon. Nagyon magába fordult. Meg aztán Heidyvel sem stimmel valami. És aggódom, így nem tudok Aaronnal törődni. És te sem vagy a régi. Mi történt veletek? Olyan furcsák vagytok. De emlékszel, mikor beszélgettünk, és megígérted, hogy mindent elmondasz? Hát, úgy érzem, nem nagyon tartottad be az ígéretedet. Mikor volt utoljára, hogy mi úgy igazán elbeszélgettünk? Tudom, hogyha nagyon akarnád, elmondtad volna nekem a problémádat, de nem teszed. Gondolkodj el, kérlek.
Pár pillanatig meg se tudtam szólalni, vagy akár egyéb más dolgot csinálni. Aztán hirtelen visszatértek belém az érzések, és egy elhatározás, miszerint most jött el az ideje annak, hogy mindent elmondjak Viának. Jasontől kezdve, a végzetemen át, mindent. Odafordultam hozzá, a szemeibe néztem.
- Beszélnünk kellene. Úgy egy negyed óra múlva találkozzunk a szobámban. Előtte el kell intéznem valamit.
Gyorsan fölálltam az asztaltól, Beccát magammal húztam. Mikor kiértünk gyorsan felvázoltam neki a helyzetet. Nem rajongott érte, de nem mondta, hogy ne tegyem. Mintha tudott volna valamit, amit én nem, de így megkönnyítette a dolgomat.
Felszaladtam a szobába. Via már ott várt. Az ágyon ült, kíváncsian mocorgott. Egy kicsit pakolgattam a szobámban, kerestem a szavakat, mit mondjak a teljesen ember, legjobb barátnőmnek. Végül belekezdtem.
- Figyelj Via. Én nem vagyok olyan, mint te. Vagyis nem vagyok teljesen normális. Vagyis, hogy pontosabban fogalmazzak, különleges vagyok. Nem ember. Várj, ne menj el. Ne félj. Az vagyok, aki eddig voltam. Kérlek, ülj vissza, és ne félj.
Levettem a nyakamról a nyakláncomat, amit akkor kaptam, mikor minden elkezdődött. Fejembe tódultak a régi emlékek, hogy Jason megtanította az első szabályt. Tartsd a titkot!
- Most egy hatalmas szabályt szegek meg azzal, hogy elmondok neked mindent, úgyhogy csak akkor mehetsz ki a szobából, mikor már meghallgattál. Utána tőlem akár sikítva is kirohanhatsz, csak hallgass végig. Egyre kérlek még meg. Tartsd a titkot!
Lecsavartam a követ a nyakék végéről. A szemem azonnal megváltozott, Via ijedten kapta a kezét a szája elé. A szemfogaim is megnőttek. Via elborzadt. Nem tehettem mást. Az orra elé tartottam a kis fiolát, hogy tudja, mi van benne.
- Ez… EZ!
- Igen. Ez vér.
- Elmehetek?
- Nem. Én nem csak szimplán vámpír vagyok.
- Hogy… Miért? Mi vagy te?
- Egy különleges valaki, aki vámpír, boszorkány, és vérfarkas egyben.
Via minden szónál egyre sápadtabb lett, szemében a félelem elmúlt, felismerés csillogott benne. Elájulni nem ájult el. Ezért tovább mondtam, amit mondanom kell.
- Uralom a vizet. Képes vagyok a gondolataimmal, kézmozdulataimmal irányítani. Ha kell, a semmiből varázsolok elő. Fáradtságos munka, de képes vagyok rá.
A vázából kiemeltem a vizet, magam elé hoztam. Via nevét formáltam meg belőle. Aztán egy kis farkast. Kezdtem kimerülni, ezért visszatettem oda, ahonnan elvettem. A barátnőm csak nézett. Mint aki egy másik tájon járt. Gyorsan megittam a vért, hogy újra megteljek erővel. A nyakamba akasztottam a láncot.
- Via. Tudom, hogy most meg vagy rémülve. Vagy nem is tudom, mit érzel igazából. De még nincs vége. Látni akarsz farkasként? Csak így lesz teljes a kép. Ha történetet nem akarsz mellé hallani, megértem. Ha ezután látni sem akarsz, megértem. Csak adj egy esélyt.
Olívia csak ült, nézett ki a fejéből. Arcán semmi érzelem nem látszott. Végül arra a döntésre jutottam, hogy nem feszítem tovább a húrt nála, csak egyszerűen csak leültem mellé, teljesen emberként. Ő végigdőlt az ágyamon. Nem ájult el, csak feküdt. Csak feküdt, és merengett. Végül elaludt. Nem akartam felébreszteni, de azt sem akartam, hogy megfázzon. Nagyon óvatosan felemeltem, és az ágyam szélére tettem. Betakartam az ágyterítővel, majd kimentem a szobámból.
A hátammal megtámasztottam a falat. Elöntött a gyengeség. Lecsúsztam a földre. A sírógörcs is megtalált. Ott ültem magányosan, a térdemet átölelve, sírva. Fájt, hogy Via nem igazán akart megismerni. Hányszor kérte, hogy mondtam el, mi bánt. De nem tettem. És abban a pillanatban, amint megtettem, meg is bántam, hiszen az ő lelke olyan kis naiv és ártatlan volt. Kicsi, törékeny és álmodozó. Úgy éreztem, ezzel elrontottam az életét.
Nem tudom mennyi időbe telt, mire összeszedtem magam, de nekem nagyon hosszúnak tűnt. Még este volt, az árvaházban nem volt mozgás. Úgy sétáltam ott, mint egy kísértet. Mintha… Megállt volna az idő. Kiértem a hátsó kertbe. Említettem már? Van ott egy kicsike játszótér. Pár hinta, egy csúszda és egy mászóka, semmi több.
Beültem a hintába. Az egyik kezemet a lánc köré tekertem. Csak megszokásból, a másik kezemmel kiemeltem a talajból egy csomó vizet, és formálgatni kezdtem. Mindezt csak rutinból. Furcsállottam, hogy nem fáradtam el, de nem igazán törődtem vele. Azzal viszont igen, hogy a víz szárny alakot vett fel, és elkezdett világítani. Megszakítottam a kapcsolatot a vízzel, de az még mindig ott volt. Valaki ott tartotta. Ijedten körbenéztem, hátha látok valakit. Sehol semmi. Aztán egy kis mozgolódás támadt az egyik oszlopnál. Via lépett ki onnan. Meglepve láttam, hogy az egyik tiltott pecsétformában tartja a kezét.
A tiltott pecsét. Ez nem véletlenül lett az. A használója akár bele is halhat. Akár. De Vián nem látszódott félelem. Engem viszont rettegés járt át. Mit tervezel kicsi Viám? Via keze egy másik pecsétformát vett fel. Majd egy harmadikat. Én szinte azonnal felismertem, hogy mire való ez a pecsétsorozat. Arra, hogy egy idegen tárgyat élő szervezethez kapcsoljunk. Via szemében furcsa láng égett. Elszánt, de egyben beletörődő is. Beszélni kezdett.
- Tudod, drága Zulu, é se az vagyok, akinek hisztek. Én is egy varázslatos lény vagyok, de teljesen más, mint te. Több ezer éve egy őrző-védő személy vagyok. Szolgáltam már mindenhol, de majd’ kétszáz éve azt a feladatot kaptam, hogy keressem meg a jóslatban szereplő hölgyet, és mondjam el neki az igazságot. És vigyázzak rá. De kudarcot vallottam. Ők gyorsabbak voltak. Sajnos az ebből fakadó átok már elterjedt a testemben. Ahogy varázslatot használok egyre kevesebb erőm lesz. Végül meghalok és elporladok. Ez az én sorsom. A szárny az én ajándékom, mert nem vigyáztam rád eléggé. Fogadd el és viseld büszkén. Ne feledd, csak az láthatja, akinek megmutatod.
Éles fájdalom hasított a hátamba. A szárny gyökeret vert bennem. A pólóm átnedvesedett a víztől. De ez az érzés gyorsan megszűnt. Hátranéztem a fejem fölött. Egy tollas angyalszárny volt ott. Ezt tényleg csak egy nagyon erős valaki vihette végre. Meglepetten néztem vissza.
Via pár centivel a föld fölött lebegett. Neki is szárnya volt. Teljesen ki volt fakulva, szinte már átlátszó volt. Körülötte minden csillogott. Arcán könnyek folytak végig. Mosolygott. Halkan suttogott. Ég veled, Azule Blue. Megmaradt erejéből búcsút intett, majd porrá lett. Nem maradt utána más, csak egy kupac csillogó por. Oda mentem. Lerogytam mellé. Sírtam. A kezembe vettem egy maroknyi port. Még éreztem rajta a megszokott parfümjének az illatát.
- Nem… Ez nem lehet… NEM!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése