Ez a rész más lesz, mint a többi. Egy külső szemlélő szemszögéből írom le a dolgokat, mert máshogy nem lenne értelme.
Zule lerogyott a földre, Via maradványai mellé. Az arcához emelt egy maroknyit belőle. Kicsit megszagolta, majd felordított az égre.
- Nem... Ez nem lehet… NEM!
Aztán elájult. Kecsesen, lágyan ledőlt a földre. Szerencséjére, nem szerencséjére valaki meghallotta a kiabálását. És az történetesen Jason volt. A hang irányába szaladt. Teljesen elsápadt, mikor meglátta, hogy a szerelme eszméletét vesztve fekszik a kert és a terasz között. A szárnyát nem láthatta, nem érezhette, foghatta, mert Zulu abban a pillanatban rengeteg haragot érzett Jas iránt. Aztán meglátta a maradványokat, és mindent értett. Ő be volt avatva a titokba. A semmiből előteremtett egy urnát, és a széllel beletette Via maradványait. Majd fölkapta Zulut, és az ölébe tette a tárolót. Utána fölteleportált vele a szobájába.
A fekete falak gyászt árasztottak. Neki is fájt Via elvesztése, hiszen némiképp a társa volt. Bár ellentétes oldalon álltak, ettől függetlenül ugyan olyanok voltak. Ő volt a Földről „a segítő”. Az elmondós mesét ő nyerte meg, de a többit mond Via. Hiszen Zulu már nem bízik benne. Nem úgy, mint előtte. De Via. Via a kezdettől fogva tudta, hogy Azule kicsoda, de nem mondta el neki. Először azt érte el, hogy megbízzon benne. Sajnos a többi nem úgy alakult, ahogy kellett volna, hiszen Zulu beleszeretett Jasonbe. Ezzel szövetségest kovácsolt a két őrzőből. Ez sajnos nem volt benne a pakliba.
Az első Ő-nek túl nagy az ereje. Képes arra, hogy rábírja az akaratát másokra. És Jassel is ezt tette. Azt parancsolta, hogy hagyja el Zulut. És bármennyire is próbálkozott, nem tudott a Főnök akaratának ellenszegülni.
Jason a múlton merengve lehuppant a fotelra. Minden tagja sajgott, de nem tudott elaludni. Aggódott Zuluért. Ha csak rendesen ájult volna el, akkor már fölébredt volna, de még mindig nem tette.
Szólni nem szólhatott Őknek, hiszen ha az egyik oldalról meghal az őrző, annak súlyos következményei lehetnek. De sajnos erről egy pillanat múlva le kellett mondania, hiszen az ismerősei csapatostul rontottak be a szobájába.
Aaron kinyitotta az ajtót, és Hei, Rebecca, Tina meg Dylan beesett rajta. Addig észre sem vette, hogy hallgatóznak az ajtónál. Jas arcán fanyar mosoly jelent meg. Pillantása az urnára siklott. Majd Zulura. A többiek pillantása követte az övét.
Hei hatalmasat sikított, mikor meglátta, hogy Lulun egy szárny van. Azonnal odasietett.
- Te meg mi a fenét csináltál vele, Jason Taler? Magyarázatot követelek. Azonnal!
- Én… Én semmit… Én csak fölhoztam ide egy fél órája, miután… - itt elharapta a mondatot -. Azóta ott fekszik.
- És a szárny?
- Milyen szárny?
- Te nem… Te nem… Te nem látod.
A mondatot kijelentőnek szánta, de mégis kérdő mondat lett belőle.
- - Hát… Ha ott tényleg van egy szárny, akkor én nem látom azt
- - Én látom – szóltak bele a többiek egyszerre
- - Miért? És hogyan?
- Én nem tudom. Te láttad őt először. Magyarázatot kérek. És nem csak én.
Hei körbemutatott az embereken. A legtöbbjük arcán zavarodottság ült. De Dylanén felismerés látszódott. És ezt nem hagyhatta szó nélkül. Ő nem volt beavatva az őrzős dologba. Maga jött rá nem sokkal azelőtt, hogy Jasont leküldték Zuluhoz.
- Mondd, Taler, ki van az urnában?
Jason teljesen elsápadt. Idegesen végignézett a bennlévők arcán. Megadóan sóhajtott, és elmondta, hogy Via van benne.
A reakció nem volt meglepő. Aaron csak maga elé meredt. A száját szólásra nyitotta, de hang nem jött ki a torkán. Hei zokogásban tört ki. Az ágyra borult, megfogta Zulu kezét, és csak zokogott. Mivel Dylan és Rebecca nem ismerték annyira Viát, nem tudtak osztozni a gyászban. Bár Becca egy kicsit megkönnyezte a dolgot, hiszen azért elkezdtek barátkozni Zulu miatt. Tina meg csak sírt.
Ott ültek, álltak, csendes gyászban. Senki nem zavart senkit. Közben Zulu lélegzése egyenletessé vált, nem mozgott. Kómába esett.
A nap kezdett fölkelni. A szobában alig történt valami. Hei elaludt az ágyon, Dylan, Becca és Tina leültek a földre és ott aludtak. Jason képtelen volt álomra hajtani a fejét. Ő üt a fotelban, és az óta is csak nézett ki a fejéből.
Az idő csak telt, semmi sem változott. A napok egyhangúak voltak. A diákoknak feltűnt, hogy két társuk is hiányzik, de egy idő után nem törődtek velük.
Zulu lassan már egy hónapja kómában volt, de semmi változás nem volt rajta. Minden nap őrök álltak mellette. Egy-két napig tudták még titkolni a dolgot, még Dylant is rávették a titoktartásra. De sajnos kiszivárogtak a történtekről pletykák, és 5 nap után kénytelenek voltak elmondani a dolgot az Úrnak. Emiatt voltak őrök mellette, hogy mikor felébred, „jó” kezekben legyen, de ez a pillanat csak nem akart eljönni.
Egyetlen egyszer történt változás. Jasonnek megjelent Lulu szárnya. Ez egy nagyon különleges eset volt. Pont Jas volt bent őrként. Ott ült az ágyon, fogta Lulu kezét. Zulu ekkor megrándult, és szavakat lehet ki a száját.
- Szia. Te ki vagy?
Jason nem mondott semmit. Arra gondolt, hogy biztos csak egy jelenés volt Zulu szeme előtt. Ég bejött Jas gondolata. Lulu folytatta a beszélést.
- És honnan jöttél? – szünet - Hol van az a Fönt?
A férfi akkor meglepetten nyögött egyet. Hiszen ez egy emlék, gondolta. Az a nap, amikor először találkoztunk a mezőn. Amikor a testében tomboló varázslat előjött belőle.
De Jas nem gondolkodhatott sokáig, mert valami történt. Zulu teste megemelkedett az ágytól, de csak pár centire. Pont úgy, mit ahogy Via is „repült”, mikor meghalt. Lulut is csillogás vonta be, de nem kezdett el halványodni. Jason számára a legszebb mondatot mondta.
- Tudom, hogy nem helyes, de szeretlek, és számomra csak ez számít.
Jason tudta, hogy ez csak egy emlék hatása Zuluban, de a szívet ez nagyon felmelegítette. Megfogta a lány kezét. Ekkor egy nagyon különleges dolog történt. A csillogó szemcsék rátapadtak a szárnyra, ezzel Jas számára is láthatóvá téve azt. Aztán hirtelen, lepattantak a szárnyról. Az volt benne a különleges, hogy már Jason is látta a szárnyát Zulunak, aki eközben felébredt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése