1. fejezet

Ezt is megértük végül. Felkerül az első fejezet, egy rövidke írói válság után.

1.Sors

Miden egy meleg, júniusi napon kezdődött. A tanévnek vége, a nyári szünet tombolt már egy hete. A balett-órámról sétálgattam hazafelé, de arra gondoltam, hogy bemegyek az erdőbe rajzolni. Ott van ugyanis egy kis tisztás. Egy kör alakú, apró rétecske, kidőlt fa szeli ketté. Nagyon furcsa, mert az egyik felén vadvirágok nőnek, szabályos sorban. A másik oldalon is hajtanak, de rendetlenül. Ide jártam rajzolni, és a legjobb verseim is itt születtek. A június végi estéből csak annyira emlékeszem, hogy lefekszem a fa törzsére, és… innen semmi. Filmszakadás. A következő emlékem az, hogy az ágyamban ébredek fel, sárban és vérben úszva. Miután fölkeltem, rögtön elmentem zuhanyozni. Szerencse, hogy korán keltem, és nem vett észre senki.

Az Eset után két napig nem történt semmi említésre méltó. De a harmadik nap… Legjobb barátnőmmel, Oliviával sétálgattam kint a kertben, mikor elesett és a keze elkezdett vérezni. Én megkívántam a vérét. Még időben észbe kaptam, mielőtt elkezdtem volna nyalogatni a sebet. A következő furcsaságra nem kellett sokat várnom. Nem aludtam éjszaka egy percet sem, mégis fitt voltam. Ez ment több mint két hétig. Szörnyű volt. Elegem lett, és visszamentem a tett helyszínére.

A kis rét teljesen megváltozott. Jó értelemben. A fa eltűnt, helyette egy kis patak folyt végig. A vadvirágok csak kis kör alakban nőttek. Mint egy yin és yang jel. Gyönyörű. A rét közepén fekete kabátban állt két férfi.

- Már vártunk rád.

- Rám? – kérdeztem vissza

- Rád, ifjú hölgy. Te vagy a megváltó, ki mindhárom elemmel rendelkezel. S ki a változást elhozza. Te vagy a kiválasztott.

- Én… Maguk biztos tévednek.

- Az ősök soha sem tévednek. A jövendölés arról szól, hogy „elhozza a békét a Leány, mert mindhárom erő fölött áll”. Te vagy azt a lány, mert te egyben vagy fény, sötétség és a kettő keveréke is. Évek óta figyeljük, ahogy kijársz a Végzet Mezejére. Ez nem véletlen.

- Oké, most már kezdek félni. Hogy lehet bennem meg a fény és sötétség is? Na és a kettő keveréke?

- A kishölgy nem tudja?

A csuklyások összenéztek, és én megpillanthattam az arcukat. Mindkettőnek hamuszürke arca, és fekete szeme volt. Ijesztőek voltak.

- Mit nem tudok?

- A Végzet Mezejének keletkezését – itt drámai hatásszünetet tartottak. - Egyszer régen, mikor a Földön emberek, farkasok, vámpírok és mágusok között béke honolt, a vérivók közül kivált Ő, és ő akart lenni az egyetlen mind közül. Ő-t sikeresen megölték a Természet Fölöttiek, azaz mi. De sajnos a béke felbomlott, és háború dúl a varázslények között. És ezt még Mi sem tudjuk megállítani. A legenda úgy kezdődik, hogy Egy boszorkány, ki vámpír és farkas is egyben, elhozza a békét. Ez a gyermek te vagy, ifjú hölgy. A legenda keletkezésekor jött létre ez a mező.

- Na, jó… Hol van a kandikamera? Én nem vagyok különleges. Egy átlagos árva lány vagyok, normális barátnőkkel, átlagos jegyekkel.

- Nincs itt semmi tévedés, kisasszony. A mezőt csak az látja, kiben van yin vagy yang. Te, gyermekem a mező közepére mentél, midig csak egyedül. Vagyis minden van benned.

- Ez végül is igaz, mert mikor Viával sétáltam ide, de nem találtunk ide. De ez csak véletlen volt! Rossz ösvényen indultunk el! – mentegettem magam

- Nincsenek véletlenek – jelentették ki tárgyilagosan – Leányom látom, te nem szeretnél hinni nekünk. Fogd ezt a nyakéket, és öltsd magadra.

A köpeny zsebéből kihúzott egy nagyon furcsa nyakláncot. Egy kis fiola volt a magja, vérvörös folyadék volt benne. Egy arany szalag futotta körbe, ami egy láncban végződött. Az alján egy fekete kristály foglalt helyet. Az egész akkora volt mit a középső ujjam.

- Ez az öné, kishölgy. A vér a vámpírságot, az arany szalag a farkasságot, a kristály pedig a boszorkányságot. Ha nem biztos a dolgában, csak csavarja le az alját, és igya meg a vért. Utána kitisztul a feje.

- Öhmmm… Köszönöm. Nos… Most nekem kell mennem. Vagyis otthon várnak – elvettem a nyakláncot – Viszlát!

Gyorsan a nyakamba tettem a medált, és utána csak úgy rohantam vissza haza. Nos, csak képletesen haza, mert egy árvaházban élek. Nem emlékszem a szüleimre, vagy bármire is az azelőtti életemből, mielőtt Tináékhoz kerültem volna. Az ajtóban találtak rám, egy levéllel. A levelet az óta megkaptam, de nem tudja senki, hogy ki vagy kik küldték.

Azule Blue, Március 21. Anyagi támogatást fogok nyújtani minden hónapban. Kérem, fordítsa a lányom életének megkönnyítésére.

A kinézetemet nem tudom kitől örököltem, de örülök neki. Világosbarna hullámos-göndör hajam, és kék szemem van. De a legfurcsább az, hogy a hangulatomtól függően változik a mélysége.

Egy idő után már csak sétáltam hazafelé. A kezemben forgattam a nyakláncot, azon gondolkodva, hogy megigyam-e a vért belőle. Ha megpróbálom, akkor valószínűleg kiköpöm. Ha nem, akkor nem jövök rá, hogy miért történt velem ez a sok furcsaság. De végül elvetettem az ötletet. A házhoz csak vacsorára értem oda. Csendben ettem egy keveset, majd fölmentem a szobámba „aludni”. Reggel se reggeliztem. Egyre jobban furdalt a kíváncsiság hogy mi történne, ha meginnám a vért. Rengeteg vad ötlet jutott az eszembe. A legabszurdabb az volt, hogy vámpír fogaim nőnek és vámpír leszek.

-         De ami tegnap történt…

-         Mi történt tegnap? – kérdezte Via

-         Jesszus! Ezt hangosan mondtam?

-         Aha, de nem baj. Olyan hallgatag vagy. Mi történt tegnap, amiről nem tudok?

-         Semmi

-         Biztos?

-         Igen. De nekem most mennem kell

Kiszaladtam ez ebédlőből fel a szobámba. Eldöntöttem. Megiszom. Bent nyakamra kötöttem a nyakláncot, és meg sem álltam az erdő széléig. Csak bementem a fák közé és megálltam. Az üvegcsét az aljánál fogva lehetett lecsavarni. Ekkor megtörtént, amire egyáltalán nem vártam.

Ahogy megéreztem a vér szagát, éreztem, ahogy megnyúlnak a szemfogaim. A szemem is megfájdult. A szabad kezemmel kikaptam a zsebemből a kulcsomra erősített tükröcskét. Tényleg vámpírfogam volt. De a szemeim… Ijedtem felsikítottam, és majdnem eldobtam a nyakláncomat. Vérvörös szemem volt, hosszúkás pupillával. Ijedtség csillogott benne.

-         Eldöntöttem. Megiszom. Nem hátrálok meg – bíztattam magam.

Végül megtettem. Remegő kézzel a számhoz emeltem a vérrel teli üvegcsét, lassan ajkaimra tettem, és felizzott bennem a vér utáni éhség. Az előbbi lassúsághoz egyáltalán nem illő gyors mozdulattal a számba töltöttem az éltetető folyadékot.

A vér íze nem fogható semmihez sem. A cseppnyi sós és rozsdás ízhez becsatlakozott még egy, ami megadta az eszenciáját. Ezt a fenséges ízt nem tudtam semmihez se hasonlítani. De ahogy a három keveredett, az adta meg az egész vér ízt.

Elvettem a számtól a nyakláncomat, és visszacsavartam rá a kristályt. Ahogy ezt megtettem, éreztem, ahogy összementek a fogaim, és ezzel egyszerre szemem színe is visszaváltozott eredeti állapotába.

A nap lassan a fejem fölé emelkedett, és elindultam hazafelé. Ez volt életem első legfurcsább napja.