3. fejezet Áll a bál
Először azt hittem, hogy valamelyik Ő lesz az, de nem. A füst a szokásos volt, de az ember nem. A tegnapi eladó srác volt. Erőszakosan csapkodni kezdett magam körül, de láthatóan erős is volt. Aztán megszólalt.
- Ha nem hagyja abba a hadonászást, akkor előbb-utóbb kénytelen leszek elaltatni önt.
Befejeztem a kapálózást, azután elengedett. Távolabb léptem, és megfordultam. Így végül szemtől-szemben álltunk. Indulatomban még felemeltem a fezemet, hogy pofon csapjam, de elvesztem a tekintetében. Mélyzöld szemek. A pupillája körül halványbarna rész. A karom ernyedten engedtem le.
- Mit akarsz?
- Na. Egy kicsit több tiszteletet várnak majd a Fölöttiek! Szerintem kezdjük előről.
- Oké – egyeztem bele vonakodva. Ünnepélyes modorral folytatta.
- Üdvözlöm, kishölgy. Jason Taler a nevem. Ők küldtek le önhöz, hogy meghívjam ma estére, egy bálra.
- Engem? Na, jó. De ha bele is egyezek, akkor mit veszek fel? És hogyan jutok oda? – a kérdések után Jason felhagyott a modorával, és jót kuncogott.
- Hölgyem, maga kissé… együgyű. Ezért küldtek le. Pénzem is van, és ma vásárolni megyek önnel. Megkértem Tinát, hogy engedjen ki mára. Holnaptól itt leszek mint nevelő.
- Oké… Na de most menj ki, mert fel akarok öltözni.
Jason kisétált a szobámból, és én leroskadtam az ágyamra. A megdöbbenéstől csak pislogni tudtam. Felkapkodtam magamra a ruháimat, és kinéztem az ajtómon. Sehol senki. Gyorsan leszaladtam reggelizni, majd mentem vissza. Már várt rám. Ott ült az ágyamon.
- Na, kishölgy, mehetünk?
- Igen – feleltem fanyalogva.
Csendesen sétáltunk a városba vezető úton. Mikor már indultam volna a pláza felé, azt mondta, hogy szabóhoz megyünk. Megint csak tátogtam, mint egy hal, de azért vele tartottam. Egy kis utcába tértünk be, ahol egyetlen magányos boltocska állt. A neve teljesen lekopott.
- Megérkeztünk.
- Ez…
- Igen, itt varratunk önnek ruhát. A szabónő neve Khetlin. Ő is egy Mi.
- Oké…
A boltba belépve nagyon meglepődtem. Kívülről csak egy rozzant kis boltocskának tűnt, de belülről hatalmas volt. A padló márvány, közepén egy vörös szőnyeggel, amin egy dobogó állt. A fal mentén hosszú sorokban anyagok voltak feltekercselve. Egy pult állt az egyik sarokban, ami mögött egy kedves, mosolygós arcú nő fogadott.
- Üdvözlöm Jason. A kishölgy miatt jött? – ebből azt szűrtem le, hogy Ők között is van különbség, de mindenki magáz mindenkit.
- Igen, este bál lesz, és ruhát szeretnék neki.
- Hmm… A barna haját és kék szemét, a fekete-sötétkék hangsúlyozza ki, és a gót stílus áll jól. A fekete…
Khetlin tovább beszélt a ruháról, és közben odavezetett a dobogóhoz. Felléptem rá, és ő egy mérőszalagot vett ki a zsebéből. Méreteket vett majd elszaladt az anyagokhoz. Fekete csipkét keresett, és sötétkék pamutot. Ezeket lerakta az asztalára, és egy rajztömböt kapott elő. Egy pillanat alatt megrajzolt egy tervet és megmutatta nekem. A rajzon egy ruha volt. Csodálatosan szép. Megkérdezte, hogy jó-e, és én igent mondtam. Elkezdte varrni a ruhámat. A sötétkék anyagot egy pillanat alatt kiszabta, és egy bábut hozott elő egy ajtó mögül. A kék pamuthoz cérnát vett elő, és tíz perc alatt tökéletesre varrta. A felső rész csak öt percig tartott. A csipkét csak akkor tűzte hozzá, mikor megmutatta nekem. A hátára végül egy fekete selyem szalag került, ami egy nagy masniban végződött. Az egész folyamat csak egy órát vett igénybe. Elképesztő ez a lány.
- Tessék. Próbálja fel. Jas, szerintem ön mehetne. Egy fél óra múlva jöjjön csak vissza.
Miután a fiú kiment, Khetlin barátságosan elmosolyodott, és mondta, hogy vegyem fel a ruhámat. Gyönyörű volt. Mintha rám öntötték volna. A szabónő kiszaladt a raktárba, és hozott nekem egy sötétkék magas sarkú cipőt. Pont a méretem. Egyre jobban tetszett a gót stílus.
Egy kicsit igazított az ujján, majd segített levenni. Becsomagolta egy díszdobozba, a cipőt mellé tette, és ellátott egy jótanáccsal.
- Ha azt szeretné, hölgyem, hogy igazán szép legyen, akkor vegyen mellé valamilyen kiegészítőt. Jas már kint vár önre. Viszlát!
Kezembe nyomta a dobozt, és kitessékelt az ajtón. Jason már tényleg kint állt az ajtó előtt, és az arcán szívdöglesztő mosoly játszott.
- Üdvözöm, Zule.
- Miért nem akar tegezni, uram? – kérdeztem jól megnyomva az utolsó szót.
- Mert nálunk ez a szabály.
- Nem szeretem ezt a nemes egyszerűséget. Miért nem szegsz szabályt?
- Mert szeretem a törvényeinket.
- Bolond vagy! – nevettem el magam.
- Köszönöm a felvilágosítást, hölgyem, de eddig is tudtam.
A beszólásunk után együtt nevettünk. Megengedte, hogy elmenjünk egy bizsus boltba, ahol vettünk egy világoskék strassz kövekkel kirakott karkötőt és fülbevalót. Nyakláncot azért nem vásároltunk, mert a „jelző” nyakéket kell viselnem.
- Egy olyan bálon, ahol a vezetőség gyűlik össze, meg kell tudnunk különböztetni egymást. A nyaklánc ebben segít, kötelező ezt viselnünk.
A fekete pólója alól kihúzott egy arany láncot, amin egy csepp alakú szürke mész volt. Fura, de szép. A nap lassan a fejünk fölé emelkedett, és én kezdtem éhes lenni. A gyomrom hatalmasat korgott. A kísérőm ezen jót kuncogott.
- Te nem vagy éhes?
- Nem.
- Szoktál egyáltalán enni?
Megrázta a fejét, mire hitetlenkedve tovább faggattam:
- Csokit se?
- Nem, azt se szoktam. Mi, Természet Fölöttiek, nem eszünk semmit, és még mielőtt elkezdene kérdezgetni, inkább én mesélek. Mi már több ezer év óta létezünk. Én 1349-ben láttam meg a napvilágot, vagyis halhatatlanok vagyunk, de emberként születtünk. Akkor lesz valaki Mi, ha meghal. Mikor a Kapuba ér, felajánlanak neki egy lehetőséget, ha tett valami nagy dolgot ember létében. Ez lehet jó, de akár szörnyű tett is. A lényeg az, hogy nagy legyen. Hasfelmetsző Jack is kapott lehetőséget, de ő elutasította. Nem szoktunk aludni, enni. Elméletileg tudnánk, de nem kötelező. Megölni sem tudnál, mert már meghaltam. Egyéb kérdés?
- Vannak különleges képességeid?
- Vannak.
- És meg is mutatod?
- Majd csak akkor, ha elkezdődik a kishölgynek a kiképzése.
- Oké – válaszoltam, majd feleszméltem, hogy mit mondott – Kiképzés?
- Persze. Ki kell magát képezni, hiszen háború van. Ha gyenge lenne, akkor nem tudna harcolni.
- Oh…
Ezen nagyon meglepődtem. Kezdett már nekem ez egy kicsit sok lenni. Találkoztam Őkkel, kiderült, hogy vámpír vagyok. Előző nap egy Ő azt mondta, hogy pár nap múlva telihold, és farkassá fogok változni. Ma meg közli velem Jason, egy harmadik Ő, hogy ki kell képezni, mert egy háborúban fogok harcolni. Ez egyre bonyolultabb.
Közben észre sem vettem, hogy hazaértünk. Elköszöntem tőle, és felmentem a szobámba. A ruhámat az ágyra tettem, majd szaladtam le ebédelni. Paradicsomleves és rakott krumpli volt. Csendesen ettem meg az kaját, majd visszamentem a szobámba. Meg sem lepődtem, mikor Jason ott ült az ágyamon. Már megint.
- A bál hatkor kezdődik, és addig a kishölgynek el kell készülnie. Most egy óra van. Kap két óra szabadidőt, de háromra mindenképpen jöjjön vissza. Ja! A nyakláncot vegye fel. Tudja, amelyikben a vér van.
- Lehet egy kérdésem? Miért lett újra tele vérrel az üvegcse?
- Mert ez a különlegessége a nyakéknek, és azért töltődik mindig újra, hogy ön megigya, mert ha háromnaponta nem teszi, akkor arra kényszerül, hölgyem, hogy beleharapjon egy emberbe, és kiigya a vérét, és végül meghal az illető. Ezért találtuk fel Mi ezt a kis műszert.
- És milyen vér van benne?
- A tiédben nullás negatív van. Vérbankból szerezzük.
- Oké. Akkor, szia, megyek, beszélgetek egyet Heidyvel.
- Még valami. Vigyázzon Heidyvel, és ne mondja el senkinek, hogy mi maga, és mit tudott meg az elmúlt időben, jó?
- Jó.
Intettem neki, majd elhagytam a szobámat. Közben azon gondolkoztam, hogy mi lehet a barátnőmmel, amiért óvatosnak kell vele lennem. Annyira elmerültem a saját gondolataimban, észre sem vettem, kiértem a hátsó kertbe, és automatikusan az erdő felé vettem az irányt. Az erdő ilyenkor, nyáron a legszebb. Zöld az egész környék, nyüzsög az élet. Az kert végén leültem egy farönkre és elkapott a szomjúság a vörös folyadék után. Felálltam és nyugisnak csöppet sem mondható sebességgel bementem az fák közé, ahova legutóbb is. Az üvegcsét levettem a nyakamról, lecsavartam a tetejét, és már ittam is a friss, finom vért. Jason a szokásos füsttel már megint ott termett mellettem.
- Már enni sem hagysz nyugodtan?
- Maga megőrült? A ház körül vért inni… Ekkora nagy őrültséget… Itt bárki megláthatja magát! Ha legközelebb szomjas lesz, akkor legalább az iskola területéről menjen ki!
- Jól van, na! A fejemet nem kell leharapni, mert felfogtam.
- Persze, de a képzését most kezdjük el. Egy tíz perc múlva találkozzunk a szobájában, rendben?
- Rendben.
A füstjével együtt már megint eltűnt, és én is mentem a találkozóhelyünkre. A szobámba. A falaim halványkék színűek, a bútoraim fehérek. Vagyis az ágyam, a szekrényem és az íróasztalom. A tankönyvem csak rá vannak szórva. Az ablakomon a belső párkány hatalmas. Bele szoktam ülni, és rajzolok, vagy írok.
Mikor bementem meg sem lepődtem, hogy már vannak bent. A tanárom most az ablaknál ült, és kifelé nézett. Bámult, bambult, de nem figyelt fel arra, hogy beléptem. Hangosan ráköszöntem, mire összerezzent, és rám mosolygott. Tisztára mondom, ezt be kellene tiltani. Megpaskolta maga mellet a helyet, én leültem mellé. A lábaimat magam elé hajtottam, és a kezeimet rákulcsoltam. A fejemet úgy tettem a karjaimra, hogy az arcát nézhessem, majd belekezdett a beszédbe.
- Az első lecke az, hogy megtanulja tartani a száját. Az, hogy a hétköznapi emberek ne tudják meg, hogy mi különlegesek vagyunk, a legfontosabb. Ha ez kiderülne, akkor elszabadulna a pokol. Az emberek lassan megőrülnének, mindenki paranoiás lenne, és a világ darabjaira esne. Ez már egyszer megtörtént 1913-ban. A világháború alapjai sajnos ezen alapultak. A mai tanulnivaló csak ennyi lenne, de ezt jól vésse az eszébe, hölgyem.
- Hmm… Tehát ha nem lenne varázslat semmilyen háború nem lett volna?
- Pontosan.
- A történelem alapja tehát a mágia.
- Gyorsan tanul.
- Köszönöm.
- Lassan itt az ideje, hogy elkezdjen készülődni.
- Miért? Már annyi az idő?
- Nem, de arra gondoltam, hogy kivasalom a haját, és az nem lesz egyszerű, hölgyem.
- Jó.
Az asztalom mellől a szoba közepére hozta a széket, és leültetett rá. Egy pillanatra eltűnt, de vissza is jött egy táskával. Kihúzott belőle egy fésűt meg egy hajvasalót. Szépen kifésülte a hajamat, majd nekilátott a vasalóval. Körülbelül háromnegyed órán keresztül csak csinálta és csinálta. Végül készen lett. Fenekemig ért az egyenes barna hajam. Nagyon fura volt. Mér álltam volna fel, mikor gyengéden visszanyomott a székemre, és kijelentette, hogy nem vagyok kész.
- Még mindig nem?
- Nem, hiszen nem mehet el így, lógó hajjal egy bálba.
Végül egy kis kontyba fogta össze a tarkómnál. Kihúzott pár tincset belőle, és gyöngyöket fűzött fel rájuk. Egy tiarát rakott a fejemre, és a hajtincsecskéket ehhez rögzítette. Nagyon szép volt. A táskájából kivett egy sminkkészletet, és kifestett. Sajnos azt is meg kellett engednem, hogy segítsen felvenni a ruhámat. Egy kék harisnyatartót is elővarázsolt a táskájából, és azokat is ő adta rám. Borzasztóan belepirultam. Mikor felállt, a tiltólistás mosollyal nézett rám. Arcom már egy paradicsom is megirigyelhette volna. Ezen elkezdett kuncogni, de gyilkos pillantásommal elhallgattattam.
- Hölgyem, ezzel a nézéssel a későbbiekben vigyázzon, mert ha kijönnek magából a boszorkány-ösztönök, akkor akár ölhet is.
- Hm… A banyás dologra még nem is gondoltam. Vajon mi történne…?
- Majd mindenre rájön idejében.
- Rendben. De mennyi az idő?
- Fél hat. Egye ezt meg, hogy a vércukra a bálon ne essen le, hiszen ott nem lesznek ételek.
A kezembe nyomott egy szelet csokoládét. Én köszönés nélkül kibontottam, és megettem. Vigyorogva nézett rám. Mikor már teljesen elpusztítottam a csokit, pironkodva köszönetet mondtam neki.
- Mennünk kell. Igaz, még nem kezdődik a bál, de be szeretném bemutatni magát a főuraknak.
Megfogta a kezemet, bátorítóan megszorította, és kijelentette, hogy most el fogunk tűnni. Aztán elnyelt a semmi. Szó szerint. Az egész csak egy másodpercig tartott, de olyan érzés volt, mintha egy gravitáció nélküli térbe kerültem volna, ahol nincsen semmi oxigén. Borzasztóan furcsa volt. Miután kikerültem a tértelen térből, először a szilárd talajt éreztem meg a lábaim alatt.
Lélegzetelállító helyre érkeztünk. A padló, a falak az oszlopok mind-mind márványból voltak. A teremben volt két lépcső, ami egy erkélyre vezetett fel. Ott volt öt darab, vörös bársonnyal bevont, aranyozott királyi szék. Az Ők ott álltak, és beszélgettek valamiről. Mindenkinek fekete haja, hamuszín arca volt. Ijesztő. Csak akkor vettem észre, hogy még mindig fogom a kísérőm kezét, mikor megszorította az enyémet, és olyan hanggal suttogta a fülembe azt, hogy nem kell félnem, amitől még a lábam is libabőrős lett.
Felvezetett a csillogó lépcsősoron, de közben halkan beszélgettünk:
- Tud pukedlizni?
- Persze.
- Rendben, mert az Urak elvárják, hogy minden hölgy tudjon, bármilyen is a rangja.
A hangja, miközben beszélt, megremegett egy kicsit, ebből arra következtettem, hogy ezt a szabályt idétlennek tartja. Közben felértünk az Urakhoz, és csak ekkor vettek minket észre. Mindegyik fekete csuklyás alak egyszerre beszélt.
- Jason, látjuk elhozta a vendégünket. Kérjük, kísérje az ötödik székhez.
Odahúzott a trónhoz, és a fülembe suttogott.
- Nem kell félnie, nem eszik meg. Mikor a tömeg már itt lesz, akkor fogják önt bemutatni. Azután föl kell állnia, és pukedliznie kell majd. Kérem, ne szúrja el, mert az az én rovásomra megy majd!
Leültem a helyemre, majd elköszöntem tőle. A megszokott füsttel eltűnt a semmiben. A terem lenti részében egyre több ember jelent meg. Addig észre sem vettem, de a falak mentén, szinte méterenként álltak feketecsuklyások. Mikor már tele volt a helyiség, akkor az Urak leültek, de aki középen foglalt helyet, rögtön fel is állt. Most csak egyedül beszélt. Mély, zengő, tiszteletet parancsoló hangja betöltött minden kis zugot.
- Üdvözlök mindenkit, aki ma megjelent. Fontos esemény ez a mai, mert megtaláltuk a jövendölésben szereplő hölgyet. Had mutassam be Azule Blue-t.
Hangos taps köszöntött, én illedelmesen felálltam, pukedliztem, majd leültem. A köszöntés egy perc alatt abbamaradt, és folytatta a beszédét az egyik úr.
- Mivel a kishölgynek rengeteg tapasztalatra és tudásra van még szüksége, ezért az iskolájába küldtem az egyik legmegbízhatóbb emberemet, Jason Talert. Ő felügyeli a hölgy kiképzését. A farkasok és mágusok között is vannak ott embereim, igaz, ők még csak pár hete töltik be a fontos posztot. Most pedig szórakozzunk! A mai estén a Farkasok zenélnek nekünk.
Ezután csendes zaj támadt fel, és az az Ő, aki eddig beszélt, hozzám fordult.
- Kedvesem, van kint pár ember, aki beszélni akarnak magával. Kérem, fogadja őket. A hátsó ajtó mögött van egy társalgó, ott várnak önre.
- Természetesen.
Lassan felkeltem a székemből, és kisétáltam a teremből. A társalgó egy kicsi szoba volt, rengeteg kárpittal, és fotellel. Csak tátogni tudtam, mikor megláttam, hogy kik várnak rám bent a szobában. A bent ülő emberek csak mosolyogtak azon, hogy én a számat nyitom, és csukom.
- Mi az, elvitte a cica a nyelvedet?
Bezártam az ajkaimat, és kinyújtottam a nyelvemet a két legjobb barátomra, Heidyre és Aaronra. Ezen jót nevettek, majd felálltak a fotelből, és a lány pukedlizett egyet, a fiú pedig meghajolt. Kerek szemekkel néztem rájuk.
- Ti megőrültetek?
- Nem, de az illem ezt követeli meg.
- Illem… Szerintem akkor is megbuggyantatok. De hogy kerültetek ide?
- Én varázsló vagyok. Tűz elemmel rendelkezem. De eddig csak ezt nem tudtad rólam.
- Én vérfarkas vagyok. Ne haragudj, hogy nem mondtam el eddig!
- Ugyan – legyintettem. – Hei, te mikor, mióta vagy farkas?
- Három éves koromban megtámadott engem egy másik farkas. A szüleimet megölte, de már csak a megfertőzésemre volt ideje, mert a hold már ment le. Minden teliholdkor átváltozok. Tina is egy Ő, ezért meg sem lepődött, mikor először változtam át.
- És te, Aaron?
- Én már így születtem. Az anyám belehalt a szülésbe, apámat soha nem ismertem.
- Heidy Wolf… Innen a vezetéknév nem?
- De… Tina adta nekem a Wolfot.
- Aaron Fuerns… A tűz angolul fire… De németül Feuer! Akkor innen jött. Neked ki adta?
- Az anyám. Azt mondta, hogy a vezetéknevemet az elemem alapján kapjam meg.
Úgy még egy órán keresztül beszélgettünk, majd kimentünk az ünnepségemre. A teremben nagy zsivaj, és tarka ruhák fogadtak bennünket. A férfiak felén fekete talár, a másik felén pedig normális öltöny volt. A nők színes öltözéket vettek fel. A falaknál beszélgettek, de a bálterem közepén tizenöt-húsz pár táncolt. Miközben a lépcsőn sétáltunk lefelé, Jason is mellénk szegődött. Kézen fogott, megállt, ezzel hagytuk, hogy a többiek menjenek tovább. Miután elhagyták a lépcsőt, mi is elindultunk. Ahogy az utolsó lépcsőfokot is elhagytuk, meghajolt előttem.
- Felkérhetem a hölgyet táncolni?
Én természetesen fülig pirultam, ám hebegve igent mondtam. Bevezetett a táncparkett közepére, és lassú keringőbe kezdtünk. Még Tina tanított meg az alaplépésekre, de a táncpartnerem olyan jól vezetett, hogy nem kellet az emlékezetemre hagyatkoznom. Csak róttuk a köröket, mikor hirtelen megszédültem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése